(Vége.)
Ilyen formáknak tekinték egy időben a hegedősöket is, ezek gyakran tréfás dalokat zengedeztek, hol a népnek a köztéreken, hol a főuraknak a termekben; ezeknek egy pár elkésett példányát feltaláljuk még Tinódiban és különösen Gyöngyösiben, ki félig belső inas, félig udvari költő Széchy Mária udvaránál olyanforma helyet foglalt ottan, hogy, midőn hajlott korában versei döczögőssé váltak, asszonyának e tréfás szavára: „Bizony, kend már nem Gyöngyösi, hanem Göröngyösi,” ezt felelheté vissza: „De ám kegyelmed sem murányi Vénus már, hanem murányi vén hus!”
Szintén az őshagyományok közé tartozik a Mátyás királyunkróli adomakör. Galeotti is sokat feljegyzett róla, még többet tud a köznép, a czinkotai itcze, a budai kutyavásár, a tétényi malomkő, a három kérdés, mind magukon hordják azon kor zamatját, s legnagyobb részüknek nem leltem pendantjait semmi más nyelvü gyüjteményekben, és igy bizvást eredetiek, s már annyiban is kedvesebbek a velök egykoru más nyelvüeknél, hogy mentek az akkor széltében divatozott mosdatlan száju scurrilitásoktól.
Hasonlóan régi a Zrinyi Miklós által felhozott adoma, a székelyről, kit az ördög visz a hátán, kérdi tőle a szemközt találkozó társa: „Komé, hová? – Visz az ördög a pokolba. – A bizony rosz. – De még roszab lenne, ha ő ülne a nyakamba, s én vinném őt a pokolba!” – Ez czélzatul volt felhozva arra, hogy az akkor vitázó két nemzet melyikéhez szegödjék a magyar?
Ugyane korból való egy magyar főur emlékverse bátyjához, ki az ellenpárthoz szitott:
„Bátya, ne higyj e nemzetnek
Akármikép hitegetnek,
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus.”
Bizonyosan a törököt értette alatta.
Legrégibb kezdeményei mindenesetre a néphumornak azon gunyadomák, mik egy-egy veszetthirü falura költöttek. A németeknél a schildaiak, a kalenburgerek azok, kikre minden megtörténhetetlen ostobaságot ráfogtak, tehát a polgári osztály; nálunk e helyett a közrendüek osztoztak a kölcsönös tréfákban; Rátót, Csökmő, Oláhfalu, Göcsej, Lédecz, Kóka stb. hirhedettek a puskával furulyázás, a ketyegő fene, a kihuzott sárkány, a borsóra tett templom, a közös mente, Samu nadrágja, a megsütött szőlő s a fatalis lencse történeteiről, a miket igen régen hosszu versbe is foglalva lehete hallani.
A magyar népadomák gyüjteményei közt legrégibbnek tartom „Világbencze nevetséges történeteit,” a miknek nagy része ugyan igen észrevehetőleg forditva van német és latin anthologiakból; helyenkint ilyen kifejezéseket is találni benne, mint: „kereste őt kibékiteni (suchte ihn zu besänftigen), azonban egy nehány mégis magán viseli a kor és faj bélyegét, minő például az, mikor a kálvinista diák be akart jutni Mária Terézia koronázási ünnepélyére, az ajtónál őrt álló két granátos, kiknek utasitásul volt adva, hogy csak a zászlós urakat és azok cselédjeit bocsássák a terembe, megálliták, kérdve, ki szolgája? Én a Zebaoth szolgája vagyok, felele a kandidatus. – Ismered azt az urat? – kérdi egyik granátos a másiktól. – Felel rá a másik: Bizonyosan valami erdélyi mágnás lesz, mert olyan furcsa neve van; ereszszük be hozzá. – Ugyanebben találni a „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes”, később politikai mottóvá is alakult történetet.
Később igen becses gyüjteményt birunk e nemben: „gróf Szirmay Hungaria in parabolis”ában, melynek különösen kéziratban levő példánya teli van a magyar néphumort jellemző eleven adatokkal. Ő is vett fel azok közé gunydalokat, mint szintén Erdélyi János népdal-gyüjteményébe. Jellemzetes pedig, hogy az a humoristikus mű latin nyelven van irva.
Utóbb is foglalkoztak e téreni böngészettel Furkács Tamás, a tudós palócz s valamennyi naptár-készitő. – Azonban mindez csak tarlózat volt egy olyan mezőn, melynek termékenysége most már bámulatra ragad bennünket.
Három év alatt egy gyüjteményben, egy folyóiraban és egy másfél éves hetilapban, eddigelé harmadfélezer eredeti magyar adomát volt alkalmam közrebocsátani. Közel ezerre megy és folyvást növekszik a közlésre várakozók száma, legalább még ennyi, a mit nagyon ismert volta, vagy csiklandós természete, vagy egyéb tekintetek miatt félre kellett tennem. Több gyüjtemények, mint Vas Gereben, Hegedűs és Garanéi, az országgyülési adomák szintén ezeren tul szaporitják e számokat, és mindez nem csinált, nem gyártott munka, hanem egyenesen a magyar nép humorának felhivatlan nyilatkozványa.
Oly gazdag és oly kiválólag sajátságos adománya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak. A mezei munkás azzal röviditi munka idejét, hogy társaival tréfásan kötődik, éles itélőtehetséggel fogja fel a nálánál nagyobbak gyengeségeit s ártatlan tréfát adni és felvenni szeret. – A közép osztály kedélyes mulatozásainál egyik elmés ötlet a másikat éri; egyik adoma a másikat költi fel; néha reggelig folynak azok egymásból szakadatlan lánczolatban; s a zöld asztalok komoly tanácskozmányai szolgáltak a leghumorosabb adomák eredetéül.
Ez adomákban él a nemzet kedélye. A ki ez adomák után a magyart nem tudja megismerni, annak gyönge a feje, a ki meg nem tudja szeretni, annak rosz a szive.
A német adomákban főszerepet játszik a polgári osztály; e csendes megszokott alaktalanságaihoz hű, lassan haladó osztály, melynek mulatságosabb részét philistereknek csufolják.
Nálunk a philisterről nincs fogalom. A magyar kézmüves, mesterember, a kik között a néphumor különös kedvenczeiül tüzte a derék csizmadiákat, épen ellenkezőleg vállalkozó szelleméről nevezetes, s a mi adoma ráragadt, az épen ebből származott. – Mindkettőnek egyenlően természetes üldözője azonban a diák. Már ebben az egyben van némi találkozás a két nép között. A diákok hajlamai mindenütt igen egyformák. Azonban az intézmények itt is különbséget tesznek. A német tanulók egyletei, a burschenschaftok, divatos verekedések, az ugynevezett paukereyok, virtuozitásuk a sörivásban, szabadabb közéletük, apró sipkájuk, ágyuszerü csizmáik, földig érő pipaszáruk vajmi más alakot adnak ez osztálynak, mint a mi konviktusba zárt tanulóink, hosszu tógáikban, háromszegü kalapokkal, makrapipával; a kiknek furfangjaik épen abban élesültek, hogy a zárdai tilalmat mint játszhassák ki, a kiknek legatiókba kelle járni, világjáratlanságuknál fogva épen annyi balgaság és tréfa alkalmai közé; a kiknek a vett sérelmeket nem lehet mindjárt éles schlaegerekkel egymás arczára karmolni, hanem havakig el kell hordani, mig alkalom nyilik a tréfás, és épen azért sokkal élesebb megtorlásra.
A német diákból azután, ha fiatal éveit kitombolta, lesz derék hivatalnok, jámbor lelkész, ur, és doktor, és többnyire sentimentalis ember.
A magyar diák azután lesz juratus, szolgabiró, táblabiró, pap és valamennyi minőségben mezei gazda.
Juratusaink délczeg hetykesége, patvaristáink gavalléros furfangjai, összekötve gyakran inasi alárendeltséggel, s az ezekből származó humoros helyzetek, egészen hiányoznak a németnél, cserében az akademiai élet adomáiért, a mik nálunk idegenek.
Németországban csaknem oly rendes dolog doktornak lenni, mint nálunk táblabirónak, s a hogy amott a doktorfaj képezi a közvélemény tulsulyát, ugy nálunk a táblabiró.
Ezt egyiket sem lehet a másik népfaj humorába átültetni.
Nálunk a doktor betegeket gyógyit, s nagy tiszteletben részesül. Amott a doktor képviseli a pedanteriát s rovására megy minden adoma, a mi e tárgyból támad.
A németeknél a gerichtstafelbeisitzer hivatalos személy, kiről igen komolyan beszélnek; később elnevezik staatshoemorhoidariusnak, az övé minden penészszagu, tintapecsétes adoma, a mi az archivumok porával együtt kerül napvilágra, nálunk a táblabiró egész középosztály, mely nemzetünket s intézményeinket apró hibáiban s nagy erényeiben képviseli.
Hol vannak a megyegyülések, országgyülések áldott reminiscentiai másutt, mint mi nálunk? a pártok által feljegyzett adomáktól kezdve egész a tisztujitások kortesi gunydalsorozatáig egy historiai képét alkotják azok a magyar nemzet közéletének s tanuskodnak a szellem küzdelmeiről, mely egy maga még az, a ki csatát nem veszitett nálunk még soha.
A németeknél igen bő tárgya a humornak a katonaujonczok nehéz idomithatósága. Ilyen adomákat a magyarban nem ismerek. De kifogyhatatlanok az adomák a huszár vitézségéről, a huszár büszkeségéről, csodatetteiről, tüzéről és nyugalmáról, s czifra ötleteiről. Huszárja más nemzetnek is van; de huszár-adomája nincs. Cserében aztán nekünk megvannak insurgens adomáink, a miknek nagyon jól esik, hogy német nationalgarde-erlebnisseket kapnak maguk mellé utitársakul.
Még egy egész népfaj van mintegy beleolvadva a magyar nép humorába, mely akárhol megjelenik, a tréfa és furcsaság jelképeül áll ott, a szegény, a jókedvü, a sokattürő czigány. De sok jó órát szerzett a magyarnak a sok rosz nap alatt a szegény czigány! – Annak a humoristikus szegénysége, annak a tréfás nyomorusága, annak a gunynyal vegyes alázata, diogenesi bölcsészete, ázsiai lustasága, kifogyhatatlan furfangjai, ötletgazdag ravaszsága, gyors észrevételei mennyi mesélni valót hagytak az urak számára; a czigány mindig derültebb fele volt a nép életének.
A mi adomák azután egyéb népfajokról járnak szájról szájra nálunk, azok bizony csak kölcsönbe esnek, s különösen német szomszédainktól azokra sok revangeot nyerünk, bár azok nem olyan ügyesek, mert ők nem kapnak bennünket ugy első kézből, mint mi őket.
Egészen különbözik pedig a magyar és német köznép eszejárása s más világnézletéből eredő humor.
A magyar pór együgyüsége inkább tettetett, a németé inkább ráfogott; a német köznép humorát saját népének válfajain élesité, (a szász, a bajor, a porosz és osztrák állandó tréfa tárgyai egymásnak; a sváb valamennyinek), ugyanezt a tárgyat a magyar köznép itthon is bőven feltalálta; legélczesebb adomái azok, miket saját sanyaru viszonyai költöttek s némely közőlök egész kort rajzol, mint az a palócz mondása a szolgabiróhoz, kinek tanácsára a helység a nemzeti kölcsönre aláirt részvényeit Hirsch Jakabnak eladta; „nem venné-e meg Jakab még az adónkat is? jó olcsón odaadnók!” Még a két nemzet árnyoldalairól vett adomák is különbözők: a magyar proletár és a német egészen más légkörben élnek, emez a városi nép ravasz zsebmetszője, furcsa cynismusával, obligát rongyosságával, sajátságos egyenlőségi utópiáival; amaz a puszták délczeg fia, hetyke merényeiről, regényes kalandjairól nevezetes, a miknek a vége rendesen szomoru.
Hiányzik pedig egészen a magyar néphumorból a szójáték, a mit egy talpraesett mondás igy indokol: „a magyar nem szokott a szavával játszani.” A berlini szöglettámogatók (Eckensteher) élczei, a hires bécsi bonmot-k nálunk egészen idegenek. Nagy ritkaságként van gyüjteményemben feljegyezve egy pár, mi a néptől eredt: de azok is csak tréfák, mélyebb értelem nélkül, és magasabb czélzat nélkül, minők a németeké és francziákéi, hanem a legjobb franczia bonmot-k egyike tudtomra magyartól eredett; egy franczia diplomata ugyanis azt veté fel, hog Francziaországnak Angliába lépni „il n’y a qu’un pas,” – a magyar erre azt felelte: „oui, le pas de Calais.”
A mit humoristicus iróink nyujtottak szójátékokban, azok nagyon erőtetettek és élcztelenek, különben sem akarom az irodalmi humort a néphumorral összezavarni, mely egymástól független, hiszen a világirodalom legsarcasticusabb humoristáját, Cervantest a világ legpatheticusabb nemzete, a spanyol birja sajátjául.
Nevezetes tanuságot tesznek még a magyar néphumorról a közmondások, virágos arabeszkjeikben hasonlitnak a keleti népek, törökök, persak adomáihoz, de gunyoros kifejezéseik azoktól különbözőkké teszik. Igen sokra fellelhetni a megfelelő közmondást a németben is, de szószerint leforditani egyiket sem tanácsos, ebben is független egymástól a két nemzet humora, bár a közönséges ember észjárása alapeszméiben oly sokszor találkozik is. Közmondásaink már igen kimeritő gyüjteményekben vannak összeszedve.
Ugyane humor nyilatkozatait leljük fel a népszokásokban, népmesékben, az utóbbiak közt különösen egy; melyet Csalóka Péter czim alatt hallottam, még nagyon kis gyermekkoromban meséltetni; valódi pendantja Eulenspiegel csinyjainak, anélkül, hogy azokból forditva, másolva lenne, sőt népszokásainkkal annyira egyöntetü, hogy eredetiségére bizvást lehet hivatkozni, s a mellett oly naiv phantaziával van elmesélve, hogy én nem mernék hasonló alkotásra vállalkozni. Még a hol e mesék a tüneményes légkörbe átmennek, oda is átviszik magukkal a humoros zamatot; ezt még a tündéreknek is meg kell engedniök, hogy a magyar ember velük komázzék; a ki sokkal nyiltszemübb, semhogy akár a griffmadár, akár a rézkirály, akár más egyéb magasság láttára porba ejtse jó lelkiismerete önbizalmát.
A magyar néphumor tanulmánya elég fontos és elég mély arra, hogy a vele foglalkozás bármely hivatását komolyan vevő irónak szégyenére ne váljék.
Ha engem valaki számadásra talált vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagytekintélyü sorában? nem fogom neki azt felelni, hogy ime irtam kilenczvenegy kötet regényt és egyebet, mert azok valószinüleg nehány lustrum elmultával Dugonicsnak azon kora előtt közkedvességü regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát; – de fogom mondani azt: „ime kötetekben gyüjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek a kötetek élni fognak és tanuskodni, mig a magyar él; – az pedig él, – mig a világ áll”.