A humor csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona.
Nemzetek, a kik szeretik kimondani az igazságot; mikor nyiltan nem lehet, képes beszédben, tréfa szine alatt is; a kiknek szelleme azon önállóságra jutott, a honnan a jót a rosztul nem csupán a hagyományos hit, hanem saját itélőtehetség tudja megkülönböztetni, a kik világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.
Chinában nincs nyoma a humornak.
Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, mik chinai népmondákból gyüjtettek össze: hogyan talált Konfucse a pusztában egy kutat, melyből szomjas levén inni akart, de miután megtudá, hogy azt zsiványok kutjának hiják, ott hagyá és szomjan odább ment; – másutt a chinai bálványisten, hogy engedi magát az áldozatok hulladékaival kielégittetni, mig azoknak javát az áldozó magának tartja; – mint utálja a tengeri szellem a pecsenyeszagot? – hogy készitett Kao Ti császár kövekbül hadsereget, miután élő népét az ellenség és az elemek, elpusztiták; – hogy viszik fel a chinait halála után hosszu varkoczánál fogva az égbe? – hogy veri meg a házi bálványistent a chinai kereskedő, mikor veszteségben van? – mind ezek nekünk elég humoristicus dolgok, de ott egész komolysággal vannak följegyezve s nincsenek igényeik a kedvderitésre. Az sem humor, mikor a karaibok lakója, egy missionáriusnak e kérdésére: „ismerted-e a derék páter Barnabot?” azt felelé: ismertem, ettem belőle.
Az ezeregyéjszaka regéi között már sok helyütt tünik fel humoristicus alapgondolat; mentül közelebb esik a mese az uratlan pusztákhoz, s aként enyészik el a szinezet, a mint közelebb jár a kalifák trónjaihoz. Az arczraboruló nép nem enyeleg; a heréltek között nincsen tréfa.
De ragyogni látjuk a humort a szabad görög népnél, ezredek óta fennmaradt egyes ötletek: mint a spartai nő mondása fiához: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel; Leonidas válasza Xerxeshez, ki azzal kérkedett, hogy nyilai elsötétitik a napot: „akkor árnyékban fogunk harczolni.” A persa követek elé tett közkonyhai barnaleves Lacedaemonban, bizonyitják, hogy a humor a nép szellemében is otthonos volt, nem csupán Democrit tanaiban s Nikarkhosz epigrammáiban; s nem egyedül Diogenes iskolája volt az a bonmot legrégibb mesteréé, ki maga is kénytelen volt elviselni Fileptől azt a bonmot: „hogy bölcsnek igen nagy bolond, bolondnak igen nagy bölcs.” Aesop és Phaedrus, az állatok megszólaltatói bölcsen oldák meg azt a kérdést, hogyan kell a hatalmasoknak szemükbe mondani azt, a mit az ügyefogyottak gondolnak magukban; hogyan lehet hibákat megostorozni, a mik vagy olyan finomak, hogy az igazság istenasszonyának serpenyőjén sulyt nem vetnek, vagy olyan magasan vannak, hogy az ugynevezett istennő pallosával odáig nem ér.
Az óriási Róma még humoros ötleteiben is óriás; mint Jupiternek még nevetése is mennydörgés. Ki ne emlékeznék e mondásokra: „Ego vero Carthaginem delendam esse censeo!” – „Caesarem vehis!” – „Miles, faciem feri!” – „Sis divus, dum non sis vivus!” – s a nagy jelenetekre, mikhez azoknak emlékei kötvék, ki ne ismerné az adomát, mely a „Hannibal ante portas!” czimét viseli, midőn a szorongatott római nép árverezni kezdte azt a tért, melyen győztes ellensége állt, ki ne tudná a Caracalla Geticus szójáték siralmas büntetését?
A keresztyénség diadalával egyidőre el kellett hallgatni a néphumornak: Olyan idők következnek, a midőn erős hit, látnoki buzgalom, szent önfeláldozás voltak a világot fentartó erények; s ezek ellenében nem volt helye semmi kétkedésnek, a gunynak, satyrának meg kelle némulni, az ég volt megnyilva, abba kelle nézni, emberi hibákat nem láthatott a szem.
Később azonban még is kezdett egy tárgyat találni a gunyor, mely ellen nyilait hegyezhesse, egy uj még eddig nem bolygatott hatalmas nagy urat; őt magát, az ördögöt.
A legrégibb adomák azok, a mik az ördögről szólnak. Hogy űzték ki az ördögöt az algarbi királylányból egy rosz asszonynyal ijeszgetve? hogy szólalt meg az ördög a magdeburgi templomban, egy Te Deum alatt, midőn a lelkész ezt éneklé: Hanc ego diem gloriosam feci!” visszafelé: „hanc ego diem cruentam feci!” Hogy vitte el az ördög a roszmértéket adó kocsmárosnét lóvá alakitva, útközben, hogy veretett egyik lábára patkót, s ime reggel a visszaváltozott nőnek a meztelen sarkára volt szegezve a patkó; hogy találta meg a részeg ember a pohara fenekén az ördögöt? hogy szedte rá az ördögöt a ravasz menyecske, lehetetlen feladattal, a mi abból állt, hogy egy szál kondor hajat egyenesitsen ki; ezt a sötét kedélyü urat éppen ugy üldözték azon időben az adomák és élczek, mint jelenben az uzsorásokat s más gyülöletes charactereket.
Később egy-egy orthodox adoma is felmerült a schismaticus szőrszálhasogatások közepett; minő az, midőn Theodosius császár hajlandó volt a tudós Eunomius tanai felé hajolni, ki az arian hitszakadás feje volt, akkor Amphilochius püspök egy nyilvános elfogadás alkalmával trónja elé lépett s mély tisztelettel meghajtá magát, mig mellette ülő fiát, csak ugy félvállról lenézte. E gorombaságon megharaguvék a császár s azt mondta, hogy lökjék ki azt a neveletlen embert: mire Amphilochius hozzá fordulva szól: Látod, uram, igy jár az a mennyországban is, a ki csak az atyát és a fiat nem tiszteli.
Később, midőn a papi hatalom sok helyütt a visszaélésekig kezde tultengeni, származnak a babonákat és a szerzeteket tárgyazó adomák; gunyos emlegetései a szertelenül elszaporodott ereklyéknek, miben a leleményesség valóban egész a komikumig van vive; például: egy hang abból a trombitaszóból, a mitől Jeriko falai ledőltek, üvegbe pecsételve; egy rög abból a földből, a miből Ádám készült, ugynevezett bolus Damascera; a Sámson által összekötözött rókafarkak, a mit a kölni toronyban a férjhezmenendő asszonyok, nem tudni miért, magna cum devotione venerabant; Belzebubnak a szakála, Mózsesnek egyik szava; a sánta Mefibozeth csizmája, ötszem Ezsau lencséjéből, Artocreas ex chocolata americana, a mi Tóbiás lakadalmából megmaradt; Ádám apánk burnótszelenczéje; Item burnótszelenczék a Faraó álmodta hét sovány tehén körmeiből; két akó az özönvizből; Góliáth kézikönyve a hadviselésről; aranymondások, a miket Balám szamara még azután is egész kötet számra enunciált; gunyiratok az akkori casuisták kitünőleg rosz latin verselése ellen; például egyet, mely állitólag a norimbergi szent Kristóf szobra alá volt irva:
„Oh magne Christofore,
Qui portas Jesu Chirste,
Per mare rubrum,
Et non franxisti, crurum,
Quod non est mirum,
Fuisti enim magnum virum.”
Legtalpraesettebb s mindenesetre legszelidebb ezek között az, a mit VIII. Henrik angol király udvari káplánjáról mond a hagyomány, ki azon időben, hogy a király 6 uj törvényczikket hozatott a papok házasodása ellen, midőn az udvaronczok kötődtek vele, hogy meg van tiltva a papoknak, hogy feleségük legyen; viszonzá rá: „de nincs megtiltva az asszonyoknak, hogy papjuk legyen.”
Majd, hogy a reformatio korszakot kezde képezni a népek életében, a néphumor mind jobban érni kezde; az ezen korból ránk maradt adomák közől felemlitem a legszebbet:
1530-ban V. Károly császár, ki a Luther tanainak véres üldözője volt, saját szemei előtt ilyen komédiát láta végbemenni.
A komédiások emelvényén (még akkor nem hitták szinpadnak) megjelenik egy vén ember; kezei közt egy nyaláb fa, gallérjára e név irva: Reichlin. A fát lelöki a földre s némán odább megy.
Jő egy másik, annak gallérjára e szó van irva: Erasmus Rotterodamus, az a szétszórt hasábfákat halomra rakja s eltávozik.
Utána jő a harmadik, kit álczájáról is meg lehete ismerni, hogy Luthert képviseli; az fáklyát hoz s a máglyát meggyujtva, ott hagyja.
Akkor jő a negyedik, kinek czime X. Leo, ez a tüzet el akarja oltani egy veder vizzel, de viz helyett olajat tölt rá s még nagyobb lesz az égés.
Végre jő egy ötödik alak, tulajdon Károly császárnak öltözve véres pallossal kezében, hogy majd ő szétveri azt a tüzet, a mi által azt épen egészen elterjeszté.
És ezt a gunyjátékot maga a császár is végig nézte.
Más nyomait találjuk a néphumornak a városok emlékjegyében, mikbe olykor a legcsudálatosabb ötletek vannak örökitve, néha nem is igen nagyon aestheticusok. Némelyiknek egész folytatólagos története van, mint az arrasi kőmacskának, mely egy kőegérrel játszik; azt a jelt akkor emelték az arrasi polgárok, midőn a francziák ostromlák erős városukat; aláirva e mondást: „les francais prendront Arras, quand ce chat prendra le rat” a francziák azonban bevették Arrast, s akkor azt a tréfát mivelték, hogy a prendreből lefaragták az első betüt, akkor aztán igy hangzott a mondás: „les francais rendront Arras, quand ce chat rendra le rat.”
Ide tartoznak a gunyemlékek, mik a zsidók ellen emelvék, mint a magdeburgi emse, mely egy zsidót szoptat; a prágai torony négy körutczája, melyről az a tréfa, hogy: öt volna az, de a ki nem igazi fia az apjának, csak négyet lát belőle, meg kell itt emlékeznünk a Pasquiro szoborról is, melyet az olasz nép hatalmasai ellen irt gunyiratok felragasztására használt, s a melyről aztán a a személyeskedő gunykölteményeket ma is pasquilnak nevezik.
A humorizálás kiterjedt még a sirkövekre is, mikre némelykor egész betütalányokat véstek, vagy nevettető képtelenségeket irtak rájuk: sőt a gunymondatok emblematicus betüösszeállitások emlékpénzeken is örökitve vannak.
Majd ismét a papi szószékre került felül a néphumor, a midőn divatos bünöket, uralkodó nevetséges szokásokat ostorozott. Ilyen mulatságos prédikácziókat találunk még régebben, mint Abrahám a Santa Clara adomás beszédei, a széles szoknyák és a hosszu férficzopfok idejéből. Ez utóbbiakkal nagy vitájuk volt a tisztes uraknak: „de caudis rationalibus, et irrationalibus.” Persze a caudae irrationales mindazok, a mikre sem embernek sem állatnak szüksége nincs. Divat ellen azonban bármilyen nevetséges volt légyen is, küzdeni soha sem lehetett, a varkocs ott maradt a férfiak nyakacsigáján, mire aztán a szent philosophok egy keserü epigrammal bünteték a czopfjához ragaszkodó férfivilágot.
Legalább nevettek rajta.
Voltak személyes képviselői is a néphumornak, akkor azoknak igen tisztességes nevük volt – „a bolond.” A legtöbb jó ötlet ezen kezdődik: „egyszer volt egy bolond.” Többnyire fejedelmek, királyok tartották őket maguk körül s ma is irigylendő szabadalommal ruházták fel őket, keserü igazságokat mondani a fejedelmek szemébe, miknek rosz kövekezéseitől a csörgősipka sokkal jobban védelmezte a kimondó fejét; mint a sisak, vagy akár a mithra.
A középkor leghiresebb bohócza azonban nem volt királyi udvarnál: ezt Tyll Eulenspiegelnek hitták, kinek tréfái nagyon jól illettek az akkori idők szájizéhez, s a kit, – csodálatos ellentétül, – éppen egy kolostor tartott menedékkel; pedig a rakonczátlan bohócz magukat a szives szerzeteseket is megtréfálta, mikor lehetett, mint például, mikor az apátur rábizta, hogy távollétében vigyázzon rá, vajjon az éjféli misére elmennek-e mind a fraterek? hát bizony a bohócz restellte azt a hidegen lesni, hanem a falépcsőnek, melyen alá kellett jőniök, kivette egy fokát, a mit a jámborok nem láthatva a sötétben, mind keresztül buktak rajta. Ő aztán a meleg szobájában csak azt számlálta, hogy hányat puffan odakünn?
Később a piaczra kiszorult humor talált önálló hajlékot magának a vásári bohóczok ponyvabódéiban, melyek közt a franczia Mondor és Tabarinét méltán emlegeti müvészete csarnokaival egy sorban.
És azt igen bölcsen tevék a hajdankor fejedelmei, hogy a gunyt maguk körül tarták és fizettek neki, hogy ott maradjon, mert a midőn később kizárták az igazmondást a várkapuján, a bolond a nép között beszélt.
A néphumor nyilai mindig az uralkodó visszaélések ellen voltak intézve. Csalánhegyeik majd a babonát, majd a nevetségessé váló divatot, majd a gazdagok pazarlását, az urfiak könnyü erkölcseit, majd a papság tiszteletreméltó rendjéből kiváló jezsuitákat csipkedék; néha a biboron keresztül is csiptek; s mint az Oeil de Boeuf krónikái néha elég merészséggel birtak a fejedelem és udvar emberi gyöngéit is csiklandozni.
Mindig pedig és mindenütt lázdásban találjuk a humort azon legszélesebb szuverén hatalom ellenében, mely koronáját nem annyira maga viseli, mint mások fejére rakja: – ez a mélyen tisztelt nőnem.
Már a jámbor asceták celláira föl volt irva a kettős verssorozat:
ret re te ret re
Qui ca- uxo li ca atque dolo
pit rem tem pit rem.
Egész könyvek irattak ily czimek alatt: „az asszonyok csalfaságairól”; – „litánia az asszonyokról”, – asszonyok privilégiumaik: „Szent Dávidné zsoltárai.”
Boccaccio Decameronja, Lafontaine regéi mind e szeretetreméltó zsarnokság elleni merényletek, ujabb időkben egy franczia épen egész foliántot gyüjtött össze azon gunyversekből, a miket minden idő költői sziveik megkönnyebbitésére elmondtak az asszonyokról: „le mal, qu’on dit sur les femmes”, s az bizonyosan igen kis része az egésznek.
A néphumor szeretett néha tömegekben is nyilatkozni, mint Francziaországban a hugonották elleni processiók alatt; a farsang utolsó napján a „bolondok pápájának” nevezett alakjátékban; mindezek valami mély meggyökerezett meggyőződés nyilatkozványaiul vehetők az előidéző kor jellemzésére.
Azonban háladatos is tudott lenni a nép nedélye: a hős fejedelmek győzelmeinek hire alig élt tovább, mint a meddig azok sebei behegedtek, kik azokat kivivni segitének, de a mi jót tettek, Napoleon, Péter czár, és a mi Hunyadi Mátyásunk emlékei már az iskolás gyermek szivében is élnek.
Tekintetes akademia! igen tisztelt tudós uraink!
A midőn e jelen tárgyat választám, székfoglaló értekezésem alapjául, nem volt szándékom csupán egy mulatságos estét szerezni magasra becsült tudós férfiainknak; hanem ohajtám a tudományos világ figyelmét felhivni: egy eddigelé ügyeletre nem méltatott, talán meg is vetett, mindenesetre kevéssé becsült tárgyra, mely pedig a buvárlatot épen ugy megérdemli, mint hazánk geognosiája, és régiségtana; értem a nép adomáit.
Érezte már a Kisfaludy-társaság a nép teremtő lelkének fontosságát irodalmunkra nézve, a midőn elrendelé, hogy a hazában divatozó népdalok összegyüjtessenek. Az eredmény meglepő volt, nem is sejtett gazdagság, felfedezetlen szépségek, uj formák, ezerszinü változat tárult élénk s a gyüjtemények hatása megérzett a következő évtized költőinek versezetén; a kik különösen egyet tanultak meg abból: meg tudni választani az érzésekhez az alakot: éreztetni a rimmel az eszmét, zengést adni a gondolatnak.
Hasonló fontossággal birnak ránk nézve a nép adomái. Semmi népleirás oly jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint a hogy képes az önmagát rajzolni – adomáiban.
Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és néha egész nemzetet jellemez: annyira, hogy akármit lehet travestálni, csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy ez más nemzet életéből van átvéve; vagy korábban történtet az ujabb korba áttenni; igen nehéz pedig ujat teremteni, a mi meg nem történt.
Csak két nemzet adomakörét hasonlitsuk össze, a németét a magyaréval; hogy ez éles különbségekről meggyőződjünk.
A német irodalom szerencsés egy oly sok éven át folytatott nagybecsü gyüjteménynyel birhatni, minő a „Fliegende Blätter”, melynek adataiban a német nemzet életét, jellemét, szokásait sokkal hivebben látjuk lefestve, mint azt bármely „gründlich” tudós doktor ethnographiája elénk birná rajzolni. Azon folyóirat nem egyes humorizáló szerkesztő teremtménye, minők aztán vannak többen, melyek azonban az egyoldaluság mellett néha csak helyhez és időhöz alkalmazott humorral táplálkoznak, – hanem ezt az egész német nemzet elménczei segitik összeállitani, élethü daguerreotypokban, miket a nép maga rajzolt, a nép maga autographizált.
Midőn aztán az élethü, csupán és kiválólag a német nemzetre ráillő adomákat sajátjainkkal, a mik szinte nem gyártva, de gyüjtve vannak, összehasonlitjuk, akkor tünik fel a kiegyenlithetlen különbség a német és magyar nemzet egyes osztályainak jelleme, szokásai, felfogása, az intézmények alapjai, a közélet kerékvágásai és millió apró körülmény között, melyek egymás mellett igen; de egymás helyén soha nem fognak állani.
Német törvénykönyv paragraphusait lehet magyarra leforditani, és viszont, de adomáit, nemzeti életét egyik sem kölcsönözheti a másiknak.
A magyar néphumor ép oly önállóan fejlődött, mint más mivelt nemzeté. Már Priscus Rhetor, Attila udvaránál is talált bohóczokat, kik a hun király lakomáján az egybegyült vendégeket jó kedvre deriték; sőt, hogy maga Etele sem volt a humoristicus ötletektől idegen, arról elég adatot szolgáltat a hagyomány; a minthogy a mai székelyek, kiknek hun eredetéből, az utolsó körömszakadtáig nem engedünk el egy hajszálnyit is, maig is a legelmésebb ötletgazdag faja nemzetünknek.
Királyaink és főuraink később is tartottak bohóczokat udvaruknál; a kik közől nevezetesebbekül emlegeti a hagyomány Stibor vajdáét, Beczkót, Mátyás királyét, Apaffi Mihályét, Birót és Teleki Mihályét, sőt Markalfot is nekünk tulajdonitják, rosz hangzásu neve mellett, mint a ki Salamon király hires bolondja volt, csak az nem bizonyos, hogy vajjon bölcs Salamoné-e, avagy a magyar Salamon királyé, ki mint tudjuk, csak vénsége felé lett bölcs, ellenkezőleg a palaestinaival. Szintén nagy hire volt Mária Terézia udvari bohóczának, kit egy elmés kálvinista diák képviselt; s kiről a hagyomány igen eleven ötleteket tartogatott fenn, minők a „Fiat Voluntas tua”, s az INRI betük megforditott tételének magyarázata; Insula Ráczkeviensis Non-datur Jesuitis, melynek az lett a vége, hogy a kegyes atyák nem nyerték meg káposztás kertnek azt a kicsi szigetecskét, mely valamivel nagyobb, mint Resus-Schleuss herczegség.
(Vége követk.)