Schiller Fridrik évszázados ünnepe s életrajza.

Folyó évi november 10-én lesz 100 éve, hogy a német nemzet legnépszerűbb költője, Schiller Fridrik született. E napot megülik nemcsak Németország, hanem Európa majd minden nevezetesebb helyén, Párisban, Londonban és Konstantinápolyban, sőt Amerikának egyes városaiban is. Jele ez a költői geniusz hatalmának. Mi magyarokul, a kik véletlenül épen csaknem ez időben hoztuk meg hódolatunkat egy nagy szellemi bajnokunk emlékének, épen mert illetékes helyünket az európai nemzetiségek sorában szintén elfoglalva tartjuk s a szellemi élet és mozgalom érintései által szintén érdekelve vagyunk, nem lehetünk érzéketlenek szomszédaink örömnyilatkozatai ellenében. Bár ezek nagyobb figyelemmel kisérnék a mi életmozgalmainkat is s otromba gyanusitások és rágalmak teréről lelépve végre elismernék azt, hogy ha életjelet akarunk adni magunkról, valóban nincs szükség – demontratiókra. Élünk s élni fogunk.*

A néemetek büszkék Schillerre. Illy népszerüségre köztök egy halandó sem tett szert, s történt az is, hogy itt-ott „a németek szentjének” is hallottuk nevezni. Büszkék ők Goethére is, a ki mint költő nagyobb Schillernél, de olly átalános szeretetre minden nagysága mellett sem tehetett szert. S ha ők büszkék költőikre, ám legyenek azok, ám osztozzunk mi is ez örömükben, hiszen maguk is bevallják, hogy csak tudományos és művészeti téren birnak vigasztaló jelenségekkel, mert a politikai és anyagi közéletben örök nyomoruság e 40 milliónyi szétzilált nemzettömegnek az ő osztályrésze.

Schiller roppant népszerüsége sajátságos tünemény. Ő nem a legelső német irodalmi és költői nagság. Goethe – mint mondtuk – magasabban áll mint költő; Lessing nagyobb kritikus nálánál, de Schiller mégis a legérdekesebb, legnemesebb alak a német muzsák templomában. Egyike volt ő a messzebb körökre s időkre ható szabad, független szellemeknek, kinek befolyását más nemzetek irodalmai is megérzették s ime hálásan elismerjük azon részt is, melly belőle a magyar mivelődési fejleményre, irodalmunkra esik.

Magas szellem, tiszta, szép lélek, mocsoktalan jellem s az emberi sziv elzengett fájdalmai, mellyek őt is gyötörték – ezekben áll Schiller hatásának titka, különösen saját népére. Ezért volt ő kedvesebb, mint a nagy Goethe, bár ez Schillert még igen sokáig élte tul. Ugy jellemzik őket, hogy Goethe a büszke czédrus, Schiller az illatozó rózsabokor. Goethe óriás szelleme iránt bámulatot, tiszteletet érezünk; Schiller iránt rajongó szeretettel van a német. Goethe a kiváló szellemek költője, Schiller minden érző sziv költője, s a „kedélyes” német nép azért van olly lelkesedéssel iránta.

Lássuk életének főpontjait, s vonjuk le a tanulságot, a mennyire lehet, minmagunk viszonyaira is. Egykoru levén Schiller a mi Kazinczynkkal, a két jeles férfiu pályájának öszehasonlitása is bő anyagot szolgáltathat a gondolkozó olvasónak.

***

Schiller Fridrik 1759. nov. 10-én született Marbach városkában a Neckar folyó mellett, a mostani Würtemberg királyságban (akkor herczegségben), hol a szorosabb értelemben ugynevezett svábok laknak. Atyja, János Gáspár, 1745-ben mint sebész lépett be egy bajor huszárezredbe, hol egyuttal altiszti szolgálatot végzett. Később Marbachban telepedett meg, hol borbély és sebészi üzletet nyitott. Némi miveltséggel birt s neje, a nagy költő anyja, leginkább szivjósága által tünt ki. Ugylátszik, a borbélymüvészet nem igen bő jövedelmet hozhatott, mert midőn a 7 éves háboru kitört, az öreg Schiller ismét kardot kötött s 1757-ben a würtembergi hadseregbe lépett s ezen katonáskodási szakban született fia Fridrik, kinek hire világra szóló lett.

A gyermek első éveit gyakori betegségek háboriták s fejlődése igen lassu vala. Atyja, mint katona, gyakran volt kénytelen állomásait változtatni, s családja hiven követé városról városra. A kis Fridrik igen figyelmes gyermek volt s szivesen hallgatá atyja elbeszéléseit, különösen a bibliai történeteket. Anyja, kitől a fiu vörhenyeges haját s szeplőteljes arczát öröklé, fel tudá ébreszteni benne a jó és szép iránti érzést s okos tanitásokkal a fiu kedélyére hatni. Hat éves korában kezdett a gyermek a latin s majd a görög nyelvvel bajlódni. Élénk hajlamot tanusitott a papi pálya iránt s gyakran tartott gyermektársai körében kenetteljes szónoklatokat, mellyeknél senkinek sem volt szabad nevetni, különben a szónok megharagudott s elszaladt. Itt lelhetők első nyomai Schiller későbbi komolyságának, pathoszának!

Midőn 9 éves volt, Ludwigsburgba került az atyja. Ez mintegy 10,000 lakossal biró város, a mostani würtembergi királymásodik székvárosa, s akkor is az uralkodó herczeg nagy figyelmének tárgya volt. Itt egészen uj világ tárult fel Schiller előtt. Drámai tehetsége ekkor ébredt fel, s 14 éves koráig kedvencz mulatsága volt, papirosból kimetszett bábokkal drámai jeleneteket előadatni. Itt járta a latin iskolákat. 1770. körül a „Solitude” (magány) nevü herczegi kéjlakba tétetett át atyja, hol a kastélyt keritő fa- és egyéb ültetvények gondja bizatott reá. A fiu tovább tanult Ludwigsburgban s már ekkor egyes versekkel lepte meg környezetét.

1771-ben Károly würtembergi herczeg katonai iskolát alapitott a „Solitude”-ben, mellyben különösen katonatisztek fiai voltak képzendők minden dij nélkül. Ez intézetbe lépett Schiller is 1773. elején; eleinte jogi pályára készült itt, később azonban az orvostant választá. A 14 éves ifju üres óráit többnyire költői művek tanulmányozására forditotta s önmaga is megkisérlette erejét mindinkább nagyobb mérvü müvekben. – A Solitude-féle képző iskola 1775-ben Stuttgartba, a herczegség fővárosába tétetett át s herczegi katonai akademiává emeltetett. Egy nagy kaszárnya-épület lőn e czélra kiszemelve; s a növendékek egyenruhában s katonai szigorusággal neveltettek. A fiatal Schiller ez elzárkozottságban, e merev rendszer korlátai között nem jól érezte magát; mindazáltal tovább folytatta orvosi tanulmányait, de még többet foglalkozott költői művekkel. Ekkor lettek kedvenczei: Rousseau, Plutarch, Shakespeare. 1776-ban, tehát 17 éves korában, látta egy ottani folyóiratban legelső költeményét (Der Abend – Az est) kinyomtatva, s ezt nemsokára más illy művek is követték. Több társával valódi költői daczszövetséget alapitott, melly nem nyerheté meg tetszését az uralkodónak, Károly herczegnek. Schiller titkon lopta be magához az olvasásra szánt könyveket s a tilalom daczára főzte költői műveinek terveit. 1779-ben két magas vendég látogatta meg a katonai intézetet, kikről nem gyanitá még akkor Schiller, hogy később olly közel viszonyba lépend velök. E két vendég a Weimári herczeg és a már akkor hires költő, Goethe volt. Ez utóbbi hatalmas benyomást tett Schiller kedélyére; csodálattal volt eltelve iránta s alig telt el 10 év, e két név már egymás mellett ragyogott a német költészetben; e két férfiut az irodalmak történetében páratlan barátság füzé össze.

1779-ben, midőn az akademiából ki akart lépni, a szigorlatra beadott dissertatiójával nem nyeré meg tanárai tetszését, a herczeg akaratjából még egy évet kellett e zárda-életben töltenie. Költői vágyai ujult erővel törtek elő: Homer és Virgil lettek kedvenczei s már 1777-ben elkezdett fiatalkori szinműve, a nálunk is eléggé ismeretes „Haramják” (Die Räuber) 1780-ban elkészült. – Ugyanez évben a herczeg tiszteletére az akademisták által rendezett szini előadásban mint szereplő is fellépett, de játéka – kiállhatatlan volt; orditott- hadonázott, hányta vetette magát s azon önmagába nem férő, kicsapongó szellemet mutatá, melly a „Haramják” czimü szinműnek is egyik ismertető jele. E művet egyébiránt számtalan megszakasztás és fennakadás között irta s daczára azon szigoru őrködésnek, melly az akademiában az illynemü foglalkozást keményen tiltotta.

Végre 1780-ban kilépett az akademiából s a 21 éves ifju mint alorvos lépett be egy gránátos ezredbe 18 ftnyi havi fizetéssel. Ez állomás nem elégitette ki sem őt, sem szüleit. Azonban mégis uj világnyilott előtte, midőn az akademiai zárt falak közül kiszabadult. Stuttgartban vig czimborák társaságában kipótolni sietett mindazt, a mit addig mulasztott. Boroztak, dohányoztak, játszottak és kugliztak, a németek módjára – s az utóbbi (a kuglizás) még későbbi éveiben is igen kedves mulatsága volt.

Az orvosi foglalkozás annál kevesebb idejét vette igénybe. Költői munkálódása mellett egy kis politikai lapot is szerkesztett. 1781. nyomtatásban jelent meg „Haramják” czimü müve, s roppant figyelmet ébresztett Németországban. Mannheimban s nemsokára más városokban is, szinre hozták 1782. majusban másodszor adták Mannheimban. – Schiller szerette volna látni. Szabadságot nem kérve, oda utazott s jelen volt az előadáson. Visszaérkezte után két heti börtönre itélték, s a külfölddel minden összeköttetését megtiltották. A herczeg tovább ment, s egyenesen megparancsolá Schillernek, hogy „komédiákat s effélét soha többé ne merészeljen irni.” Tökéletesen elvesztette a herczeg kegyét. Elhatározta tehát, hogy megszökik, a mi 1782. septemberben meg is történt, és Schiller szerencsésen Mannheimba ért. – Ez időtájban tervezte „Ármány és szerelem” (Kabale und Liebe) s „Fiesco” czimü szinmüveit, s az elsőn meg is látszik akkori kedélyállapotának ingerültsége. De ebben is bebizonyul, hogy Schiller sokkal szerencsésebb a szellemdus, de bukott, mint nemes nők rajzolásában; a gonosz jellemeket ellenben mindig tulságosan feketére festi. – E müvei egyébiránt roppant haladást tanusitottak a „Haramják” óta, a mit elismert a közönség s az itészet is, s a költőnek, kit ismét keserves nélkülözések háborgattak, ismét szebb napjai kezdének virradni. – Még nagyobb fejlődést lehetett észrevenni az ezután következett szinmüvében: „Don Carlos”ban, melly valódi átmenetet képez nála a természeti költészetből a magasabb műköltészetbe.

Drámairói jelentékenységét mindinkább át kezdék látni s szinigazgatók és könyvkiadók szerződéseket kötének vele uj szinmüvek irására, ámbár a tiszteletdij még mindig igen sovány vala. Megszorult állapotából hasznot huzott, a ki hozzá fért. Egy folyóiratot is adott ki („Rheinische Thalia”), melly elébb Mannheimban, utóbb Szászországban jelent meg. Egyes kitüntetések is érték. Alkalma levén 1784. decemberben a weimári udvarnál Károly Auguszt herczeg jelenlétében, „Don Carlos”-ának első felvonását felolvasni, a műértő herczeg „wimári tanácsos” czimmel ruházta fel. Az elhagyott szökevény lelkének e megtiszteltetés igen jól esett.

Schiller népszerüsége ezalatt nőttön nőtt; hódolatok, buzditások, ajándékok érkeztek hozzá. Elhatározta, hogy Szászországba költözik át, s 1785. elején Lipcsébe majd Drezdába, s végre Wimárba érkezett, hol Herder és Wieland igen barátilag fogadták. – Goethe ekkor Olaszországban volt, s a két költő között eddig még semmi közeledés nem történt. Szászországba való költözése által uj fordulat állott be Schiller életében. Itt talált először őt felfogó, rokonérző keblekre; kibékült a világgal és emberekkel, kiengesztelődött önmagával.

Mig Goethe Olaszországban a képzőmüvészet remekeinek tanulmányozása által fejleszté szellemét; addig Schiller, ki most legtöbbet időzött Wimárban, itteni uj és szép viszonyai és saját tanulmányai által képezé magát s érlelődött valódi férfiui jellemmé. – 1787. egy kirándulás alkalmával ismerkedett meg Rudolstadtban a Lengefeld-családdal; egy vadászmester özvegye volt ez, s ennek két kellem- és szellemdus leánya, Karolina és Sarolta. – Ez utóbbi lett később Schiller neje, kivel 1790. február 22-én kelt egybe. E házasságban találta fel Schiller legnagyobb boldogságát, nemcsak szive akadt nyugpontra, feltörő lelke is biztosabb czélra talált. Ezalatt Goethe is haza került Weimárba, mindinkább közeledett Schillerhez, ki amannak befolyása következtében lett a jenai egyetemnél a történettan tanára. Goethe Wimárban, Schiller Jenában – egymás tehetségét kölcsönösen elismerve – ekkor kezdődött a német irodalomra nézve a classicus időszak.

Jenában mindazáltal nem legkellemesebb napjai voltak Schillernek. Fizetésnélküli tanár levén, irodalmi napszámos munka által kellett élelmének egy részét megkeresni. Roppant szellemi munkásságának eredménye volt 1791. egy veszélyes mellbetegség, kezdete azon kórnak, melly élete végeig kisérte, s kora halálát is okozta. Ez időben készült egy része jeles történelmi dolgozatainak (Abfall der Niederlande – Geschichte des dreissigjährigen Krisges stb.)

1793-ban annyi sok évi távollét után ismét meglátogatta hazáját Würtemberget, honnan egykor menekült. Visszatért ismét szülei, testvérei s régi ismerői körébe, hol nejével együtt igen kelemes napokat élt, visszaemlékezve elmult ifjukori napjaira. A herczeg nem békült ki vele, de legalább nem tiltotta meg neki az ottlétet s nem sokat törődött vele – a mi épen inyére volt Schillernek. Ez évben született első fia, Károly. 1794-ben Cotta könyvkiadóval megismerkedvén, egy nagy folyóirat kiadására egyesültek, melly „Horen” név alatt nagy sikerrel lépett életbe.

Visszatérve Jenába, ott találta a nagy tudóst Humboldt Vilmost (a nem régen meghalt Sándor fivérét), kivel legszorosb baráti viszonyt kötött. 1791. óta Fridrk, Holstein-augustenburgi herczeg, Schiller nyomasztó helyzetéről értesülvén, ennek 3 évre 1000 tallér évi dijt ajánlott fel. Ez időben keletkezett számos széptani (aesthetikai) dolgozata s „Horen” czimű folyóiratában Humboldt barátjával együtt következetesen s egész erővel hirdeték irányukat: az önmivelődést, az öszhangzatos miveltséget, az egyéni, emberi tulajdonok minél tisztább, tökéletesebb kifejtését. És ebben áll Schiller tulajdonképi érdeme, ez az ő idealismusa, melly minden müvéből kitünik. Őt nem külön magánszempontok, hanem átalános emberi érdekek vezették s innen az ő költészetének világpolgári (cosmopoliticus) szinezete, melly épen a németeknél találhatott leghivebb felfogásra, legnagyobb felkarolásra, s talán csak azon földön is teremhetett, mellyet philosophusok földének neveznek.

Minél inkább mélyedt Schiller bölcsészeti tanulmányokba, annál kevésbé volt többé kedve, régibb dolgozataival megelégedve lenni, s alig mert a jenai tanár ismét a költészethez nyulni. De alig költözött el 1795-ben Humboldt barátja, ki reá olly nagy befolyással volt, Berlinbe, azonnal egész özönnel szórta ismét a világba legszebb költeményeit.

Végre bekövetkezett az idő, hogy a két költő, Schiller és Goethe közti páratlan viszony is teljesen megszilárduljon. Goethe ekkor nem csak hires költő, hanem a weimari udvarnál magas állásu s nagy befolyásu férfiu is volt. A közeledés igy történt. 1794-ben Goethe egyszer jelen volt Jenában a természetvizsgáló társulat gyülésén. Az ülés végén találkozik a két férfiu. Beszélgetve távoznak s társalgás közben Goethe haza kiséri Schillert. Az első lépés megtörtént és különösen Schiller nejének közbenjárása mellett a két költő közti bizalom mindig nagyobb, mélyebb lőn. Schiller felszólitja Goethét, hogy folyóiratában részt vegen, az utóbbi beleegyezik, s dolgozatot küld. Teljesen értik, becsülik egymást s a Weimárban és Jenában lakó két férfiu között a legérdekesebb levelezés indul meg, melly mai napig a német irodalom legbecsesb okiat-kincsei közé tartozik.

Ez idő óta a két költő a legszorosb, leggyümölcsözőbb baráti viszonyban élt, ugy hogy később Goethe méltán mondhatá: „Közelben egy napot sem éltünk ugy, hogy szóval, a szomszédban egy hetet sem, hogy irásban ne mulattunk volna.” Schiller pedig irá: „Mindenik adhatott a másiknak a mivel ez nem birt, a miért viszont az kaphatott valamit.” – 1795-ben Károly Auguszt weimári herczeg fölmenté a jenai egyetemnél minden tanársági nyilvános teendőktől, s máskép biztositván jövőjét, teljes szabadságot adott neki, ideje felhasználására. Ez évben született második fia s ekkor kezdődik a költőnek tulajdonképeni fényszaka, drámai tehetségének legfőbb fokra emelkedése. A régiek tanulmányozása, történelmi, szépészeti bőlcsészeti és kritikai foglalkozásai s különösen Goethevel kötött barátsága teljes érettségre emelék magas szellemét. Ekkor keletkeztek legremekebb drámai művei, mellyek majd minden irodalomba s legnagyobb részre nézve a magyarba is, legalább szinpadunkra át vannak ültetve. – Illyenek „Wallenstein” (átalában ezt tartják legremekebb művének, sajnos, hogy épen ezt nem birjuk még irodalmunkban), „Stuart Mária,” – „Orleansi szűz,” „Meszsinai hölgy,” „Tell Vilmos.” E művekben a kor és emberiség legmagasabb eszméivel találkozunk mesteri szépségben, s a német nemzet méltán sorozza ezeket irodalmának legnemesebb gyöngyei közé.

Hadd mondjuk el még röviden életének végső eseményeit. – 1799-ben született idősb leánya. Ugyanazon évben Jenából Weimárba költözött át. 1802. császári patens által nemesi rangra emeltetett, a mi nem annyira kivánt kitüntetés volt rá nézve, mint inkább költséget okozó meglepetés. 1804 született kisebbik leánya. Ez időben egyszer Jenába rándulván, utközben meghült, beteg lett s e betegség 1805 majus 9-én véget vetett életének. Alig volt valamivel idősebb 45 évesnél. A sors ugy akarta, hogy a bekövetkezett nagy politikai eseményeket s hazája megaláztatását a franczia fegyverek által, a költő ne láthassa. Halálát fájlalta hazája, nemzete, de minden ismerőse között leginkább Goethe. – Temetése csendes, csaknem szegényes volt. Weimárban a köztemetőben tették nyugalomra hamvait s csak évek mulva ásták ki ujra s helyezték el a weimári herczegi sirboltba.

Ez azon férfiú, kinek most Németország s távol országokban élő tisztelői születése évszázados napját ünneplik. Tiszteljük mi is a kegyelet ezen érzését s mint az európai nemzetcsaládnak egyik tagja, meghozzuk mi is a tisztelet adóját.

***

Schiller emlékét, halála óta, számtalan kegyeletes tényben örökitették. A házak, mellyekben Németország különböző helyein valaha lakott, kitünő gond tárgyai. – Emlékszobra is több van. Lapunk mai száma Goethe és Schiller egyesült szobrának rajzát hozza, melly két évvel ezelőtt állittatott fel Weimárban Rietschel szobrász mintája szerint.


Goethe és Schiller emlékszobra Weimárban.
GOETHE.
SCHILLER.