DUGONICS ANDRÁS.
DUGONICS ANDRÁS.
Vitézek életével és viselt dolgaival foglalkozik ma a világ.
Mi is egy bajnok tiszteletreméltó képét hozzuk ismét a jelesek érdem-csarnokába. – Itt van Dugonics András! Épen most mult el halálának évnapja. Illő, hogy megünnepeljük emlékezetünkben.
Csatár volt ő is, az érdem csillaga ragyog fényes nevén.
A magyar nyelv és nemzetiség volt a szentelt zászló, mellyért vivni szállott, mellyet védelmezett végső lehelletig. – S érdemjele? ... minden igaz magyar jóemlékezete.
Az ország legmagyarabb megyéjében, Szegeden születve (1740. oktober 17.) tanulmányait is ott kezdé; s mind tudományos, mind erkölcsi tekintetben a legjobb nevelésben részesitve, esze és szive mivelődésével egy arányban fejlődött és szilárdult hazája iránti szerelme is. Tizenhat éves korában a piaristák közé lépett.
A bölcsészetet N.-Károlyban, a hittant Nyitrán végezve, a tanulóból tanár lőn. – Erdélyben költészetet és ékesszólást, Nyitrán philosophiát tanitott a növendék-papságnak.
Eközben történt, hogy a franciskánus Ganganelliből pápává lett XIV. Kelemen, 1773. julius 21. aláirta ama nevezetes „Dominus ac redemtor noster” bullát, melylyel a jézsuiták eltöröltetek. Még azon év aug. 16-án Olaszországon és sept. 14-kén Magyarországon is végrehajtatott a rend feloszlatása; s ezzel, egyebek közt a nagyszombati egyetem is tanárok nélkül maradt. A királyné nem ajánlás utján akarta betölteni a megürült kathedrákat, hanem mérték alá állitotta a képeségeket, a mint illik, s Dugonics, a mathesis tanszékére, a királyi vizsgáló-bizottmány által, legméltóbbnak itéltetett. – 1774-ben már ott látjuk őt, mint királyi oktatót, a legnagyobb szorgalommal és buzgósággal működni a haza reményei, az ifjuság nevelésében.
Harmincznégy éven keresztül ült e szép polczon, a midőn egészsége hanyatlásával, (1808.) visszavonult szülőföldére, hol, kizárólag irodalmi foglalkozással töltött tiz év után, 78 éves korában, pihenni szállt a sirba. (1818. julius 25-én.)
Dugonics, mint ember és tanitó, egyike volt a legszeretetreméltóbb egyéniségeknek. A beszédességre hajló ajkk nyájassága, a jóságot tükröző szemek vidor tekintete, s az a derült homlok, mellynek márványára sem a gond, sem az idő, barázdát vésni nem tudot: a jó sziv és tiszta léleknek, becsületes és szilárd jellemnek voltak világos bizonyságai.
Dugonics irodalmi munkássága, olly szoros összefüggésben áll a korral, mellyben élt, hogy ennek ismerete nélkül, nem vagyunk képesek eléggé méltányolni amazt.
Mit érne például, egyszerüen azt tudnunk, hogy ő mathesist irt?
De ha tudjuk, hogy első volt, ki magyar mennyiségtant adott ki, és pedig akkor adott, midőn a latin nyelvet iskolák és tanácstermekből egyaránt kiküszöbölni akaró ama lángeszü fejedelem kérdésére, a m. udvari kanczellária akként nyiltkozott, hogy „a magar nyelv még sokkal fejletlenebb, s az országban nem olly közönséges, hogy az a közügyvitel és oktatás nyelvévé tétethessék”: – akkor inkább képesek leszünk e bátor föllépés horderejét s rendkivüliségét megitélni, s inkább megfogható lesz előttünk a derék szepesi kanonok és apát, Molnár János elragadtatása, ki a magyar mathesis megjelenésén ez üdvözlő versekre fakadt:
Meglett a mit régen vártam,
A tudomány fénye
Szinte hazánk élő nyelvén
Dicsőségre lépe stb
A „Tudákosság IV. könyvével” megdönthetlen czáfolatot irt a királyi oktató, a helyt. kormányszéknek 1784. majus 18-án a megyékhez inditott azon körlevelére, mellyben az állittatott, hogy „a latin nyelv használatával eléggé bizonyitja a nemzet, hogy vagy nincs saját nyelve, vagy azon irni olvasni a polgárok nem tudnak, s gondolataikat irásba foglalni csak a latin nyelvben jártas tudósok képesek.” Kézzel fogható példát akart adni az ellenkezőre, s meggyőzni, hogy ha azon tudományt, mellyről azon időben még igen kevesen gondolkoztak, lehet magyar köntösbe öltöztetni: mennyivel inkább lehetséges, a közönségesebb és könyebbeket is magyarul kiadni és tanitani.
Azonban, a föllegek mind sürűbben tornyosultak a magyar fölött. Könnyen megtörténhetett volna akkor, hogy nyelve az élők sorából kitöröltetik.
Dugonics lelke öszereszketett. A lángba borult Veszta temploma s Metellus emléke támadt föl lelkében, és elhatárzá, – hogy a nemzet palládiumát megmentendi.
A vállalat merészségét be kell látnunk, mihelyt ama kor viszonyai fölött széttekintünk. A hatalmasok vélekedését és akaratát az imént láttuk. Főurainkra támaszkodni mitsem lehete; – a történetirónál van rólok följegyezve, miszerint az előbb nemzeti nyelvében, szokásaiban és népességében olly büszke, s ezeket olly féltékenyen őrzött aristokratia, sajátságos jelleméből mindinkább kivetkezett, s nemzetiségével erkölcsi erejét is elvesztegette. – A nemzet dereka, – és igy legerősebb része, – a nép, nem volt még elsatnyulva, az igaz, s erre ébresztőleg hatni, ezt zászló alá gyüjteni, lehetett csak az egyetlen mód, nyelvünk megmentésére. Ámde nem volt, a ki hozzá leereszkedjék. Azon idők irói még nem tartották érdemesnek, szóba állani a néppel. Föllengős utakon, idegen példányok után jártak.
Dugonics volt itt is a legelső! A töretlen uton a nép közé lépett.
A költészet addigi formáit és tárgyait, e téren természetesen nem használhatta. Uj mód szerint, uj anyagból uj alakokat kelle termtenie czéljához.
Dugonics nem rettent vissza a nehézségektől. Lelkének ereje mint a pálma, nemhogy megtört volna, de még nőtt a terhek alatt.
El is érte, a mire törekedett.
Megvetvén a népies költészet alapját, uj irányt s nagyobb kiterjedést adott az irodalomnak egyfelől, másfelől pedig, – a mi főczélja volt, – a nép nagy tömegében a hazafiui érzést, a nemzeti büszke öntudatot, a legüdvösb sikerrel élesztette és táplálta.
A rendkivüli hatást, mellyet munkáival előidézett, megitélhetjük onnan, hogy „Etelka,” „Arany pereczek,” „Jolánka” és „Cserei” czimü regényei olly kedvességgel fogadtattak (ugyanazon polgárok áltl, kikről föntebb mondva volt, hogy „magyarul irni, olvasni nem tudnak”), hogy némellyikből három kiadás is elfogyott.
Nem is csoda, hogy igy volt.
Dugonics, munkái mindegyikében a magyar név dicsőitéét tüzte maga elé irányul, s e czélra a legszerencsésebb tapintattal, a leghathatósabb forrást, a hazai történeteket használta; s hogy ezeket minél inkább terjeszthesse, ismertetésükre annyira minden módot és alkalmat felhasznált, hogy még az „Argonauták”-ról irt könyvében is tudott rést találni Álmos viselt dolgainak előhordására. Nem elégedett pedig még azzal sem, hogy a magyar történetet csak könyvekben népszerüsitse. Fölkereste e végből a szinpadot is. „Toldi Miklós,” „Etelka Karjelben,” „Bátori Mária” és „Kun László” drámáit 1790–94-ben adta ki.
Fáradni nem tudó munkássága nem lelt határt a dolgozószoba falai közt. Esztendőnkint egy-egy utat tett az országban. Száz meg száz szirtet és tetőt mászott meg, hogy az azokat koronázó romokkal szinről szinre megismerkedjék. Igy irogatá „A magyarországi várak történetét”, mellyen egész életében dolgozott; de a betűsorban rendezett munka összeállitását S. betünél megzakasztotta a halál. – A páratlan kézirat birtokosa nemzeti kincset tenne a haza oltárára, ha azt Akademiánk- vagy Muzeumunknak átadná. Hasonló tárgyu munkánk ugy sincs még. S tán akadna egy történetbuvár, ki a félben hagyott utat folytatni erőt érezne és kedvet kapna. Más hazának minden omladéka megtalálta a maga történetiróját: nálunk csak nehánynak akadt egy dalnoka.
Szintén jártában-keltében szedte a nép ajkáról a „Példabeszédek és jeles mondások” gyüjteményét, melly szorgalmának, igaz hogy majd negyven évig érlelt, de valóban drága gyümölcse. A két vastag kötetben a magyar nyelv és népisme megbecsülhetlen kincseinek gazdag tárháza nyilik meg előttünk. Sajtó alá már szerzőjük halála után kerültek, s aláirás utján, mit ő maga soha nem vett igénybe, büszkébb levén, semhogy akár a közönséghez kéréssel, akár a nagyokhoz pártfogásért fordult volna.
Saját lábán járt mindig; mint ember és iró egyaránt önálló volt.
Irányát s a nyelvujitás körüli eljárást a kritika nem helyeslé. Ezért bántotta, amazért gunyolta.
Egyik sem tántoritotta meg. Következetes maradt mindvégig. S a helyett, hogy magát mentegette volna: az időre hivatkozott, mint legigazabb biróra, melly eltörli a roszat, s meghagyja, a mi jó.
És igaza volt. A kéőbbi kor megadta neki a méltó babért.
Olly szépen, mint igazán, mondja róla Toldy Ferencz: 23 kötet munkáival nem csak mulattató és tanulságos olvasmányt nyujtott, a hathatósan képviselt erkölcsi és nemzeti érzület által nemcsak gyakorlati hatással volt az életre: de a közép-nemességnél és népnél legtisztábban fenmaradt magyar gondolkozás, érzés és kifejezésmód behozatalával az irodalomba, ezt nemcsak hasznosan megtermékenyitette, hanem soha nem hallgató intést adott irótársainak, miszerint azon polus, melly felé az irodalom hajóját kormányozni kell, nem más, mint a nemzeti valóság.
Legyen áldásban köztünk emlékezete!*
V. Szathmári Károly.