Obrenovits Milos, szerb fejedelem.


OBRENOVITS MILOS.

Milos fejedelem, a kit csaknem husz évi számkivetés után a sors ujra visszahivott hazája trónjára, 1780. körül született egy Dobrinja nevü kis faluban.

Apja, Tesa, minden vagyon nélkül való béres volt, korán halt el, és legnagyobb szegénységben hagyta családját; Milosnak és két öcscsének barompásztorlással kellett keresnie élelmét.

Anyja, Visnya, elébb egy Obren nevü gazdag paraszt neje volt, a ki Obrenovits Milan fiának egy kis vagyont hagyott volt. Milan elérve a férfikort, marhakereskedéshez fogott, s nemsokára meggazdagodott utána. E mostoha testvéréhez szegődött be béresnek az ifju Milos, és nemsokára kedvenczévé és üzlettársává lett, meggazdagodván maga is.

A mikor e század elején a szerb nemzet felkelt a török uralkodás járma ellen, Obrenovits Milan egy volt a legelsők közől, a kik a nép élére állottak, és Milos a harczban ugy, mint a kereskedésben hű társa maradt. Milan maga nem volt valami kitünő katona, de annál vitézebbül tüntette ki magát az ifju Milos. A történelem, akkori magatartására e fényes bizonyitványt adja neki: „Minden harczban legelől volt; százak közt kitünvén magas termetével, vas karral és rendithetlen bátorsággal birt, és nem egyszer döntötte el a győzelmet vitézsége által.”

1808-ban végződött a harcz Szerbia nemzeti függetlensége elismerésével. A vad Cserny György ellenállhatlan vitézsége és értelmes erélyessége által emelkedett volt fel nemzete fejedelmévé. Obrenovits Milan a nemzet iránt szerzett érdemei jutalmául három kerület u. m. Rudnik, Posega és Usitze főparancsnoka lett. Milos oldala mellett maradott, és minthogy Milan inkább csak a kereskedés után járt, ő volt az igazi főparancsnok. Mikor az oroszok 1809-ben Oláhországba rontottak, Milan titkos megbizással elment az orosz főhadiszállásba, és ott hir szerint méreg által halt meg. Milos ekkor felvette mostoha testvére után az Obrenovits nevet, és ez időtől fogva kezdődik e Szerbia történetében olly nevezetes férfi önálló munkássága.

Obrenovits Milos legottan egy Cserny György ellen intézett összeesküvésen kezdte pályáját. Mostoha testvére halála után t. i. a három kerület főparancsnoksága reászállott volt, de a féltékeny Cserny György csakhamar a Rudniki kerület egy kis részére szoritotta. – Más főnökök hasonló módon megszoritva összeesküdtek, legelébb csak a fejedelem tanácsosai eltávolitására. Milos beállott a titkos társaságba. Nem tudván irni maga, czinkosainak egy levelet iratott, a mellyben megigérte, hogy szükség esetére egynehány száz fegyveressel segitni fogja őket. E levelet felfogták. – Cserny György táborozásra indult Milos ellen, bekeritette, és fogva elvitte Belgrádba, a hol a legfelsőbb törvényszék előtt mentenie kellett volna magát. Azt tanácsolták neki, tagadja el a levelet, de Milos sokkal büszkébb volt, hogysem ezt tegye, és nyiltan megvallotta, hogy e levél irását ő parancsolta. „Ellenségeim előtt állok,” mondá a biráknak, „de tudom, hogy nem mernek engemet bántani, mert félnek a szerb nemzettől, a melly szeret.” Csakugyan nem tettek semmit ellene, és egy intéssel elbocsátották, miután megigérte, hogy azontul hű lesz a fejedelemhez.

A mikor 1812-ben Cserny György nem akarta elfogadni a bukuresti szerződést és ennek következtében 1813-ban egy hatalmas török sereg jött Szerbia meghóditására, Milos a maga erején teljesitette hazafi kötelességét. Mig Cserny György a Morava mellett harczolt, Milos védte a hazát a bosnyákok ellen, a kik a Drinán át rontottak volt be. Egy kis csapattal 17 napig védelmezte Ravani egészen nyilt mezővárosát, és miután a helység egészen halomra volt lőve, legyőzetlenül vonult vissza a sabaczi táborba. E közben Cserny György a Deligradi vereség után a legtekintélyesebb vezérekkel együtt ausztriai területre menekült volt. Milost is sürgették, hogy tegyen ugy mint a többiek; de ő akkor e jellemző szókat mondta: „Véreim, én nem mehetek üres kézzel Németországra, hogy azalatt öreg anyámat, nőmet és gyermekeimet rabságra vigyék. Elmegyek a kerületembe, a hol a nép még együtt van. Csatáimban sok nép hullott el, méltó tehát, hogy pusztuljak el én is nemzetemmel együtt.” Ezután csak egy irnok és egy szolga kiséretében lóháton elment a házához Brusznitzára. De hiában volt minden veszedelmes igyekezete, hogy a népet további ellenállásra buzditsa. Átalános bátortalanság fogta volt el a kedélyeket, a fegyveres csapatok szétfutottak és a vezérek siettek alávetni magukat a törököknek. Ekkor Milos is hirtelen elhatározta magát. Elment Takovába, egy faluba közel Brusznitzához, a hol Ali basa táborozott egy török hadcsapattal. Ott kinyilatkoztatta Milos a hódolását és letette a fegyvert. De Ali basa tárt karokkal fogadta a vitéz ellenfelet, legottan visszaadta neki fegyvereit, és elvitte Belgrádba a nagyvezérhez. Ez nagy tisztelettel fogadta Milost, gazdagon megajándékozta és kinevezte a Rudniki, Posegai és Kragujevatzi kerületek knézévé.

Huzamos ideig őszinte barátságban maradt a törökökkel, segitette őket az ország megnyugtatásában, sőt táborozásra indult velök a Hadsi Pordán lázadása elnyomására. De a belgrádi basa kegetlen rémuralmat gyakorolt, és nemsokára a leghivebb szerbek élete sem volt többé biztosságban. Milos egyszer ott volt a basánál, a mikor éppen egy barátja fejét hozták. „Ismered e főt, knéz?” szólitá meg a török. „Már nem sokára rád is elkerül a sor!” Nyugodtak felelt Milos: „Jól van, jól! Már rég nem enyim az a fő, a mellyet hordozok!” E perczben feltette magában, hogy megszabaditja nemzetét.

Csak nagy nehezen menekült ki Belgrád várából, és rögtön elsietett Zonutsa tanyájára a rudniki erdős hegységben. Ott egynehány vitéz barátjával télen át előkészitette a felkelést. 1815 virágvasárnapján elment Takovába, a hová népgyülést hirdetett volt. A nép azt kivánta, a mit Milos ohajtott, a háborut, és kérte őt, álljon élire. Erre visszasietett tanyájára, és nemsokára harcziasan felfegyverkezve és a nemzeti lobogóval kezében visszajött a nép közé, kiáltván: „Itt vagyok, és már most megvan a háboru!” Azonnal követek indultak az ország minden részeibe és kevés nap mulva minden kerület fel volt kelve.

Itt kezdődik már most a fejedelem igazi pályája, a melly érdemessé tette őt arra, hogy az egész szerb nemzet lelkesedéssel mondta ki az Obrenovits Milos nevet.

A tér nem engedi, hogy beszéljük el e háboru vérengző eseményeit, a harcz a török tulnyomó hatalma ellen, valóságos kétségbeesés harcza volt.

Milos győzelmesen végezte be e harczot. Oroszország közbenjárására 1816-ban létrejött a béke.

Szerbia visszanyerte benső önállóságát és a porta elismerte Milost hoszpodárnak.

De a nemzet örökös fejedelemmé választotta, a minek elismerése azonban csak 1826-ban következett be Oroszország sürgetésére egy nagyuri fermán által.

Milos mint korlátlan ur kormányozta az országot. Szigoru törvényeket adott, és kegyetlen büntetésekkel fojtott el minden ellenszegülést. Kétségkivül szándéka jó volt, de miveltség hiánya mellett természetesen sok balfogást követett el, s a mellett kényuri makacssággal utasitott el minden jó tanácsot.

Azonkivül a fejedelem örökké feltünőleg arról gondoskodott, hogy ne maradjon „üres kézzel.”

Igy lassankint elfordult tőle a nemzet hajlama, és noha uralkodása külsőleg korlátlannak maradt, mégis aláásták titkos összeesküvések.

Már 1835-ben Milos nem mert egy felkelést megbüntetni, a melly őt meg akarta buktatni.

Megkegyelmezett a főösszeesküvőknek és meghagyta őket befolyásos hivatalaikban, sőt még tovább is ment, és alkotmányt adott nemzetének, de ez már nem tetszett Oroszországnak és a porta nem egyezett belé.

Azalatt a fejedelem ellenei orosz segitséggel egy szervezeti alapszabályt dolgoztak ki, a mellyet 1838-ban egy hat-sherif életbeléptetett, és a melly a kormányzást sajátlag a senatus kezébe adta.

Milos, a ki nem sok idővel azelőtt még nagy tisztelet tárgya volt Konstantinápolyban, semmi roszat sem sejtett, sőt egynehány legelkeseredettebb ellenét senatustagnak is nevezte ki.

A következés nem váratta magát sokáig. A senatus számadásra vonta a fejedelmet, és éppen ugy bánt vele, mint fogolylyal. Ekkor Milos 1839. májusában leköszönt.

Azóta többnyire Austriában élt, és legjobban szeretett Bécsben lakni, a hol szembetünő alakjánál, nemzeti öltözeténél és a közmulatságokban való részvéténél fogva ismert, aranyaiért pedig bizonyos körökben kedves egyéniség volt.

Politikai igényeiről nem mondott volt le, és hű maradván eredeti irányához, mindig azt hitte, hogy Oroszország segitségével létesitheti. Ez az utolsó háboru alkalmával abból is tünt ki, hogy Austriát elhagyva, oláhországi jószágaira ment el.

Most az a kérdés, ha vajjon az elaggott ősz, visszalépvén hazája fejedelmi székére, be fogja-e érni e diadallal, és békében fogja-e tölteni tettdús élete utolsó napjait, vagy tán ifjan maradt meg benne a régi dicsvágy és a hiu szolgálatkészség, magát mások czéljaira felhsználtani, a komoly tapasztalások daczára?

Ritka szerencse, a melly a 80 éves agg fejedelmet ujra szólitá a világ szinpadjára, mellyen mikép fogja birni a szereplést, meglátandjuk.

Valószinünek tartják, hogy agg vállairól a kormányzás gondjait, ha az idő komolysága követelendi, fiára, Mihály herczegre szállitandja át, ki e perczben, talán épen illy czélokból, Nyugot-Európa udvarait látogatja.

(A „M. F.” után.)