A nap és fénye.

Laplace, franczia természettudós szerint a bolygók is napok voltak egykor, mielőtt fölületükön megmerevültek; és a ma tündöklő napok is kialszanak egykor. De ha a napfény a világtestek változékony tulajdonaival összefügg; ha a világanyag (Weltstoff) előrehaladó sürüdése következtében, a ködtömegekből napok, a napokból bolygók vagy sötét világtestek lesznek; ha e szerint a napok a világanyag sürüdésének egy állapotát mutatják, mellyben az legtöbb meleget s fényt fejt ki, s mellyben egyszersmind világrendi lételének (életének) legmagasb pontját érte el: akkor könnyen azon gondolatra jöhetünk, hogy a napfényt ha nem is égés eredményének, de mégis egy még egészen tűzfolyó állapotban levő világtest hatásának tartsuk.

A napban fekete foltokat pillantottak meg, s ez ellenkezőleg azon elméletre vezetett, hogy a nap sötét, merev, kihült gömbölyü test s e véleményüek nem sokat foglalkoznak a napfény eredetének megfejtésével.

Átalánosan elfogadott vélemény volt, miszerint napfoltok az által támadnak, hogy a naptestet környező fényburkon nyilások támadnak, mellyeken a naptest kisötétlik.

De még nem volt egészen megfejtve a napfoltok tüneménye; mert a támadt nyilások széle rendesen félárnyékkal van beszegve s e félárnyékot meg fényfoltok veszik körül, mellyeket, mivel a többi részeknél világosabbak, napfáklyáknak (Sonnenfackeln) nevezték el. – A félárnyékon belől levő teljes sötét helyet, a napfolt magjának nevezik.

A napfolt néha nem bir félárnyékkal. Néha magja hiányzik, ugy hogy csak félárnyék látható mag nélkül. Gyakran elválik a mag s az elválásnál, már előre kis nyilások vehetők észre, mellyeken a félárnyék benyomulni látszik, és mellyeken át, ujabb észleletek szerint, a napfényt egész belterjességében (intensitas) láthatni.

Senhi szerint a félárnyék nem más, mint egy folt, mellyen a napfény minden irányban keresztül huzódik.

A nagy foltok és fényfoltok csak a nap egyenlitőjének táján fordulnak elő; ezeken kivül az egész naptányér mintegy sötét és világos pontokkal vagy pásztákkal (Streifen) van behintve, mellyek gyorsan mozogni látszanak; a nagy foltok és fényfoltok is igen gyakran változnak.

Lássuk mint magyarázták Herschel és követői e tüneményeket.

A napot, mintegy köd vagy felhő fényburok övedzi. Ha e fényburok valahol kifoszlik, szélein a felhő fényanyaga mint fal feltornyosul és ebből támad a fényfolt vagy napfáklya. A fénylő falakból a sugarak a támadt nyiláson keresztül nyomulnak, s ott egy átlátszó, de saját fénynyel nem biró légrétegen hatnak át, mellyen tul egy átláthatlan felhőrétegre akadnak, mi által a félárnyék képződik. Ha e felhőréteg is átszakad, akkor a naptest fölületét láthatni, melly aztán, mint fekete folt tünik föl. Ez a napfolt magja.

Ezen, a mai észleletekkel többé össze nem hangzó vélet képezi alapját a mai tudósok nézetének a nap természeti mivoltjáról. A mult században minden égitest egyátalán szerves, eszes lények lakául akartak tekinteni. Az öregebb Littrow még az üstökösöket is lakhatóknak állitotta. E föltevés vezérlete alatt s szemüvegén át néztek minden tüneményt. Igy támadott a fönebbi vélet is.

A napfoltokat 1610 körül Fabricius János frisiai csillagász fedezte fel, ki ebből egyszersmind azt is következteté, hogy a nap saját tengelye körül forog.

A napfoltok igen változékonyak. Néha a nap több fordulása alatt megtartják alakjukat, néha majd minden órában változnak: megkisebbülnek, nagyobbodnak, eltünnek s más helyen ismét előtünnek uj alakban. E foltok olly számosak, hogy a napfény mintegy sötét alapon számtalan igen apró pontokból látszik összetéve, mellyek folytonos mozgásban vannak s nem ritkán félhold alaku fényivet mutatnak, melly világosabb mint környezete. Illyenek a napfoltokat körülvevő fényfoltok, vagy napfáklyák is.

Ujabb időben két tüneményt észleletek, mellyek a nap természeti mivoltáról alig hagynak fenn valami kétséget s ezek a korona (Corona) és kinyulványok (Protuberanzen).

Napfogyatkozáskor, midőn a hold egészen a nap közepében állni látszik, a hold tányérja szélén, világosan fénylő légkört, az ugynevezett koronát, látni, melly nem a holdhoz, hanem a naphoz tartozik.

A koronán, szorosan a hold széle mellett, vörösizzó kisebb nagyobb terjedelmü pontokat és pásztákat (Streifen) láthatni. A csillagászok megegyeznek abban, hogy ezek a napból kinyuló részek s azért kinyulványoknak nevezték el; de természetükről még nem egyeznek a vélemények. Ezek élesen körvonalazvák, alakjuk a napfogyatkozás alatt nem változik, és soha sem észlelték máshol mint csak a hold széle körül. Arago és Littrow is felhőknek tartják.

Az eddig előadottak azok elméletéből meritvék, kik a napot köd- vagy felhőburokkal állitják körülvéve lenni. Lássuk most azok véleményét, kik ez elmélettől eltértek.

A Bunsen-féle telepek által előhozott villanyfény ugy áll a napfényhez, mint 1 a 2 1/2-hez, vagyis a napfény harmadfélszer világosabb. A két fény igen hasonlit egymáshoz, s ma már senki sem kétkedik, hogy a napfény is villanyfény. Humboldt szerint a napfény egy folytonos villany-zivatar eredménye. És az észleletek csakugyan azt mutatják, hogy a napfény számtalan olly fényivből van összetéve, millyet a villany-folyam megszakasztása által lehet előidézni.

A napban e villany vegyi uton jön létre. Illy vegyi menelem (Process) földünkön i létezik; de mivel mérséke kisebb, azért a menelem belterjessége is kisebb, és az ez által előhozott villany-folyamot a föld krége s a vizgőzökkel teljes légköre elvezeti, annak szakadatlan utat hagy, hogy magát kiegyenlithesse. – A napon ellenben azt észlelték, hogy egész tömege még tűzfolyós állapotban van, s hogy ehhezképest száraz és nagy kiterjedésü és igen hig. És igy ez izzó tömegben folyó belterjes vegyi menelem ép olly beltejes vagy erős villanyfolyamat képez, és ez, mivel a naptest izzó felületén az igen hig lég – csaknem üres tér – által megszakasztatik, csak azáltal egyenlitheti ki magát, ha a naptest tömegének egyik részéről a másikra ugrik át. Igy támadnak a fönebb emlitett fényivek, mellyekből a napfény áll elő.

A tűzfolyós naptest felülete lassu, de szakadatlan hullámzásban van, és igy a rajt képződő fehérizzó kéreg folytonosan áttöretik, megszakasztatik, miközben az majd alámerül, majd feltornyosodik. E hullámzásból és tornyozódásból magyarázhatók a napfogyatkozáskor látható s fönebb már emlitett kiállványok (Protuberanzen), mellyek néhol 12,000 mérföld magasságot is elérnek.

A nap izzó belseje hullámzási emelkedése közben, mint mondtuk, ezer meg millió helyen áttöri fölületének vékony kérgét s mindannyi tűzhányókat képez. E tűzhányókból ömlik ki a tüzes anyaggal a napfény, s e tűzhányók az ugynevezett napfáklyák, vagyis fényfoltok. E tűzhányók kitörése azonban nem mindenütt egyforma, s hevessége összefüggésben van a nap fölületének hullámzásával, s legmagasb emelkedéseivel, vagyis a kiállványokkal, mellyek néhol több ezer mérföld hosszu tűzhányó-csoportozatokból álló hegylánczként tünnek fel. Az emelkedések lejtőjén a tűzhányók kitörései is ritkábbak, következőleg e helyről nem is lövell ki annyi fény, mig odább a völgyek alján, a tűzhányók teljesen kilszanak, s igy onnét semmi fény sem sugárzik. Ez okból a lejtők képezik a napfoltokat környező félhomályt, mig a völgy maga a folt magvát alkotja. Látszik azonban néha, hogy e magvat fényerek szelik át. Ezek nem egyebek, mint ismét működésre ébredt tűzhányók sorai, mellyek arra mutatnak, hogy a naptest fölületének hullámzása következtében, a völgy ismét emelkedni kezd. A kiállvány, napfolt, napfáklya a naptest egyenlitőjén és gönczein (sarkain) sohasem fordul el, s csak e pontok közti téren találhatók.

Amerikában sikerült a napot lefényképezni (photographirozni). E fényképen két csoport napfolt is volt, de igen kicsiny mérvű; ez okból azt górcsővel vizsgálták meg, s az eredmény a fönebbi véletnek helyt látzott engedni.

E vélet a nap természeti mivoltjáról megegyezik, nemcsak a Laplace-Kant-féle elmélettel, melly szól a világtestek képződésének történetéről, hanem még azon tüneményekkel is öszhangzik, mellyeket az állócsillagokon tapasztaltak.

Sok csillag fényváltozása, ugy az időszaki mint a teljes kialvás is vagy a folytonos szinváltás, millyen p. o. a Sirius-é, legegyszerübben és legkönnyebbenmegmagyarázható azon föltevéssel, hogy a naptestek fölülete csak addig világit, mig anyaguk tűzfolyós állapotban van; ellenben mindinkább foltos lesz, s kialzik azon mértékben, a mint a tűzfolyós anyag a fölületen kihül.

Althans szerint 1850-ben a nap fölületének hő foka 78103o C. lesz, és hogy azután fénye kialszik. Már most is tapasztalni a napfoltokban bizonyos időszakiságot, millyen a változó csillagok fényváltozásánál tapasztalható, s mivel a napfoltoknak a nap kihűlése arányában kell szaporodni: azért Althans szerint mintegy 100,000 év mulva napunk változó csillaggá lesz.