Szabó Ádám,
a magyar néptanitók Nesztora.

A Vasárnapi Ujságnak azon jó tulajdonsága van, hogy minden tekintet nélkül rangra és osztályra, részrehajlatlanul ismerteti meg velünk érdemdus egyének arczképeit s életét. Méltán kérek abban egy kis helyet az én érdemes öregem számára is.


Szabó Ádám, néptanitó.

Egy futó pillanat ez igénytelen alakra – s megtudjátok, mellyik osztály tagja áll előttetek. – Tisztelettel hajlok én meg az ősz hadfi előtt, kinek babéros homlokáról az aratott diadalok dicsősége ragyog, – tisztelettel a polgári pálya férfia előtt, ki magas hivatását felfogva, nemes önzéstelen kebellel fáradott hosszu évek során át a közjó előmozditásában; – tisztelem a tudomány és müvészet választottait; – de a kegyelet ellenállhatlan érzése ragadja meg mindannyiszor keblemet, valahányszor az iskola szűk falai és pora között megőszült aggastyánokkal találkozom.

Ezek homlokáról nem ragyog a világi dicsőség babéra; ott ülnek a nehéz gondszülte redők, tanui ama hosszu küzdelmes évek sorának, mellyeken egész nemzedékek nőttek fel kezök alatt, kiket mint megannyi gyöngéd csemetéket, hiven ápoltak, hogy idővel, midőn a nekik szánt földbe ültetik át, az élet viszontagságaival daczoló s magoknak és másoknak enyhet adó terebélyes, gyümölcsöző fákká válhassanak. Ezerek jöttek el hozzájok s mentek el tőlök, kiknek ők mutatták meg a felvilágosodottság és szellemi kincsek tárházát, kiknek lelkébe ők hintették a vallás és erkölcs boldogságot termő magvait. S mennyi türelembe, bajba és fáradságba került mind ez – ki tudná előszámlálni? S rendesen mikép szokta a világ jutalmazni e fáradalmakat? – mindnyájan el tudnók mondani. – Mi kevés helyen méltányolták eléggé a néptanitó munkáját? Ellenkezőleg hányszor kelle hallanunk zsémbes zugolódást, midőn a mester munkája bérét, szegényes gabona-illetékét szedi be, midőn megérdemlett garasait követeli? Most már országvilág elismeri, hogy az iskolamesterek épen olly tisztes, mint fontos osztályt képeznek s hogy az ő kezökben nyugszik, az ő képességöktől s buzgalmuktól függ nagy részben a nép s ez által az ország erkölcsi és anyagi jóléte, mert ők rakják le a nép fiatal nemzedékének szivébe azon alapot, melly ha nemes, szilárd és erős, bizvást épitheted föléje az emberi erény és tökély legtartósabb oszlopait.

És mégis a népnevelők osztálya az, melly legkevesebb méltánylatban részesül, vagy – mondjuk, jobb jövő reményében – részesült. – Anyagi szükség, lenézés, sok esetben hálátlanság volt fáradalmainak, nemes küzdésének jutalma, – többnyire a kötelesség teljesités öntudatára levén utalva. Azonban miveltebb irányu, a szellemi munkát inkabb méltányló korunk s eddig tett számos szép tapasztalásunk reménylenünk engedi, hogy e téren nem ugy lesz már, mint volt régen. Adja Isten saját nemzeti érdekünkben, hogy ne is legyen ugy.

Azért ne is zugolódjunk a multakért, hanem bizzunk e részben is egy jobb jövőben.

Szabadjon ezek elmondása után e lapok olvasóinak ez igénytelen arczképben egy az iskola küzdterén megőszült bajnokot bemutatnom.

Szabó Ádám ez, talán a legrégibb, legérdemesebb magyar iskolatanitók egyike, ki még a mult század közepén született 1766-ik év september 17-én Zalamegye Szent-Grót nevü mezővárosában, hol is evang. lelkész hiányában az ottani kath. plébános által kereszteltetett meg. Tanulmányait a szomszéd Vasmegye nemes-dömölki iskoláiban kezdé s folytatá egész a grammatikáig. – Szülei látván a vas türelmet és szorgalmat, mellyet tanulmányaiban kifejtett, elhatározták őt a tudományos pályára képezni s e végre a soproni lyceumba iraták be. Ott azonban a rhetorika végezte után leküzdhetlen hajlam támadott lelkében a tanitói pályára – s kivánsága nem sokára teljesült is, mert 1786-ban Malomsokon (Győrmegye) rendes tanitóvá lőn, hol hat évet töltött. Innét Nemes-Dömölkre s később ennek filiájába hivatott, melly két utóbbi helyen összesen 17. évig működvén, ujolag a veszprémmegyei Csékutra választatott meg prédikáló tanitónak. Innét végre 1821. évben julius 12-én a veszprémmegyei nagy–démi evangelikus leánygyülekezet hivta meg prédikáló tanitónak, hol is hivatalát kitartó erélylyel s buzgósággal egész 1855-ig folytatta, midőn a gyülekezet, aggkorát tekintetbe véve, nyugalomba helyezé. Ez aggastyán ki 70. évig működött a rögös népnevelési pályán, még most is, 92. éves korában meglehetős erőnek és jó egészségnek örvend. Sőt él még neje is. Megható, ez agg párnak nagyanyákká őszült leányal mellett az élet első tavaszában álló gyermekeit is láthatni.

Szivéből fogja ohajtani velünk mindenki, hogy a derék aggastyán életének végnapjai megérdemlett áldás és öröm közt folyjanak le!

V…