Gróf Gvadányi József.


Gróf Gvadányi József

Hogy azon kort, mellyben hősünk élt, melly reá hatott és a mellyre ő visszahatott, hivebben ecsetelhessük és hősünk működésének hatását tisztább világban tüntethessük elő: kénytelenek vagyunk, hacsak egy rövid pillantással is, a messzebb multba viszszatekinteni és leirásunk fonalát onnét kezdve levezetni.

Számos példára akadunk, melly világosan bizonyitja, hogy a XVI. és XVII. században magyar nyelvünk még nagy kiterjedésü gyakorlatnak örvendhetett. I. Ferdinánd királyunk alatt a kir. előadások latinul terjesztettek ugyan az országgyülés elé s a törvények is e nyelven irattak, de a tanácskozások nyelve folytonosan a magyar volt. A kir. kamra 1535. óta e nyelven levelezett a megyékkel, harminczad- és sóhivatalok igy kapták parancsaikat, a hadnagyok, kapitányok, mi több, a császári fővezérek is, például gróf Salm, ezen irtak a megyei s egyéb hatóságoknak, ezen a várkapitányoknak, sőt I. Ferdinánd király – mint felséges utódja mostani uralkodónk is – tudott magyarul s Tinódinak, neki ajánlt s 1554-ben megjelent krónikáját olvasván, az ugy megnyerte tetszését, miszerint latinra fordittatá, hogy igy élvezetében minél többen részesülhessenek.*

De menjünk tovább. A zsitvatorki béke 1606-ban magyarul köttetett, noha törvénykönyvünkben latinul tartatott fenn; az 1619-iki pozsonyi országgyülés a budai basához, II. Ferdinánd király pedig a török zultánhoz magyar nyelven irt levelet küldött, mi több, még a hon kebelében gázoló vad török is magyar nyelven adta ki véreink nyomorgatására embertelen parancsait. – De a XVIII. században már alább szállt szép nyelvünk használata, leginkább a nemzet pulya aluszékonysága, különösen pedig a miveltebbeknek látszani akaró honfiak sajátlagos izlése által, kiknek ajkain a latin  s egyéb idegen nyelvek kezdék helyét elfoglalni. I. Lipót király utolsó évei alatt a latin nyelv rövid időn annyira ment hóditásával, hogy némelly helyeken, például Nagyszombatban, még a hölgyek is kezdtek vele kaczérkodni.

Mint járványos nyavalya támadt fel módosabbjaink közt a külföldieskedés, melly kicsinyléssel nézett le mindent a mi csak hazai; a nemzeti nyelv, szokások, viselet, rendre mind kimentek divatból. Feljajdultak iróink e viszszásság ellen és gr. Révai Péter, Czwittinger, kikhez 1734-ben Spangár András jezsuita, 1751-ben pedig Ribény csatlakozott, panaszt emeltek a nemzet legjelesbjeihez s bár szavaikat nem nagy figyelemre méltaták, mert hisz nyelvüket is alig értették meg, mindazáltal nem enyésztek el azok minden hatás nélkül; mert elősegitői voltak a nemzetiség ujra éledésének, melly nyilvános uton a későbbi 1790-ki országgyülésen nyilatkozott először s mellynek kezdete is ez időtől számittatik.

Átalános divattá lett ekkor az irodalomban a külföldieskedés elkeseredett gunyoros korholása. Ez időbe esik Gvadányi József irodalmi müködése; müvei is legtöbbnyire e levegőben lélekzenek, magasan kiemelkednek azonban a többi hasonlók közül az által, hogy átalános figyelmet ébresztettek, és nagyszerü hatást gyakoroltak. Egyike volt ő azon ritka iróknak, kik müveikkel behatottak a nemzet életébe és a nemzeti élet feléledésének olly hatalmas lendületet kölcsönöztek, hogy visszahanyatlania többé nem volt lehetséges. Müveit tehát nem lehet máskép, mint kettős – irodalmi és társadalmi, nemzetéleti – szempontból tekinteni. És mindkettőre nézve kitünőleg megfeleltek koruk igényének. Azoknak az akkori formák közt is csinnal kezelt szép nyelve, egészséges gunyora s minden legkisebb részben tiszta, törzsökös magyarságot lehellő eredetisége az időben párját nem találja.

Legelső közre bocsátott müve a Falusi notárius budai utazása 1790-ben jelent meg, melly neki egyszerre nagy hirt és nagy olvasó közönséget szerzett; e müve az ugynevezett Peleskei notárius, mellyet, ugy hiszszük, olvasóink is eléggé ismernek. Egymás után jelentek meg ezután tőle: Falusi notárius pokolba menetele, melly az előbbiéhez hasonló tetszésben részesült; A mostan folyó országgyülésének leirása, megjelent 1791-ben Lipcsében és gúnyora (satyrája) által átalános benyomást gyakorolt; Rontó Pál és Benyovszky Móricz történeteik 1793-ban, mai napig átalánosan ismert mű; Falusi notárius elmélkedései, betegsége és halála 1796-ban; megkezdé a Világtörténet kiadását is, de halála miatt be nem végezhette.

De szóljunk most már e jeles férfiu életéről is, melly az előrebocsátottak után olvasóinkat mindenesetre érdekelni fogja.

Gróf Gvadányi József, – unokája Gvadányi Sándor marquisnak, ki mint császári tábornok I. Lipót király alatt grófi rangra emeltetett. A mi Józsefünk született 1725-ben, Borsodmegyében Rudabányán. Első oktatását Egerben nyeré, hol már a költészetben kitünteté magát. A bölcsészetet Nagyszombatban végzé. Hajlama a katonai pályára ragadta s 1744-ben, mint zászlótartó, Szirmay sorezredébe állt be s csakhamar alkalma lett kitüntetni magát. Szileziában a poroszok ellen két, Cseh- és Olaszországban a francziák- és spanyolok ellen pedig öt ütközetben vala jelen. Midőn a magyar had 1747-ben Var mellett franczia földre lépett, a többiekkel ő is fogságba kerülvén Toulonba vitték, honnét azonban, letétetvén érte a váltságdij, egy hó mulva már kiszabadult. De fogságából csakhamar betegágyra került, mert visszavonulás alkalmával a vari hidnál lábán sebet kapván, Savonába szállitották, honnét midőn 13 héti gyógyitás után a Genua alatt levő táborba visszaérkezett, azonnal kapitányi rangra emeltetett. 1752-ben a lovassághoz lépett át. Ez évben meg is nősült. Ez után jelen volt a hét éves háboruban s 1773-ban lovassági tábornokká lőn. 1783-ban nyugalomba lépett, megnősült másodszor és letelepedett Szakolczán, hol is elvonultságában a költészetnek és a tudományoknak élt. Ekkor irt művei fölül mulnak 20 kötetet, mellyek kiadását 1790-ben kezdé meg. Művei tehát nem egy-két nap elhamarkodott koraszülöttei. Hasonlitott ő a római remekirókhoz (classicusok), kik évek hosszu során át szolgálták a hazát, tanultak, tapasztaltak s csak későbbi korukban vonultak vissza magányukba, hogy egész életükön át tervezgetett, agyukban jól megforgatott műveiket kidolgozzák. Vidor kedélyét és életerejét végső vénségéig megtartotta, mihez képest rövid betegeskedés után elég korán hunyt el Szakolczán életének 76-ik évében 1801 dec. 1-ső napján.

Jenevai László.