Az istenhegyi székely leány.
Elbeszélés, irta Jókai Mór.

A mint az utas Tordáról Enyed felé kerül, jobbról a hegyek között egy bámulatos hegyhasadék tünik szemébe, mellynek két meredek fala most is ugy egymásba illik minden rovátkaival, hogy ha összeraknák, senki sem mondaná, hogy ott ketté volt nyilva a hegy.

Pedig a két meredek sziklafal ollyan messze el van most egymástól, hogy akár tornyos falvakat lehetne épiteni közé s merész gondolat volna egyik párkányát a másikkal áthidalni.

Közepette egy kis hegyi folyam csatangol, gátakat torlasztva maga magának roppant kőhalmazokból, mikor néha a fellegszakadástól megárad; miket azután szépen kikerülget, mikor ujra rendén leapad. Ebből áll az egész változékonyság, mi a Torda hasadékában véghez megy századról századra, nem véve számba az apró sombokrokat, mik itt amott a falak repedéseibe felnőnek.

Hogyan támadt ez a csodás hegyrepedés? arról nagyon sok regét tudnak beszélni; a magyarországi urak szent Lászlónak, az oláh tudósok az ördögnek tulajdonitják, eredetét, a bölcs szászok valamellyik nagy mesterük kézi munkájának állitják azt, ehez azután mindegyik rak annyiféle mendemondát, a mennyit megbir s mindegyik azt követeli, hogy az övé az igazi.

Nem kell nekik hinni, az az igazi, a mit én mondok.

Ott hallottam a székelyföldön; azon módon adom tovább, a hogy nekem beszélték egy szép tavaszi éjszakán a szép fehérre meszelt pest körül ülve, egy fahéj döbön édes túró és illatos fenyőviz mellett.

Hát azon a hegyes vidéken, a hol mostan Harasztos áll (tudnivaló, hogy az Aranyosszék közepén van) volt egy hegytetőn egy kővár. A hegyet ugy hivták, hogy Istenhegye, hitták pedig először azért ugy, mert a régi székely táltosok ott tartották sok ideig áldozataikat, azután meg azért, mert minden villámlással mennydörgéssel járó zivatar onnan szokott előkerülni, utoljára pedig azért, mert a vár ura Atyás Mózses uram, a kit bizonyos tulajdonságáért saját nyelven elneveztek Ziharfuónak, nagy ápolója levén a keresztyén vallásnak, oda templomot épittetett haranggal, odajártak a környékből imádkozni.

Atyás Mózses uramnak már a hetedik öreg apja is léleklátó volt, s az is ott lakott az Istenhegyen, mikor még a hetumogerek ki sem gondolták, hogy atyafilátogatni eljőjenek Attila földére; s azon időben örökös vitája volt valami goromba dölyfős dákba oltott római szabadossal, a ki a mostani Thoroczkó helyén székelvén, a birtokai határát mindig kiebb tologatta; majd egy erdőt, majd egy szántóföldet foglalgatott el szomszédaitól, utoljára épen egy egész félmérfölddel odább állitotta a terminus bálványt Atyás uram mezejébe. A lélek-látó fenyegetőzött Rómával és az istenekkel; mire a szabados azt felelte, hogy a hova ő méri a határt, ott van az, és azon sem Róma, sem az istenek nem segitenek. A következő éjszakán azután ugy ketté nyilt az egész hegyláncz, hogy egyik fele jobbra, másik balra távozott, középett maradt egy irtóztató mélység mérföldnyi hosszúságban. Még pedig ollyan igazságos volt az osztoztató mennyei biróság, hogy a szabados saját földéből is szakasztott egy nagy darabot s odatoldta azt az Atyás uramnak maradott részhez, a kitől azt azután nem is lehetett visszaperelni.

Ezt beszéli az én mondám a Torda-hasadékról, s bizonyomra mondhatom, hogy ez is igaz, mint a többi.

Az Atyás család azután is megmaradt Harasztos és az Istenhegye vár birtokában, mikor később a magyarok bejöttek, s a környéket elfoglalták; hanem azután is sok baja volt ama birtokához ragasztódott nagy darab föld miatt; melly egykor a szabadosé volt. A thoroczkai vicevajdák mind azt allegálták, hogy az még az övékhez tartozik; de azonban sehonnan sem mehettek bele, mert körüle mind Atyás uram birtoka feküdt, elől volt pedig a nagy sziklahasadék; Atyás uramék mindig azzal fizették ki őket, hogy vagy ragaszszák össze megint a Torda-hasadékot, vagy csináljanak rajta hidat keresztűl, vagy tanuljanak meg repűlni, vagy vigyék a földeiket onnan a hova akarják.

Ez a perpatvar igy folyt ivadékról ivadékra, s legkeményebben folyt akkor, mikor Atyás Mózses uram idejében Ribarcz vicevajda uralkodék vala Thoroczkóban, a kit kellemetes tulajdonságaért elnevezett a székely nép Vasfeő Ribarcznak.

A Ziharfuó azonban nagy táltos volt a maga részéről s tudós praktikáival egy hajszálat sem engedett Vasfeő uram erőszakoskodásainak, ellenben mindenütt kijátszotta azt, a hol csak összeakadtak egymással.

Sok volna elbeszélni, miben állottak a Ziharfuónak emlegetett praktikái, ez uttal csak azt az egyet mondom el, a mi épen történetünkhöz tartozik; magával Mózses urral nem sok időre levén dolgunk.

Tehát legcsinosabb prakticája volt a sok között Mózses urnak az az egy, miszerint ő elhitette az egész világgal, hogy ő neki két leánya van.

Az egyiket hitták Lónának, a másikat pedig Szendilének.

Hogy Lóna keresztyén névből került (Ilona), az könnyen sejthető, de hogy Szendile micsoda pogány név legyen? azt soha senki sem találta ki.

Ismerte pedig mind a két leányt az egész környék, és mindenki a ki őket ismeré, megesküdött rá, hogy soha egy apának és anyának két ollyan különböző természetű gyermekét még nem látta, mint ez a kettő.

Szendile fiatalabbnak látszott Lónánál jó öt esztendővel, talán tizennyolczra lehetett becsülni, Lónát mindenki felbecsülte huszonháromra; Mózses ur is igy vallá.

Szendile szerény volt, szemérmes és pironkodó, alig lehetett bizonyosságba jönni a felöl: millyen színűek a szemei, mert azokat mindig lesütve hordta; nagy vonzódása volt a jobbágyok iránt, azokat sokszor látogatta; ha betegeik voltak, ápolta, irral, lével tartá; ha panaszuk volt, bevitte atyjának; velük eldalolgatott a mezőn; szerette is őt az egész környék ifja véne ugy, hogy majd meghalt érte, s tűzbe vizbe rohant volna Szendilének egy gyönge szavára.

Millyen más volt ám a nénje! Hatalmas délczeg termetű; villámló fekete szemekkel, a mikkel ha valakire ránézett haragosan, jobban megijedt tőle a kivont kardnál. Ez ugyan nem sokat komázott paraszttal, cselédnéppel; megszolgáltatta őket emberül; ollyan rendet tartott a háznál, mint egy generalis; maga is tudott lőni, vágni, gerelyt hajigálni; a legszilajabb lovakat válogatta paripának s naphosszat kergette a szarvast és lesett a medvére a rengeteg erdőkben.

Még azt is beszélték róla, hogy a nálánál szebb és kedvesb Szendile iránt millyen kegyetlenül viseli magát. Az nem is mert mutatkozni ott, a hol nénje jelen van; az ártatlan nem panaszkodik ugyan senkinek Lónára, mert nyilván nagyon retteg tőle, de ő is kerüli nénjét, ugy hogy soha együtt nem lehet látni a kettőt.

Gyakran jönnek távolból – közelből deli fiatal legények, kiket Szendile szépsége ide csalt; azonban nekik is Lónával gyűl meg a bajuk; mert Szendilével csak lopva beszélhetnek, s a büszke, parancsoló testvér ollyan próbákra állitja őket, hogy férfi legyen, a ki azt kiállja. Majd borozó társaságba viszi őket, a hol a megpróbáltnak egész este nem szabad a poharához nyulni, majd versenyt nyilazni hivja, s ha a jámbor háztűznéző roszabbul lőtt, mint ő maga, hátára ver a tegez idegével s elkergeti: ezt a gonosz mulatságot egy esztendeig kell kiállni a kérőnek; az alatt mindenféle munkában megpróbálja: annak kell mindenhez érteni, fúrni, faragni, házi eszközöket csinálni; azt használja ácsnak, kovácsnak, kőművesnek; mindenből remekelni kell neki; az kitanult molnár legyen, de a lovakhoz is értsen; verekedni is tudjon mindenféle fegyvernemmel; készen legyen éjjel-nappal talpon állni; és semmire azt ne mondja, hogy nem lehet, a mit neki Lóna parancsol. Ha ezt kiállja esztendeig, akkor azután elviheti Szendilét.

Rettenetes dolog volt ez  sok szegény házasulandó fiatal emberre nézve, a kik közűl egy sem birta azt a nagy kegyetlen próbát kiállani, s illyen formán ollyan hire ment az Istenhegyi két leánynak az egész országban, hogy azt minden ember tudta, s a millyen nagyon szerették a bájos szelid Szendilét, ugy rettegtek annak haragos nénjétől, a büszke, délczeg Lónától; s csodálkoztak magukban: hogy lehet a Ziharfiúónak két ollyan különböző gyermeke?

…  Pedig hát hamisság volt az egész. Nem volt Atyás Mózses uramnak két leánya; hanem csak egy. Az az egy, a kit istenesen Ilonának kereszteltek; a ki voltaképen husz esztendős volt, s saját akarata szerint hol egy két esztendővel fiatalabbnak, hol ugyan annyival vénebbnek tudott mutatkozni; majd hugává, majd nénjévé változva saját magának; egyszer mint haragos Lóna, másszor mint szemérmes Szendile jelenvén meg a világ előtt.

Hogy nem vette ezt észre az ezer szemü világ? s mi dolog volt Mózses urtól leányával ezt az alakoskodást játszatni? annak azután igen furfangos története van, a minek folytában majd mindent rendén meg fogunk érteni.

(Folytatása következik.)