Fehér-Körösvölgyi népszokások.

Aradmegye keleti részében, a Fehér-Körösvölgyében fekvő falvak nevei oda mutatnak, hogy itt hajdan mind magyar nép lakott; mert ez ősi törzsökös magyar neveket annyi év óta sem ferdité el az ott lakó oláh (román) ajku nép. Igy állnak fenn ma is épen Almás, Kisindia, Fényes, Solymos stb. helységek nevei; de vannak elferditett nevek is, mint Kekero, hajdan Kőkaró, Revetyis, egykor Reketyés stb. Mind e helységekben kevés magyar kivételével a lakosság mind oláh. Igy vannak egyének el nem ferditett nevei u. m. Fokos, Fehér, Kovács, Szénás stb. de ezen magyarnevü emberek azért olly törzsökös oláhok, még azt sem értik, hogy mit tesz: adjon Isten jó napot! Az azonban csaknem egészen bizonyos, hogy ezek ős elei magyarok voltak. E vidék ki vala téve a tatár, török és kurucz-futásoknak – a magyarság igen megkevesedett s igy történhetett, hogy több családok román szomszédaik közt elfelejtették magyar ősi nyelvüket.

Nem csuda ha e népség a felvilágosodás terén hátrább áll, mert még én is ismertem e vidéken ollyan lelkészt is, ki irni sem tudott; hát aztán a köznéptől hogy lehetne kivánni valamit?! Illy lábakon állott előbb a népnevelés. Most is csak erővel adja gyermekét iskolába az oláh, pedig hála Isten, jelenleg minden községben van rendes iskolatanitó; de ha azon kérdést intézzük a román szülőkhöz, hogy mért nem iskoláztatják gyermekeiket, arra csak ezt felelik: minek, hisz nem akarok belőle pópát nevelni! és ritkaság is köztük a papon kivül az irástudó ember s igy nem csuda, ha minden apáról fira maradt mendemondának maig is hitelt ád. Más különben a fejér-körösvölgyi oláhnép jó munkás nép és vallásos – no de nem is tud egyebet, mint böjtölni és imádkozni; de tanulni nem is akar, annyira ragaszkodik régi jó, rosz szokásaihoz egyaránt. Ha valaki ferde felfogását fel akarja világositani, azt mondja rá: meglehet, de el nem hiszi. Még papjában sem bizik; ha baja van, egy varázsló czigányasszonyban jobban hisz.

Szokás volt előbb köztük korán házasodni; 13–14 éves fiunak adtak 20–22 éves leányt; ugy hogy mire a fiunak bajusza serdült, már apa volt; de most vége annak, 24 éves korig nem szabad feleséget venni – és ez nekik nem fér a fejükbe. Ha a házaspár közül a nő hal meg, férje avval gyászolja, hogy hat hétig nem hord föveget, legyen tél vagy kánikula. Igy gyászolják egyéb rokonaikat is, de már kezdenek e szokással lejebb hagyni. – Ha az oláh utközben pappal találkozik, azt szerencsétlenségnek tartja s szénát vagy követ hajt utána; de ha czigánynyal találkozik, azt szerencsének véli. – Tavaszszal este a tetőkön magas lángu tüzeket raknak, hogy a boszorkányokat kikiáltsák, kik a tehenek tejét szokták elvenni. Egyik tetőröl a másikhoz kiáltanak: alle more álle! mi annyit tesz, hogy valami kezdetét veszi. Ezután ismét elkezdi az első „N. N.-nek van tehehe és N. N. kösse meg a boszorkányokat, hogy a vajat el ne vegyék.” Persze ők ezt az egész község lakosságán keresztül kiáltják, közbe-közbe ocsmán tréfákat vegyitenek, mellyeken jóizüen elröhögnek. Ekkor aztán hazamenet mindenik csipkebokor tüskét vesz s azt a tehén-istáló vagy juhakol ajtajába s ablakába teszi, hogy a boszorkány be ne mehessen. – Urszine változása napján az oláh nem mer az erdőre menni, mert e nap siratja az erdőanya (Mámá páduri) a fák hullni kezdő leveleit, s ki őt hallja, megbolondul; s ha véletlenből mégis az erdőre jutván e nap, nem bolondul meg, akkor sem mond ellen vakhitének: most ez egyszer kikerültem, de máskor nem megyek az erdőre eme napon. – Kedden este az oláh asszonyok nem mernek fonni, mert ez este kit ők rosz szellemnek tartanak, eljö, egy kosár orsót hoz s azt annak, kit fonva talál, azon éjjel tele kell fonni, reggelre meg is szőni és azon szellemnek belőle inget késziteni s ki mindezeket teljesiteni nem tudná, annak vége. E rosz szellemet Márcz-zárának hiják s hiszik, hogy csak egyedül az oláhokon van hatalma, más nemzetbelin nincs. – Ha megbetegszik, az orvost kikerüli és a kuruzsló anyához folyamodik, ki ráolvas, nyomát forditja s szőr madzaggal övedzi körül, a hol fáj, s ha mindez nem használ, az oláh megnyugszik, hogy tán a sors nem akarja! De ha más baleset történik is velük, azt szokják mondani: ugy volt megirva a sors könyvében. A sorsot mintegy személynek hiszik, Urszitornak (ki a jövő felett határoz) hiják. Ők erről egy mondát hisznek, melly igy hangzik. Egy obsitos katona beszállt egy házhoz, a házi asszony az éjjel fiat szült; a bába mindent rendbe hozván, elaludtak mind, csak a katona nem. Egyszer csak három lény jelent meg s a már szokásban levő tele tál vizet az asztalon találták. Ezek az Urszitorok voltak; az egyik aztán bele nézett a tál vizbe, s ki mondá a gyerekre a jövőt, hogy e fiu, midőn hét éves lesz, az udvarban álló kutba fog fuladni s ezt bejegyezték a sors könyvébe, aztán eltüntek. A katona hallott mindent s hét év mulva a gyerek születése napján visszajött, köpenyét a kutra szegezte, hogy a gyerek bele ne essék, nem is esett bele, de elterült a köpenyen, ott halt meg, mert hiába, ki nem kerülheti senki azt, mi rája a sors könyvében irva van.

Hisznek a megrontásban, ráküldésben (Minetuse), kit ők bübájos személynek gondolnak; kincsásáskor félnek Vilvától (kincsőrző). A mendemonda azt is tartja, hogy vizkeresztkor, midőn a folyókat szokás megszentelni, az azokban lakó rosz szellemek eltávoznak, mindaddig mig a folyókat megint be nem piszkolják s annak, ki ekkor legelőször mos a vizben, e rosz szellemek megcsókolgajták hátát. – A döghalált Csumának (valami rosz emberféle) hiják, ki felfalja az embereket. – A boszorkányokat is hiszik, de állitják, hogy a férfi csak holta után lehet boszorkány, ekkor kiáltják ki csak annak. Egyszer nem régiben egy megholt azon hirbe jött, hogy haza jár, s egyszer meg is akarta enni szolgáját. Mit tettek vele? felásták sirjából, vasvillát döftek szivén keresztül, hogy haza ne járhasson többé. A férfi boszorkányt Strígojnak, a nő boszorkányt Strigojenek nevezik.

A Prikulits olly élő ember, ki emberi alakját koronkint átváltoztatja farkassá. A mendemonda erről igy beszél. Egykor egy oláh és neje szénát gyüjtöttek, a férfi némi sürgős dolga miatt eltávozott az erdőbe, de inté az asszonyt, ne féljen, ha valami hozzá jövendene; egy idő mulva nagy farkas jöve hozzá, s kapkodott az asszony felé, hogy megegye, sőt kötényét szét is tépte, mire az asszony a kezében levő favillával jó rá huzogatott. A farkas eltávozott az erdőbe. Napleáldoztakor az asszony pihenni ült, s im jó férje nagy elfáradva, melléje ül, fejét ölébe teszi és elalszik de száját nyitva felejté – s mit lát felesége – kötényének foszlásai fogai közt voltak, miről azonnal tudta, hogy férje volt a farkas. Maga az ember sem tagadta, sőt inkább azon ütlegek helyét is megmutatá, mellyeket az villával reá osztott.

Ezen mondák, szokások, leirásába csak azért bocsátkoztam részletesen, mert azokból tünik ki leginkább ezen nép miveltségi állapota, melly, sajnos, annyira ragaszkodik a régihez, hogy az ujitásokat, legyenek bár a leghasznosabbak is, nem szereti, és bizalmatlan pillanatokat vett azokra mind e mai napig.

Egy obsitos huszár.