Vigan lobogott a tüz a márványkandallóban; az asztal a szoba közepében reggelire volt teritve, s a tiszta de kissé halvány téli nap sugárai, visszatükrözték magukat a porczelánban, ezüstben és kristályüvegekben, mellyek azon álltak, mig fénynyel árasztották el a tágas szoba elven szinü szőnyegét, csinos butorait és redős kárpitjait.
Az asztal mellett, egy mély karszékbe ágyalva, csinos fiatal nő ült, theakészitéssel elfoglalva s néha néha egy tekintetet vetve a bronz órára, melly a kandallót diszité.
Milly későn jön ma megint – gondolá –mig sohaj birkózott fel kebeléből s egy árnyalata a leirt komolyságnak vonult el szép, szende vonásain.
Vajjon minden férj ugy bánik-e nejével, öt, hat évi házasság után? – igy füzte tovább gondolatait; – tegnap dél óta nem láttam: a városban ebédelt valami barátjánál, este szinházba ment, mint mondá, s ugy tudom hogy csak reggel felé jött haza. Most alkalmasint álmos és roszkedvü lesz, mint mindig igy töltött nap és éj után; aligha pár szót beszél velem. Pedig milly boldogok lehetnénk, fiatalok és egészségesek vagyunk, szép, kedves kis leánykával áldott meg az ég, jól birjuk magunkat, és szeretjük – – legalább szerettük egymást; – – most, ugy látszik csak az én szivemben él még azon szerelem, melly pár rövid év előtt olly boldoggá tett mindkettőnket!
E pillanatban halk léptek hallatszottak a mellékszobában, az ajtó kinyilt, s azon egy fiatal, alig harmincz éves ember lépett be, csinos hálókabátban, himzett sipkával sötét fürtein, de mogorva, elégületlen kifejezéssel szabályos vonásain.
Jó reggelt Lionel! – mond a nő nyájasan, kezét nyujtván férjének, ki azt hideg közönyösséggel fogadá, alig felelvén neje szavaira; s egy más karszéket az asztalhoz huzva, abba vetette magát és röviden kérdezé: kész-e már a thea?
A nő egy csészét töltött meg s férje elé tette; s mig ez reggelijét költötte el, vidám csevegésével igyekezett annak mogorvaságát felderiteni.
Az Istenért, Ellinor, ne beszélj annyit! – kiáltott fel végre békétlenül a férfiu; – fejem még jobban megfájdul attól a folytonos fecsegéstől; csengess inkább s mond meg a komornyiknak, hogy hozza be a hirlapot; mindig elfelejtik e haszontalan cselédek azt a reggeli asztalra tenni; bizonyosan megint elvitték a konyhába.
A nő felkelt s csengetett; s miután a hirlap elékerült s férje annak olvasásában elmerültnek látszott, himzést vett elő, és azon szorgalmatosan dolgozott.
Lionel Osborne, Ellinor férje, titoknok volt az angol követségnél Brüsszelben. Apja, ámbár nem idősebb, hanem csak második fia Lord Osbornenak, mégis igentehetős volt, mivel anyja szép vagyonnal birt, melly, miként ez gyakran szokott történni angol előkelő családoknál, második fiára szállt, mig az atyai jószág a lordi czimmel együtt, az idősb testvért illeté.
Mister Osborne igen fiatal korában házasodott meg; de nejét, kit imádott, pár évig tartó boldog házasság után, gyermekágyban veszté el, mi őt annyira elkeseritette, hogy alig négy hetes kis fiát, Lionelt, bátyja, Lord Osborne házához adta, hogy annak csak fél évvel idősebb fiával neveltessék s keletre utazott.
Hat év mulva, vissza akarván térni hazájába, a hajón, mellyen utazott, ideglázba esett, s tiz napi betegség után meghalt; ugy hogy csak holt tetemei érkeztek vissza honába.
Már elutazása alkalmával végrendeletet csinált volt, mellyben lord Osbornet fia gyámnokává nevezte ki, s őt nejével együtt arra kérte, hogy halála esetében tekintsék Lionelt mint tulajdon fiokat, s neveljék házuknál a kis Arthurral.
Ugy is történt, a két rokon együtt nevekedett s testvérként szerette egymást, mig lord Osborne s neje alig tettek különbséget a két ifju közt.
Arthur jelleme szilárd és erős volt, s ollykor egy kis akaratossággal vegyült, mig Lionelt derült, odaengedő lelkülete, fogékony elme s nyilt szivessége átalános kedvenczczé tette.
De fájdalom e szeretetreméltó tulajdonokhoz nagy adag könnyelmüség s gondatlanság is járult, de ezen hibák, mig Arthur közelében volt, annak befolyása által háttérben tartattak.
Lionel, ki minden idegen nyelvet igen hamar megtanult s utazni, külföldön mulatni szeretett, a diplomatikai pályára szánta magát, s lord Osborne befolyása által alkalmazást nyert a külügyminisztériumban; mig Arthur a politika terén müködött, s nemsokára kitünő tagja lőn az alsóháznak.
Egyetlen gyermekök lévén, szülői azt óhajtották, hogy minél előbb nősüljön; de Arthur, kinek igen higgadt fogalmai voltak a házasság és családi életről, még nem talált olly hölgyet, kit nejévé tenni óhajtott volna.
Lionel ellenben, igen hamar elveszté szivét, é shuszonkét éves korában a szép és szeretetreméltó Ellinor férje lőn.
Mig Londonban lakott a fiatal házaspár, ugy, hogy Lionel mindig Arthur társaságában lehetett, viszonya nejével a legbensőbb és legboldogitóbb volt; mert Arthur olly ügyesen tudta jó tanácsait előadni, és befolyását rokonára használni, hogy ez saját lelkének sugallását, saját eszének parancsait követni vélvén, a legjobb, legszivesebb férj volt; és a kis Anna születése az ifju párnak boldogságát még növelte.
De Lionel nemsokára titoknokká lőn kinevezve az angol követségnél Brüsszelben; és távol Arthur üdvös befolyásától, hibái és gyengeségei csakhamar túlsulyt nyertek jó tulajdonai fölött.
Könnyelmü, fiatal emberekkel jövén érintkezésbe, ezeknek káros tanácsait szerencsétlenségére épen olly hiven követte, mint követte volt Arthur jótékony sugallásait.
Ellinor szépsége és angyali jósága mellett, észszel s miveltséggel is birt ugyan, de nem azon lelkierővel s elhatározott jellemmel, melly befolyást gyakorolhatott volna férjére; és igy pár év mulva olyanná vált a viszony közte és Lionel közt, mint azt e sorok elején festeni megkisértettük.
Lionel elhanyagolta nejét, gyermekét, ollykor napokig nem látta őket, s idejét egészen mulatságnak, pedig fájdalom nem mindig a legártatlanabbaknak, s mi a legveszélyesebb volt, játéknak is szánta.
Nemcsak rosz és hütlen férj lőn tehát, hanem a mellett szenvedélyes játékos is, ki naponként családja egész jövőjét, vétkes könnyelmüséggel koczkára tette.
De térjünk vissza azon pontra, mellyből kiindultunk, s keressük fel a fiatal házaspárt a reggeli asztal mellett.
Szótlanul ült ez sokáig, Lionel olvasással, Ellinor munkájával, vagy inkább szomoru gondolataival elfoglalva; mig egyszerre felpattant az ajtó, s azon berohant a kis hat éves Anna, dajkájától követve, s anyja karjaiba vetette magát.
Jó reggelt kedves jó anyám! – kiáltott fel az eleven gyermek, csókokkal elárasztván anyja arczát; – nézd csak milly szép az idő, milly fehérek a fák, milly fényes a hó! nem fogunk-e ma szánkázni?
Mindenekelőtt, gyermekem –felelt Ellinor szelid hangon –ne feledd apádat üdvözölni, s kérd meg őt, hogy szánkázzon ki velünk.
A kis leányka félénk tekintetet vetett atyjára, ki tudomást sem látszott venni róla, aztán anyjától nógatva lassan közeledett üléséhez, meghajtotta magát és bizonytalan hangon mondá: Jó reggelt kedves apám! nem léssz-e olly szives velem és jó anyámmal kiszánkázni?
Olly kedvesen nézett ki a csinos gyermek, midőn nagy eleven kékszemeit kérő s egyszersmind félénk tekintettel emelte apjára, hogy Lionel minden fásultsága mellett ellent nem tudott a varázsnak állani, s ámbár nem a legnyájasabb hangon – felelt.
Igen, igen, kis kéregető, parancsold csak elő a szánat.
Anna örömében felsikoltott, hirtelen egy csókot nyomott atyja kezére s kifutott a szobából.
* * *
Félórával azután csinos szánban ültek, melly arany hattyut képezett, tigrisbőrrel betakarva s védve a hideg ellen; mig a szép angol fogat, fehér és veres strucztollakkal és széles szalagokkal diszitve, vigan hangoztatta ezüst csengetyűit, s Lionel ügyes keze által hajtatva, szélgyorsasággal vitte a szánat fel s alá a Boulevard du Regenton és a Park körül, hol számos szánokkal és könnyü kocsikkal találkoztak, mert a gyönyörü téli idő tiszta napfényével, mi Brüsszelben a ritkaságok közé tartozik, mindenkit kicsalt a szabadba.
A kis Anna öröme, ki folyvást beszélgetett s nevetett, Lionelt is felderitette, és mindig gyorsabban hajtván a lovakat, ollykor Ellinorral is pár nyájas szót váltott.
Épen a Rue de la Loi és a Rue Ducale szögletén voltak, mikor egy csinosan de igen egyszerüen öltözött hölgy az utczán keresztül menvén, a sima havon kicsuszott és elesett, még pedig olly közel Lionel szánjához, hogy ez, mielőtt a hajtó képes lett volna a lovakat feltartani, mellette elrobogott s karját surolta.
Ellinor felsikoltott ijedtében; Lionel pedig, mihelyt sikerült neki lovait megállitani, oda dobta a gyeplőt a kocsisnak, ki a szánnak kis hátulsó ülését foglalta el, s a hölgyhöz sietett, ki körül már az emberek összeseregleni kezdettek, mig két nő segitségével felkelt s reszketve állt az egyikre támaszkodva.
Szép fiatal leány volt ez, alig tizennyolcz éves, és arcza halványsága daczára, üde mint a fehér rózsa.
Bocsásson meg ügyetlenségemért, Mademoiselle; mond Lionel közeledve; remélem azonban, hogy baja nincsen, s hogy szerencsém leend önt szánomban, mellyben nőm s leányom ülnek, haza vihetni.
Nincs semmi fajom uram, – felelt reszkető hangon a leányka, – csak megijedtem volt; de azért folytathatom utamat.
Most Ellinor és Anna is jöttek, kik a kocsis segedelmével leszálltak a szánról; és a fiatal nő kéréseit egyesitvén férjeével, a leányka nem sokára mellette a szánban ült, mig Lionel a kocsis helyét foglalta el, s a gyeplőt átvette.
Hová vigyem önt, Mademoiselle? – kérdé Lionel udvarias hangon.
Rue du l’arbre bénit, 34, s’il vous plait Monsieur; – felelt a leány s nem sokára Brüsszel egyik külvárosában, egy kis, de csinos ház előtt álltak meg.
Lionel csengetett s épen segitett a fiatal leánynak, ki leszállt a szánról, s udvariasan köszönetét mondá Ellinornak, midőn a ház ajtaja kinyilt s azon egy éltes, tisztán öltözött szolgáló lépett ki.
C’est vous Mademoiselle? – Ön az, kisasszony? – kiáltott fel csudálkozva; – mi történt? csak remélem hogy baja nincsen?
Semi bajom, Josephine, – felelt nyájasan a leányka, – csak ügyetlen voltam s elestem; s ezen asszonyság sziveskedett engem saját szánjában haza hozni.
Elesett! csak el nem törte kezét, lábát? – mond ijedt képpel az öreg cseléd, szemeit jártatván fiatal urnője gyönyörü termetén.
A mint látja – nem; – felelt ez nevetve; – mig a vén szolgáló fejcsóválva mormogta: elesett, s még nevet! milly könnyelmü az ifjuság! – Ellinor bucsut vön uj ismerőjétől, megigérvén, hogy másnap személyesen tudakozódni fog vajjon igazán nem voltak e rosz következései az esésnek és ijedtségnek.
* * *
Adrienne Duprat egy festő leánya volt, ki azonban már régen felhagyott müvészetével. Soha sem birván kitünő müvészeti tehetséggel, s a mellett igen sok restséggel és önzéssel; csak addig folytatta munkásságát mig a szükség kényszerité őt arra.
Harminczéves korában egy fiatal zongoramüvésznővel ismerkedett meg, és szép ember lévén, ki –ha akart s a fáradságot nem kimélte, igen kellemetes társalgó is tudott lenni, nem sokára az igazán szeretetre méltó és szellemdús leány szivét s kezét nyerte meg.
Ezen idő óta jónak látta Duprat úr minél kevesebbet festeni, de annál többet festészetről s átalában müvészetről beszélni; szinházba, kavéházakba és müvészeti körökbe járni, serezni és dominózni s kényelmesen abból élni, mit neje részint hangversenyek, részint zongoraleczkék által szerzett.
A mellett becsülte nejét, mindig jó kedvü volt, s a szó közönséges értelmében épen nem rosz férj; de önzése nőttön nőtt, ugy hogy akkor is, mikor husz évi házasság és fáradság után nejének ereje és egészsége apadni kezdett, azt észre sem látszott venni, s a helyett hogy kimélésre intette, s inkább maga szerzett volna valamit ecsetjével, folytatni engedé farádságos működését.
Több gyermekekből, kikkel az Isten megajándékozá e házaspárt, csak legkisebb leányuk, Adrienne maradt életben, anyjától és dajkájától Josephinetől, ki már születésekor Duprat házánál volt, gondosan ápolva, a nélkül hogy elkényeztették volna a kedves gyermeket, ki nem erős ugyan, de egészséges volt s anyja müvészeti tehetségét teljes mértékben öröklötte.
Dupratné a legnagyobb gonddal s fáradsággal mivelte ki e tehetséget, mellytől, ismerve férje jellemét, biztositást várt leánya jövőjére nézve.
Mikor egészsége elkezdett gyengülni, Adrienne tizenötödik évében volt, s már több hangversenyben méltó diadalt aratott. Anyja átlátván, hogy halála után Adrienne nemcsak magát, hanem atyját is kénytelen leend tartani saját munkája által, lassankint arra is szoktatta a kedves gyermeket, hogy zongoraleczkéket adjon; s mikor tizenhatodik évét betöltötte, már nagyobb részét anyja tanitványainak átvehette, hogy azt a fáradságtól megkimélje.
Alig egy évvel ezután, a gondos anya mindinkább elgyengülve, rövid betegség következtében a sirban pihent munkás élete után.
Adrienne a fájdalom első rohamát legyőzvén, egészen anyja szerepét vette át; dolgozott, fáradozott reggeltől estig, hogy a háztartásra szükséges összeget megszerezhesse; mig atyja járt, kelt, sokat beszélve enyhitlen fájdalmáról, de mindamellett evett, ivott, igen jól mulatta magát, s észre sem látszott venni, hogy mint neje ezelőtt, ugy leánya most érette dolgozik, a helyett, hogy ő fáradozott volna érettök.
De Adrienne ezt gyermekkorától fogva annyira megszokta volt, hogy neki fel sem tünt, és atyját, ki egyébiránt mindig igen nyájasan bánt vele, a legjobb apának hitte széles e világon.
Miként Brüsszelben átalános szokás a szegényebb sorsu polgárságnál, ugy Duprat is házának egy részét bérbe adta ki; és annak első, három szobácskából álló emeletében, tiz év óta már egy éltes asszony lakott, egetlen fiával.
Madame Vanderelszt –ez volt neve – Dupratnénak fiatalkori barátnője volt, ki egy kereskedőhöz menvén férjhez, özvegy lőn, mielőtt férje, igen derék és becsületes ember, annyit félre tehetett volna, hogy neje s egyetlen fia jövője biztositva lenne.
De Vanderelsztné, ámbár lesujtva férje halála által, kit nagyon szeretett, érezte, hogy fiának – akkor csak tiz éves gyermeknek – élnie kell, erőt vett magán, hogy dolgait rendbe szedhesse.
Látván, hogy adósságok léteznek, felhagyott a kereskedéssel, férje raktárában lévő minden áruczikket eladott, kifizette az adósságokat, a megmaradott kis összeget biztos helyre tette le, s annak kamatjaiból élt; igen szegényesen ugyan, de becsületesen. A fia nevelésére szükséges pénzt ugy szerezte be, hogy virágokat csinált, mihez jól értett, mellyek aztán egy igen keresett divatárusnő boltjában párisi virágok czime alatt adattak el a brüsszeli elegáns világnak.
Mihelyt fia, Alfréd, tanulmányait bevégezte, alkalmazást nyert, atyjának egy régi barátjánál, F*** bankárnál, ki annyira meg volt elégedve az ifju szorgalma, ügyessége és csendes magaviseletével, hogy megigérte neki, mikép nemsokára könyvivői minőségben leend alkalmazva, mint ez magában értetik, igen jó fizetéssel.
Adrienne és Alfréd ugyszólván együtt nőttek fel; előbb elválhatlan játszótársak voltak, aztán együtt tánczoltak és mulattak azon körökben, hová szüleik bevezették őket; végre szerelmes pár lett belőlök, melly Alfréd előléptetését várva várta hogy házaspárrá váljék.
Hogy mindez szülei beleegyezésével történt, magából értetik; s ámbár Duprat úr gazdagabb vőre vágyott volna, mégis elég jószivü volt – minden önzése mellett – a fiatal pá boldogságát nem gátolni.
(Folytatjuk.)