Hany Istók története. Szavamat beváltandó, a természetnek egy ritka gyermekéről szándékozom a „Vasárnapi Ujság” érdemes olvasóit értesiteni, ki még a mult században a kapuvári határban létező „Királytó” mások szerint „Harcsa” nevü tóból fogatván ki Nagy Ferencz s Molnár Mihály kapuvári halászok által, még ma is hallhatni róla eleget néhány öregebb lakostól. – Némileg hasonlitott természetére nézve ama Kampaniai leányhoz, kiről Buffon, a hires természettudós, VI. könyvének 335. és következő lapjain értekezik. A Hany Istók nevü, mintegy 8–10 éves „talált gyermek” egészen vadállapotban fogatott ki a vizből, zömök alacsony termete, kuszált haja, konyult orra, feltünően széles szája volt, s egész valójából vadság, s baromiság volt leginkább észrevehető; feltünők voltak a rendesnél hosszabb hártyás ujjai s fogai. Megfogatása után a várba vitték, hol a várparancsnok főtt ételeket adatott neki, de ezekhez nem is nyult, azután eleven halakkal (szójárás szerint vizimarhával) kinálták meg, s ezeket a legnagyobb mohósággal nyelte le. Nagy erőbe került hogy nadrágot s dolmányt adhattak reá, csizmát pedig épen meg nem szenvedett, még a reá adott ruhadarabok is rövid idő alatt rongyokban lóggtak rajta. Később többek jelenlétében a vári kápolnában megkereszteltetvén, a szent keresztségben István nevet kapott s utóbb rendesen csak Hany Istóknak hivták. Azon volt a várparancsnok, hogy Istók rendes nevelésben részesüljön, de hasztalan volt minden fáradsága, mert Istók az eröltetett pecsenyeforgatáson s víz-behordáson kivül egyebet nem tudott, valamint beszélni sem tanult meg soha, s mint monda után értem, négy-kézláb a kertben vagy udvaron ugrándozni, vagy vesszőt vévén kezébe, játszva berregni szokott a szájával, de szavat ejteni soha sem tudott. Minden kimenetkor rendes vigyázó kellett melléje, megesett többször, hogy rendesen a viznek tartott, elillanni akart, melly szándékától kutyák által tereltették vissza a jámbort. Utóbb majdnem baromilag bánt vele a csöcselék vári nép s csak a várparancsnok Juliska nevü leánya iránt mutatott némi engedelmességet, minthogy ez vele szebben bánt, s néhányszor a drabantok korbácsolásától mentette meg. Eme jólelkü Juliska iránti háladatosságát akkor mutatá meg Istók, midőn Juliska férjhez menvén, a várban nagyszerü lakodalom s dáridó tartatott; javában folyt a vendégség, számos előkelő vendég környezte a lakadalmas asztalt, midőn Istók mindenki csodálkozására ugráló békák seregét rakja a vendégek elé ételül. Elképzelhető a meglepetés és undor, melylyel a vendégurak eltelve valának. E tetteért szorosabban tartották őt, s elcsukták. Juliskának a várból elmenetele után szabadabban hagyták Istókot ismét lélekzeni, de nyugodalma soha többé vissza nem tért; mindig dörmögött; egyik várlyuktól a másikhoz futott, nyugtalanságát igy árulván el; később még haragosabban négy-kézláb kezdett futkozni. Egy év mulva egyszerre elveszett, de hová? senki sem tudta; igen hihető, hogy a vár árkának a Rába folyóvali kapcsolata hosszán sikerült menekülnie a vizbe. Herczeg Eszterházy Miklós Hany Istók elillanásáról értesülvén, megkisérlett mindent isméti fellelésére, de hasztalanul; mondják, hogy dolmányának rongyai az Eger erdőben találtattak, de őt meg nem találták.
Miként jött a Hanságba, hogyan élt ott? miként kerülé ki a farkasok, a vad állatok körmeit? ez ekkoráig talány maradt.
Elszökése után három évre ugyanazon halászok ismét észrevették őt, de tüstént a vizbe bukott s azóta mitsem tudnak róla.
Képmása az eszterházi várban fából faragva, ülve látható, a mint egyik kezében békát tart; melly is 1847-ben a természetvizsgálók soproni gyülésén bemutattatván, a tárgyak halmaza miatt e ritka tüneményt nem nagy figyelemre méltathatták.
Egy német utas meglehetős jó elbeszélők után az idei „Oesterreichischer Volkskalender” czimü naptárban képekkel világositva közli Hany Istók fentebbi viszontagságait.*) Kapuvár, február elején 1855.
Zerpák Antal, kapuvári plébános.