I. Gróf Ráday Gedeon igazgató. Soha kedvesebb karácsoni ajándékot nem kaphattunk volna, mint szinházunknak ez uj igazgatóját, kit a magas kormány kegyelme nemzeti szinházunknak ismét visszaadott. Ráday több esztendeig volt már igazgatója a nemzeti szinháznak, s igazgatása éveit bátran nevezhetjük szinészetünk fénykorának, mert drámairodalom, szinmüvészet, és opera egyaránt tetőpontján állt az ő gondos kezei alatt. Volt is öröm, midőn az összegyült színi személyzetnek a nemes gróf, mint igazgató bemutattatott, ki mint maga mondá, nem ugy jön, mint idegen, hanem mint régi-régi ismerős. Ez a legérzékenyebb családi jelenet volt. Egy hazatérő apa gyermekei között. E pillanattól bizton számíthatjuk nemzeti müvészetünk uj felvirulását, mert a költő szavaiként „nem volt az, nem is lesz soha jobb gazdánál.”
II. Dráma dijazás helyreállitva. Első ténye volt a nemzeti szinház uj igazgatójának, az egy év óta felállított káros rendszabályt, melly az eredeti szinmüvek első adásától az osztalékot megtagadta, s az iró kielégitését négy utóbbi előadásra szoritotta, visszavonni s az elébbi üdvös rendszert, mint a melly tőle eredett, ismét helyreállítani. Igy eredeti dráma-irodalmunkra nézve csak a legjobb jövendőt várhatjuk.
III. Egressy Gábor és Lendvay. Lendvay e napokban fog fellépni hosszas betegsége után, Zolkyban és Lavaterben, Egressy szintén akkor kezdi meg vendégszerepléseit, mellyek után kétségtelenül állandó tagja leend szinházunknak.
IV. Hollósy-Lonovics és Doria asszonyok. A ki csupán a drámát akarná felemelni az opera sülyesztésével, ép olly félszegül cselekednék, mint a ki megfordítva intézkedik. Ráday igen helyesen itélt, midőn mindkettőt egyszerre törekszik helyreállítani, s még helyeslendőbb azon elv, mellyből kiindulni látszik: ő a magyar operát egészen azzá akarja tenni, a mi annak valódi hivatása: az, hogy magyar opera legyen, s ne lengyel és olasz és Isten tudja mi? Ennek az a jó oldala is van, hogy a közönség saját énekeseink iránt nem leend olly követelő, mint egy ollyan irányában, ki már külföldön szerzett hirt, s viszont a hazai müvészektől is meg lehet kivánni, a mit az idegenektől nem, hogy e nemzeti intézetünkért ők is hozzanak áldozatot. Mostani első énekesnőnk lengyel, neki nem mondhatjuk, hogy ne kérjen 12 ezer forintot tőlünk egy esztendőre, ne kivánja azt ezüstben, s ne énekeljen olaszul a magyar operákban, mig a kedves emlékü Hollósynál igen természetesnek találjuk, hogy kivánatai most sem többek, mint a hajdani olcsó világban voltak, s azonfelül hat vendégszerepet ingyen, minden dij nélkül fog adni a nemzeti szinházban. Hisszük, hogy Doria asszonyság sem engedi magát felülmulatni honleányi áldozatok tételében, s akkor igazán olly kedves szinházunk leend ismét, a millyen volt a régi időkben.
V. † Fáncsy meghalt. Ennyi örömhir után következik egy gyászos is. Szinészetünk ismét egy régi nagy müvészét vesztette el, Fáncsy Lajost, ki hosszas betegség után folyó hó 23-kán kimult. Koporsóját roppant néptömeg kisérte az örök nyugalom helyéig. Neje és két leánya gyámoltalanul maradtak utána. Vajha kiterjesztené a szinzázi nyugdijintézet reájuk azon jótékonyságát, mellyet Fáncsy életében igényelhetett volna.
DECEMBER 14-én a kolozsvári szinházban korán elhunyt költőnk Czakó Zsigmond halála évnapját ünnepelték meg, a költő „Végrendelet” czimü szinmüve adásával. A „Hetilap” igy ir ez estéről: Szinházunk és közönségünk ma valóban ünnepet ül, emlékünnepét egy lánglélek eltünése napjának. A szinzház kettős világitásban uszott, a nagyszámmal egybesereglett közönség arczán lehete látni azon komoly hatást, a mit a nap emléke minden magyar kebelre gyakorolt, s a véletlen, vagy szándék müve volt-e? nem tudjuk, de a páholyok hölgyeinek nagy részét sötét, gyászruha boritá. A korán egybegyült közönség előtt végre föllebbent a függöny s a szinpad jobb oldalán, az előtéren fekete lepellel boritott asztalkán ott állt a siratott költő mellképe babérkoszorutól ölelve – legalább halála után. A közönség meghatott csenddel, ünnepélyes komolysággal kezde figyelni a darabra, a melly sötét, kinzó fájdalmával minden pillanatban a költő borus, tépett kedélyére emlékezete, a kinek a fájdalom olly nagy tengerébe el kellett merülni. E néma, ünnepélyes figyelemmel követé a közönség az előadást jelenetről jelenetre, s e komoly hangulatot fentartani segitett felvonások közt is a zenekartól játszott Hunyady nyitánya és hattyudala. Az előadás méltó volt az ünnephez.