Egyveleg.

– Tudatlanság. A gallicziai parasztok közt azon különös hit van elterjedve, hogy a mostani franczia császár nem más, mint az öreg nagy Napoleon. Azt nem tudják, hogy az már 1822-ben halt meg Szent Ilona szigetén. Sőt azt állitják, hogy azóta, mióta nem tud róla a világ semmit, mindig a Feketetenger partjain bujdosott s most Törökországba csalta a muszkákat, hogy annál könnyebben elpusztithassa. Ezeknek is hiában irják az ujságokat.

– Karácsoni ajándékok. A Sebasztopol falai alatt küzdő vitézekről bőven megemlékeznek angol honfitársaik, kik otthon ülnek meleg kandallóik mellett. A sereg számára egymást érik az ajándékok. Minap egy egész hajót raktak meg pudding-gal, az angolok nemzeti eledelével, mit különösen karácson estéjén szokás minden háznál elkölteni. Legközelebb pedig egy másik szállitmány szivarokat és 10,000 kötetből álló könyvtárt vitt a rosz időben unatkozó vitéz fiúknak. Test és lélek egyformán kikapja, a mi illeti.

– Nagylelkü hagyomány. Duplat angol tábornok, ki e hó elején halt meg Bécsben, hol hivatalos minőségben tartózkodott, végrendeletében 1000 font sterlinget (10,000 pftot) hagyott a Krimben elhullott angol katonák özvegyei számára alapitott nyugdijintézetnek, s 500 font sterlinget az ottani sebesülteknek nyujtandó frissitések, különösen tokaji borbeszerzésére.

– Régi nóta. Uj-Yorkban (Északamerikában) sok sajnálkozásra adott okot egy tehetségdus költésznő öngyilkossága. Maclean Janka – igy hivták a szerencsétlent – 24 éves szép özvegy volt, s mint a későbbi vizsgálatból kitünt, olly szegénységben élt, hogy biztos kilátása volt az éhenhalásra. E miatt vetett véget életének. S midőn a költésznő éhhalállal küzdött, épen akkor hirdette ki ugyanott egy ismeretes népcsaló és zsebmetsző, hogy az ő „Emlékiratait” 75,000 dolláron vette meg egy könyvárus. Ez a világ sora Európában Amerikában, s az lesz még Afrikában is – mondaná Dörmögi urambátyám.

– Tengerészi vakmerőség. Bruat franczia admirál sokat szenved köszvényfájdalomban, de azért mégis a legmerészebb ötletei vannak. Igy p. o. nem régiben magához hivatott több tengerész tisztet, s igy szólott hozzájok: „Uraim! ez éjjel meglátogatjuk a szebasztopoli kikötőt s megnézzük, hanyadán vagyunk vele.” A mint mondá, ugy lőn. Az éj közepén csónakra ült az admirál több tiszttel s olly csendesen eveztek a kijelölt helyre, hogy az oroszok legkevésbé sem vették észre. Az admirál egész a lánczig ért, melly a kikötőt a sík tengertől elzárja és saját kezével megtapogatá. Itt kémlelődtek hajnalig. Ekkor végre meglátták az oroszok s gyilkos tüzeléssel kényszeriték a visszavonulásra. A kaland szerencsésen ment végbe. Egy tiszt és matróz sem kapott sebet.