A „káposzta-hernyók ellen” közölt esetet nagynénémnek felolvasva, egy ujabb fölfedezésre adott alkalmat, mellyet ezennel közlök azon óhajtással, hogy bár az illyféléket adnák az illetők szájról szájra, mint szokás a tündérregéket s hagyományokat, s igy mentől többen tudnák meg az ehez hasonló közhasznu dolgokat, mellyekre az életen keresztül annyiszor szükségök van az embereknek. Szóljunk a dologról.
– Haj – szóla nagynéném végezve a felolvasást – nincs is a jó magyar káposztának párja s megérdemli, hogy utolsó levélkéje is megmaradjon, s a kölcsönösségért én is tanitalak egyre, mit nem bánom ha közhirré is teszesz az ujságokban.
– Örömest – szólék közbe, s mi az kedves néném?
– Emlékezel, szóla, hogy a tavaszszal az egész vidéken nem volt káposzta-palánt? mindenfelé a bolhák megevék, s engem majd kihuztak házamból a palántért, s messze hire volt zöld melegágyamnak?
– Oh nagyon jól emlékszem, halljuk!
– Az egész mesterség csak annyiból áll, hogy a mint észreveszi a gazdasszony e kellemetlen s kártékony vendégek megjelenését, kevés rozslisztet szitál a melegágyban levő palánt közé.
– Hiszen ez nagyon könnyü mesterség.
– Könnyü és bizonyos – ismétlé néném – miután tudod a dolgot.
– Hollá! tollat elé fiu! s im itt van az egész!
(Hetilap)
Közli Fogasi.