Mintha a „Vasárnapi Ujság” kedveért történnék, az év, utoljára is még egy vasárnappal vesz tőlünk bucsut. Meg fogják engedni olvasóink, hogy a naptár e tulságos kegyességét felhasználva, ez egyszer magunk számára veszszük igénybe becses figyelmöket.
Tizhónapi szakadatlan előre-törés után, megállapodunk egy pillanatra s egy futó tekintetet vetünk az utra, mellyet magunk után hagyánk, hogy annál jobb kedvvel, ujult erővel folytathassuk ismét a tovább kanyaruló pályát. Mozgásban áll az élet! S ki mozog s mozdit többet, mint a hirlapiró? Ha egy tisztelt hazánkfia már fel nem találta volna lapunkban az „örök-mozgonyt,” az ujságirót neveznők el perpetuum mobilenak, melly egy hajszállal sem volna tökéletlenebb az eddigi feltalált összes örök-mozgonyoknál; mozog, mozog, mig – fennakad.
Ez utóbbitól azonban, midőn már az egyengetés nehezén keresztülesénk, hiszszük, ezentul is meg fog óvni sorsunk és a kiszabott tér bővebb ismerése.
S midőn lapjaink első évi folyamára vetjük pillanatunkat, nem teszszük azt sem az önérdek tisztátatlan üvegén át, sem egy ránkbeszélt látkör szük határából, hanem nézünk elfogulatlanul, egyedül az igazság és meggyőződés szempontjából. Ha mindig ez utóbbi, s nem többnyire az első szerint járna el a magyar hirlapirodalom, eddig már tisztában volna a közönség sok dolog iránt, mire nézve határozott nézetekre emelkedni mindeddig nem tudott; eddig már meg volna teremtve bizonyos eszmealap, mellyet egykönnyen megingatni nem volna képes senki; eddig már sok szó felesleges lenne s most a mi szózatunk is máskép vagy épen nem hangzanék. Talán nem felesleges, ez eszméket, bár nem szorosan ide tartozók, megpenditeni s emlékezetbe hozni, hogy az igazság szava előtt hiában buvunk, hiában takargatjuk magunkat csillogó pánczéllal; előbb utóbb ránk tör az egész erejével s vagy meghódit vagy megsemmisit.
Visszaemlékezésünk legörvendetesb pontja kétségkivül azon meleg részvét, mellyet a közönség lapunk megindulása óta a mai napig irántunk tanusitott. Az egész folyam alatt alig mult el nap, melly a kiadó hivatalba uj megrendelést, s a szerkesztőségnek az ország különböző részeiből megnyert dolgozótársaink sorába egyegy uj szellemi társ önkénytes ajánlkozását ne hozta volna. A dolog természetében fekszik, hogy az elsők mindig tárt karokra találtak, mig az utóbbiak iránt, számos oknál fogva, válogatóknak kelle lennünk.
Mielőtt megindultunk volna, kimondottuk: „A népet – mellynek pártolására számitunk – nem nézzük öntudatlan nyers tömegnek, mellynek jó indulatát üres szemfényvesztések által szabad kizsákmányolni’ hanem látjuk benne amaz ép, józan fajt, mellynek megvannak nemesebb vágyai s tiszteletreméltó érzelmei. Azon népet látjuk magunk előtt, melly hogy ha ezentul is élni akar, ezt csak ismeretek és mivelődés árán válthatja meg.”
Programmunk ez egyszerü szavai ezerszeres viszhangra találtak. Nem kelle izgatnunk, nem hiu álmokkal csábitgatnunk, nem erősen hangzó szavakkal ütni zajt magunk körül.
Csupán a közönség hangulatát találtuk el, midőn kimondtuk „Vezéreszméink”-ben:
„A magyar ember bizonyára bir mindazon tulajdonságokkal, mik becsületet, hirt és jóllétet szereznek, de azért épen semmi szükség sincs arra, hogy e tulajdonokat másokban el ne ismerje.
„– – nekünk szeretetre van szükségünk.
„Azért ha a magyar életrevalóságát be akarjuk bizonyitani (és be is fogjuk bizonyitani), ne kezdjük azt a tőlünk idegen nyelvü fajok kigunyolásával; hanem azzal hogy tudjunk nekik példát mutatni a közös miveltség felé való haladásban; s ha látjuk törekvéseiket, nyujtsunk segédkezet nekik.”
A kérdés most egyszerüen az: hivek valánk-e bevallott elveinkhez? Voltunk-e hangulatban, a tárgyak megválasztásában, lelkiismeretességben azok, a kik lenni igérkeztünk, méltók az irántunk nyilvánuló rokonszenvre?
A közönség kezén forognak első évi munkálódásunk eredményei. Nem mutatunk ujjal a nehézségekre, mikkel fiatal vállalatunknak s más térhez szokott erőnknek meg kelle küzdeni, nem keresünk gyarlóságainknak köpenyeget; de midőn itélet alá bocsátjuk annak eldöntését: mennyire hatottunk az ész felvilágositására, a lélek és sziv nemesitésére? – csupán arra az egyre figyelmeztetjük barátinkat, hogy e hatás nyilatkozó erejét ne csupán kurta napok és hónapok lefolyásától mérjék. Hosszu utat tesz a patak, mi annyira nő meg vize, hogy hajót hordhasson hátán.
Röviden összefogva eljárásunkat:
Láttuk a szűk világot s teremtettünk egy olcsó lapot;
Láttuk az élet szaporodó szellemi törekvéseit s szerkesztettünk egy lapot, melly ne csak a képzelet tündérvilágával bájolja el az elkényeztetett lelkeket, hanem különösen az élet gyakorlati kérdéseinek megpenditése, fejtegetése által ébreszszen nemes ösztönöket, önbizalmat, és tetterőt. A gyakorlati élet a közel s távolban, ez volt figyelmünk fő tárgya; a költészetet mint fűszert vegyitettük belé, mint virágot ültettük közéje;
Láttuk, hogy hirlapirodalmunknak eddigi sokszor dicséretes bár, de egyhangu mivelése mellett a nagy közönség, melly őt közelebbről érdeklő s az élet apróbb viszonyaiba beható igényekkel bir, nem találja meg organumát s az organumok nem közönségöket. Éreztük, hogy addig, mig majdan az idők megtermendik a tudomány specifikus folyóiratait, egy a világ általános szellemi mozgalmait s kiválólag a magunkéit figyelemmel kisérő (nem kizárólag politikai, vagy szépirodalmi) vegyes tartalmu lap, a mi közönségünk igényeit leginkább volna képes kielégiteni, különösen ha elvül tűzzük, hogy abban ne csupán az eddig dicséretes ismert irói tehetségek találjanak munkásságuknak tért, hanem szives fogadásra leljen minden valódi szellemi erő és igyekezet, melly e haza határai között pártolásra érdemes;
Meg voltunk győződve, hogy e közlönynyel kezünkben, kötelességünk a polgári erények teljesitésére, a hazafiui érzelem ápolására s a kölcsönös békesség, tisztelet és szeretet indulatára szintugy hatni, valamint más részről a tudomány és ismeretek utáni vágyat, életben-maradásunk föltételét, a mivelődés ösztönét táplálni, s a hol nincs, minél nagyobb mértékben fölébreszteni, valódi szomjusággá fokozni. Nem voltunk, nem is akarhattunk lenni kimeritők, de alaposságra törekedtünk s ha czikkeink itt ott egyéb gondolatot nem ébresztének is, mint sejtelmét a tudás birodalmi határtalanságának, az ismeret hatalma és szépségének: egyelőre megleheténk elégedve az eredménynyel, – habár meg valánk is győződve, hogy olvasóink másik része, közleményeinkben csak ismert dolgokat talál ujabb alakban. Mellőzve a „népies” és „nem népies” modor feletti meddő vitát, rokon téren mozgó pályatársainkkal egyetértőleg, iparkodtunk ugy irni, hogy minden nagyobb irodalmi készület nélkül is megérthesse nyelvünket mindenki, s a bevett irói nyelv helyébe ne kellessen még egy uj szójárást feltalálnunk.
Feladatunk komolyságát érezve fogtuk a tollat kezünkbe. Sem a nagy szavakat nem szaporitottuk, sem az elmésségnek és kaczagtatásnak (mellyekről, ugy hisszük, hogy egyidőre lejártak) vadászói nem valánk; mindenkor azonban a derült hangulatot, melly az önbizalmat megilleti, iparkodánk fentartani.
Sem személyes hiuságoknak nem akartunk állitani küzdtért, sem a magánérdekek számára ütni vásárt; az ügy, mellyet közös ügynek néztünk, volt szemünk előtt s engednie kellett előtte minden személyes rokon- vagy ellenszenvnek.
Utjában nem állottunk senkinek. Növényiskolája voltunk az olvasóknak s ha ki máshová nőtte ki magát, szerencsét kivántunk hozzá s azzal biztatván magunkat, hogy nyomában uj meg uj csemeték hajtnak ki.
S mint örömmel emlitettük, volt bizalom irántunk és részvét a közönségben, volt szives vállvetés pályatársainkban – mi többszörösen megkönnyité s kedvessé tevé fáradozásunkat. Köszönet érte mindnyájoknak.
Mit hoz a jövő? A kedvező kezdet még kedvezőbb folytatás óhajtására jogosit.
Részünkről biztosithatjuk az olvasó közönséget, hogy szándékunk őszinteségére nézve maradunk a régiek; de reméljük, hogy pályatársaink számának növekedtével, eszközeink szaporodtával, tapasztalásunk s összeköttetéseink bővültével, – „Vasárnapi Ujság” is tökéletesebb és eredménydusabb lesz.
Adjon Isten boldog uj esztendőt!
Pákh Albert.