Kemenes-alji rosz népszokások.

Itt a kemenesi tájon ketten vagyunk, kik a nem irigyletes magyar irói sorsban élünk: a költész Szelestey László és csekélységem, – ő Szent-Ivánfán, izlésteljes uj kastélyában és uri jollétben, én Dömölkön, igénytelen ó paplakomban és tisztességes középsorsban, – mindenikünk vidéken, messze a hon fővárosától; messze a nemzeti irók nyájas seregétől. Bizony szép dolog irónak városon lakni, kivált Buda-Pesten és ollyan sans souci (gond s bű nélküli életben.*) Mert ő ott talál magához hasonlókat, kikkel kedvére társaloghat. Ott tárulnak fel előtte minden szakbeli tudományok kutforrásai és a könyvirásnak segéd-eszközei. Ott van a szellemek fiainak legtisztább éltető lég, – tiszta a földi salakoktól, mellyekkel falusi lakásban nem érintkezni lehetetlen. Ott van többféle egyesülete az iróknak, mellyekhez mi vidékiek nem járulhatunk. Ott merülnek fel időnként műkedvelő Maecenások és Maecenás-nők, kik a jeles irókat tisztelik, és műveiket holtuk után is kedves emlékül birni vágynak. Egyszersmind ott van a nagy könyvvásár; és a tűzpont, mellynél csak a közel állók melegesznek. Mi kemenesi irók (fájdalom) mind e sok szép előnyőkből kizárva, vidéken lakunk. – Aztán mindkettőnkre mostan borult olly gyászeset, mellyben egyedül az irói tárgyak nyujtnak szórakozást; a midőn Sz. ur erényes hitesét, én viszont egyetlen leányomat (három gyermek anyját) kinek nevelésével e lapokban csak nemrég dicsekedtem, – kora halál által elvesztettük. Miután a sziv magát négy fal közt is kikeseregte, és éreztük Martiális-nak mondatát:

Ille dolet vere, qui sine teste dolet;
(Az a sziv fájlal igazán,
A melly kesereg egymagán)

bucsut veszünk a halottaktól, visszatérünk elemünkbe, mellyből mindig árad vigasztalás; – és szellemi gyermekeinket halál el nem rabolhatja.

Irói rokonságunkat illetőleg immár: mindkettőnk foglalkozásának főtárgya, az isten-áldotta nép. Ennek polgári életében és szokásaiban Sz. ur szerencsés mindent költészi szemekkel nézdelni, és sok szépet s megéneklendőt észlelni: mig azalatt én prózai iró azokban nem sok szépet és megrovandót, de széppé helyessé teendőt látok. Utóbbiak közül itten csak kettőt szándékom köztudomásra hozni, u. m. a keresztség körüli sok koma-hivást, és a hajadonoknak fejök bepólyázását.

I. Kemenes alatt, – nagyobbrészint ágostai néptől lakott vidéken, – midőn családszaporodás történik, a kereszteléshez (mellynek végbe vitelét nyakra-főre szokták siettetni) rendszerint 4–5, de gyakran tiz pár koma is hivatik. Hogy ez nem helyes szokás, kitetszik abból, miszerint ez ünnepélyes egyházi cselekményhez, – mellynél komák nem mást, mint csak tanuk szerepét viszik, – egy vagy két koma is elegendő. A gyermek csak igy tarthatja meg elméjében keresztszüleit és elárvulás esetében csak igy folyamodhatik hozzájok bizalmasan. Kevés koma kikerül a helységből is, holott számosbakat más falukból kell összehivni, – s őket a gyermek nem is birja felismerni. De a kemenes-ali népre nézve, – melly őket a Rábaközihez képest annyi mint szegény, – leginkább ártékonynyá teszi e népszokást, ennek anyagi oldala; miszerint a jelen időben, – melly minden családnak beszoritkozást sürget, – fölösleges költséget okoz, lakmározásra és tivornyázásra szolgáltat gyakor alkalmat. „A sok komaság nem gazdaság; – a ki mást komának hiv, tartsa kötve a maga tyukját,” – igy szól a magyar közbeszéd.

Melly rosz szokás ellen, kérdem, ki keljen fel és ki harczoljon? Egyes pap-e? Oh! a paptól ugyanis annyiféle követelése van a közönségnek, hogy ő hasonlóvá van téve e részben a Mózes bűnkosához, mellyet a régi izraeliták az engesztelő áldozatokhoz használtak, és a mellynek fejére rakták a nép minden bünét. (III. Mos. 4.) Vajha volnánk hatalmasok, minden kivánságnak megfelelni. Részemről fogadom, hogy ha csak egy óráig lehetnék büvészmester: egy varázs-ütéssel népem között minden rosz szokást kiirtanék, és egyházam körében Oberlinnek, az 1826-ban elhalt Steinhalti hires német papnak, az óvodák első alapitójának, – minden dicső müveit előteremteném. A sok komahivást pap azért sem tilalmazhatja, mert …. a kis stóla áll utban neki akadékul. Római kath. hiveknél e rosz szokás azáltal látszik meggátolva, hogy a lelki atyák nem irják be matriculába a fölösleges számu komát: de azért a rosz divat hallgatagon folyvást él elfojtva a nép között, és nincs kiirtva gyökeresen. Ezt tehát jó sikerrel egyedül a bölcs hatóság tilthatja el, kinek tisztében áll, a tudatlan népet, – midőn az, már elhatalmazott szokásból saját java ellen ténykedik, – ettől komoly parancs erejével elvonni és boldogsága eszközlésére utasitani. Hazánkban tette is ezt korábban a nagymélt. m. k. Helytartó tanács, kegyes intimatumokat bocsátván (pl. 1784. apr. 1.) mellyekben a nép paszita, menyegző és tor alkalmával minden fölösleges lakmározásoktól eltiltatik. Csakhogy azok mindenütt nem lettek végrehajtva. Külföldön e gonosznak azáltal vettetik gát, hogy a két szükséges komán fölül, többnek használása adó alá van vetve, melly minden magasbuló számmal fokonként sulyosittatik, pl. Gotha, Schwarzburg-Rudolstadt és más több tartományokban. S az illy remedium heroicum hatályos is; melly azonban jó hogy nincs biza ránk papokra.

II. Egy igen szemetszuró másik rosz szokás, melly népemben megrögzött divat, és sem nemzeti sem költészi szellemben nincsen; mellyért azt Sz. L. ur is szépen érintetlen hagyja: a fejnek éktelen beburkolása növendék és hajadon leányok között, télen nyáron, háznál és házon kivül A nőnép már korán szoktatik erre a természetelleni viseletmódra. Kemenes-alatt templomban, vásárnap, mennyegzőben, ember nem tudja, mellyik a hajadon és szabad állapotu, ki a férjezett. A pártának pedig – e nemzeti nőfejdisznek, leányaink tán hirét sem hallották. A pór-leány, magát összecsipni akarván, mindenek előtt fejét keszkenőzi be jó vastagon, több teritőkkel, – az alsó ruhák aztán akár millyenek, ám ha a láb meztelen is, és a putzos hölgy készen áll előtted. Eleget feddőzöm e disztelen szokás ellen, iskolatanitókkal összemüködőleg, későn korán: de hasztalanul. Iskolákban eleikbe adom a leánykáknak, hogy ez nem szép hogy ez másutt nem divatozik sehol a hazában; hogy Isten a fejet amugyis eléggé ruházta sürü hajazattal, – hogy a fejnek melegen tartása ártalmas az egészségnek, – hogy a nőknek a haj a legfőbb ékességök, mellynek befödése által a hajadon czim elrontatik, – hogy a befödött fej csak férjezett asszonyokat illet, s t. eff. Mind hiába. Mert valamit én iskolában a gyermekeknek tanitok, mind azt otthon a szülék visszatanitják. A leánykák, mikor meglátnak messziről, lekapkodják fejökről a keszkenőket de a távozásommal ismét födött fejjel járnak, mint Törökhonban a bulgár leányok. Intésnél és oktatásnál többet lelkész s tanitó nem tehet, – legfölebb, ha saját leányaikat példaadásul, csinos nyilt fejjel járatják. E gonosz kiirtására is az előljárók fellépése és jutalom-tevések lehetnének leghatályosabb eszközök.

Edvi Illés Pál.