A müzülmán esküje nem gyermekjáték, a mit Istenére fogadott, azt megtartja az utolsó betüig, bárha a moszkónak fogadta is azt.
Balkár bég keserves könyekkel csókolá össze a legelső cserkeszkardot, a mit egyik testőr kezében meglátott; mintha édes szeretőjétől bucsuznék el, a kit nem fog soha büszkén oldalán hordhatni, éjszaka álmában kebléhez ölelhetni, nagy veszedelmében hozzá beszélhetni többé.
Az asszony gondolatja kitörlé ezt a bánatot szivéből.
– Hol van Gyiungyila? szólt öcscséhez fordulva midőn szabadna érzé magát.
– Kivánod, hogy elvezesselek hozzá?
– Azt mondtad, hogy még most is szeret.
– Igazat mondtam, ő az én nőm s az ángy ne szeretné-e kisebbik urát?
– A te nőd? ordíta Balkár dühödten, mint egy tengeri szörnyeget, a kit a szárazra húztak, s ugyancsak volt dolga Mahomednek és az ő harmincezer proféta társainak, hogy a béget alig kimondott esküjére emlékeztessék, mert bizony közel állt hozz, hogy kikapjon egy szuronyos puskát a tiszteletére rendelt őrök valamellyikének kezéből s azzal édes kedves öcscsének veséin keresztülnyargaljon.
De lefogta kezeit az eskü, megemlékezett rá, hogy ő a moszkó ellen soha többé fegyvert nem emelhet. És az ő testvére is moszkó. Óh a legvalóságosabb, a legcsalárdabb moszkó! mintha nem is itt, hanem távol hideg északon szülte volna hideg vérű rabnő. Nem is bántotta őt, csak homlokát ütötte öklével: „bolond, bolond müzülmán, a ki asszonyban biztál s moszkónak hittél! most már elmehetsz, és lehetsz magad asszonnyá, és eltagadhatod, hogy férfi vagy: férfi, a kitől elvették kardját és szeretőjét!”
Egész a hegyekig elkisérték az orosz fegyveresek a felszabaditott cserkesz rabokat, ott már vártak reájok Daniel bey küldöttei, kik viszont elhozták az orosz foglyokat s ott kölcsönösen kicserélték őket, négy moszkót adtak egy cserkeszért, mint mikor rézpénzt váltanak be ezüstre.
Csak ekkor látta még át Balkár bég, mennyire meg van csalva; hisz őt nem kegyelemből bocsáták szabadon, hanem kénytelenségből adták ki cserébe. És ő ollyan oktalan volt, hogy hitt testvérének és elmondta az esküt, melly nélkül épen ugy megszabadulhatott volna!
A cserkeszek nagy diadallal, örömkiáltással vitték Dániel bey táborába megszabadult társaikat. A bey maga messze eléjük lovagolt egész kiséretével s megölelé Balkár béget, megdicséré vitéz harczaiért s édes rokonának nevezte őt.
Millyen roszúl esett ez ölelés, e dicséret a lefegyverzett avarnak.
– Miért vagy ollyan szomoru? kérdé tőle Daniel bey. Nincs még kardod? nesze vedd át az enyimet, dicsőbb kéz nem viselheti azt a tiednél.
Balkár bég arcza elvörösödött e szóra a gyalázattól, a szégyentől.
– Ne adj énnekem kardot többé magas bey, én uram. Holt ember vagyok én, holt, eltemetett ember; a ki megesküdtem a moszkónak, hogy soha többé fegyvert nem fogok ellene. A profétára esküdtem neki, nem tudva, hogy tőled jön a szabaditás.
Daniel bey nagyon elkomorodott e szóra.
– Ha prófétádra esküdték, szólt a bégnek, akkor azt csak tartsd is meg, nehogy azt mondhassa a moszkó, hogy a cserkeszek között hitszegők vannak. És már most elmehetsz Dargó várába az asszonyokhoz, ott ápolhatod a sebesülteket, csinálhatsz tépést számukra, hogy legalább tégy valami hasznot.
Miután hozzá sem szólt többé a bey, elfordult tőle; de Balkár sem igen mutogatta magát, csak eltünt: senki sem törődött vele, hová lesz?
Lön pedig nehány nap lefolyta után, hogy nagy hadizajtól viszhangzottak az Elborús bérczei: az orosz fővezér maga jött Samyl ellen nagy erővel: száz ágyu tüzokádó érczsárkány bömbölt az őserdők bérczfalai között s negyvenezer szurony lepte el a határokat.
Valami áruló keresztülvezette az oroszok ezredeit a hegygerinczek rejtek utain és Samyl kénytelen volt feladni a hegyszorost s bebocsátani rajta az orosz tábor főerejét.
Most, most légy ébren, most légy talpon cserkesz! soha illyen közel nem volt még a veszély, soha illy erővel nem jött még ellened! Jőjjön, a ki jöhet, ne hagyj otthon senkit, még az asszonyok is, még az öregek is, mind fegyvert emelnek, tán még a holtak is felkelnek a sírból s eljönnek a csatatérre. … csak te maradsz otthon egy magad, Balkár bég.
Dargó vára előtt áll meg az ellenség; Samyl előtte huzódik mindenütt. A várat megostromolják; benne csak egy maroknyi férfi had áll, de a cserkeszek feleségei vannak ott; már rést lőtt az ellen dörgő ágyuival, a szuronyok tömegei a letört falaknak indulnak, de im a cserkesznők állnak a réseken, kard van kezeikben, férfiak fegyvere, kebleikben férfi sziv dobog s ott harczolnak bátran, ott esnek el hősien férjeik oldalán, s ollyan mérges sebet ad az asszonykéz is, mint a férfiaké. Kőszikla hull, égő szurony ömlik az ostromlók fejére alá: gyermekek leányok olajat forralnak, köveket hengeritnek, azokkal küzdenek golyózápor között s dühödt tusa után vissza kell fordulni a vivó ellennek; nem emberek azok, a kikkel itt harczolt, hanem ördögök és tündérek! a szüz falakon diadalmasan lobognak a cserkesz asszonyok tarka fátyolai….
Hallod-e ezt Balkár bég? Az asszonyok harczolnak a moszkó ellen! Az asszonyok a csatában vannak, csak te neked kell otthon maradnod!
Az orosz tábor nagyja az icskéri erdőben foglalt helyet.
Midőn az orosz fővezér sátorát leütteté, egy halomra akadt, mellyen nagy négyszegletű kő volt emelve s a kőre ez irva:
„E helyen esett el cserkeszek kardjától négyezer moszkó.”
Tizenöt éve volt már azon esetnek, az orosz fővezér föltevé magában, hogy az akkor esett csorbát épen e helyen fogja kiköszörülni, s majd egy másik emlékkövet emeltet, mellyre az lesz irva:
„E helyen volt a cserkeszek utolsó csatája.”
A cserkesz is azt gondolta épen, hogy e helyen kell neki még egyszer megküzdeni az oroszszal, a hol még tán most is látszik a fák mohán a rá fecskendett orosz vér, a hol minden fa, minden kő régi harczok emlékjele; az uj oroszok láthatják a fák kérgeibe vésett betüket, miket a győztesek végzett harcz után vágtak azokba; – nem a holtak nevei azok, hanem a megölőké; – s gondolhatnak reá, hogy ott minden fa tövében egy egy eltemetett honfiok porladozik; rosz hely ez az oroszoknak.
Samyl khán egy reggelen összegyűjté harczosait, kik minden oldalról visszavonultak az oroszok elől s Daniel bey kiséretében szemlét tartott fölöttük. Az egész sereg csupa lovasság volt; alig tett nehány századot a szökevény lengyelekből alkotott gyalog légio, kik a szurony hatalmával iparkodtak megismertetni a jó cserkeszt. Többnyire csak karddal és lóval tudott az bánni, s ha rés mellett, várfalon kellett megállania, a kétélű harczi bárd többet ért kezében a szuronynál. A hosszu puska vállán csak védelemre való, harcz kezdetére; a két pisztoly és a hosszú kés az öv mellé dugva pedig a harczok végére, mikor a ló lerogyott már, a lovas a földön fetreng, midőn tiz húsz sebből foly már a vér, midőn a kéz nem birja már a kardot, akkor haldokló kézzel kilőni a pisztolyokat s végső vonaglással egyet döfni még a késsel a fölül került ellen szivébe: erre vlaó pisztoly és kés.
– Hát ez micsoda különös emberitt? kérdi Samyl, a midőn meglát egy lovonülő férfit, a kinél sem puska, sem kard, sem övébe szúrt pisztoly és kés nincsen: csupán egy hajlós fűzfavessző van kezében, lehántva fehérre.
– Micsoda csodálatos ember ez? kérdé Samyl, reá mutatva.
A fegyvertelen férfi odalovagolt a khán elé és szóla:
– Zultánom! Én vagyok ama Balkár bég, avarok fejedelme, kit a moszkók ravaszul megesketének, hogy soha fegyvert ellenük nem fogok. Ime én megtartom eskümet, mert fegyvertelenül jövök háboruba! De él az Isten és látni fogja, hogy fegyvertelenül is harczolok az orosz ellen. Sem kard sem lőfegyver engem nem védelmez; de állíts engemet azért a legelső sorba, azoknak sorába, kiknek meg kell nyitni a csatát, kik arra vannak hivatva, hogy holttesteikkel utat nyissanak az ellenség közé és én berontok az ellen közepébe, mintha mindenkezem ugy tele volna fegyverrel, mint tele van a szivem átokkal és keserűséggel.
Samyl hosszasan tekintett éles sas szemeivel a bég hevült arczába, azután megszorítá annak kezét, s rábizta, hogy vezérelje a könnyű dsidások ezredét. Ő, a fegyvertelen vezér, egy egész ezredet vezessen a csatába! Jaj lesz annak az ellenségnek….
Az icskéri erdő két óriási hegyhát között fekszik, mellyek mintegy rengeteget két ut vágja keresztül, az egyik orosz Circassiaból jön a legmeredekebb hegyeken át, miken ágyut nem lehet keresztül vinni s megy Dargó vára felé szük vizmosta szorosokon. A másik ut keresztben vágja ezt át s a csecsencz föld főutját képezi, melly egyedül járható szekerekkel, s a Szuntsa folyón át hatol, a Kaspitenger felé. A hidat a Szuntsa folyón letörték a cserkeszek az oroszok előtt s a túlpartot elzárták levágott fákkal, s seregük javát oda álliták fel.
Az orosz fővezér jól tudhatá, hogy azon a helyen kell eldöntő csatát vivnia. A dargói sikertelen ostrom után átlátta, hogy itt vagy magának kell elveszni, vagy ellenfeleinek s a négy ut bármellyikén induljon el, ott készen várja a harcz.
Egy este Kizliárban nagy ünnepély volt: a fővezér által kivivott diadalok örömére ki volt világitva a város: a kormányzó nejénél fényes lakoma volt rendezve, a szép Gyiungyila ugy tánczolt a moszkók karján, kézrül kézre; a vig urak ugy üriték a pezsgő poharakat a diadalmas fegyverek dicsőségére, a nép ujjongott odakünn, bámulva a szivárványszinű röppentyüket. Oh az pompás mulatság volt.
De az icskéri erdőben is pompás mulatság volt ezen az éjszakán. Ittak ott is, csakhogy vért bor helyett, tánczoltak ott is, csakhogy ágyudörgés mellett, s volt kivilágitás, hogy ég föld ragyogott bele!
Minth a föld vetette volna fel halottait, egyszerre minden oldalról megharsannak a csatakürtök, s az erdők rengetegéből ezernyi lovas csoportok rohannak a völgyben fekvő oroszokra, halálos vészorditással.
– „Samyl! Samyl!” viszhangzik az erdők között. Száz helyen egyszerre jelen meg Samyl alakja; ugyanazon vértes vitéz, rőt szakállával, villogó szemével, villogó kardjával; az orosz azt sem tudja, hol védje magát?
A megtámadt moszkó egy hosszu vonalt volt kénytelen védni az erdő hosszában, mellyet majd itt, majd amott tört keresztül a támadó cserkesz, s mire nagyobb tömeg jött ellene, ismét visszavonta magát az ismeretlen erdők közé, pillanatok mulva más oldalon törve elő.
Az orosz tábornokok csak nevették a csatát: hadd nyargalózzék a cserkesz össze vissza, hadd tördelje le szarvait, ők nyugodtan várnak reá zárt hadsoraik közepett, elsánczolt ágyuik mögött, a cserkesz nem egyéb, mint dühös vadállat: pusztai oroszlán; legyen neki aza dicsőség, hogy neveztessék oroszlánnak, de az orosz a vakmerő vadász, ki tőrbe ejti, verembe csalja, nyugodtan veszi czélba, messziről találja sziven – a büszke oroszlánt; csak hadd jöjjön, hadd ordítson.
A Szuntsa folyó mellett áll az orosz sereg végső csapatja, melly a szélső jobb szárnyat képezi: egy ezred válogatott gyalog, hegyes sisakos, hosszu sarkig érő kabátos vitézek, mögöttük egy halmon, a sürü csalit közé elrejtve a felállitott ágyutelep, hosszu sor sánczkosarak képeznek előtte gátat.
A harcz szemtül szemben foly, az erdőben elhelyezett vadászok egyes lövéseket tesznek a megjelenő lovasokra, az őrszemek a part hosszában figyelnek a túlnan sötétlő erdőkre; – mintha ott is mozogna valami?
A legszélső orosz őrszem egy levágott fatörzsökön ül, melly a partról a vizbe hajol; egyszerre két nyíl jön a tulsó partról, egyik sziven találja az őrt, másik torkán megy keresztül; az fegyverestül a vizbe bukik le, a nélkül, hogy egy jaj kiáltást ejtene. A nyil azért jó fegyver, hogy nem árulja el küldőjét, egy süvöltés és czélhoz ért, a távol állók nem tudnak róla semmit.
A mint az őrszem lebukott, egyszerre egy sötét tömeg jött elő a levágott erdőből a túlparton; egy erős lovas csapat volt az hosszu vékony dárda kezeikben, oldalaikon szélesvégű görbe szablya. Arczaikat nem láthatni a sötétben.
Lovastul, a vizbe bocsátkoznak s ollyan csendesen usznak át a sebes folyón, hogy a vizesés zugása mellett semmi zaját sem hallani közeledésüknek.
Most egyszerre kikapaszkodtak a partra, csak most hangzik fel egyszerre rémes orditásuk, lovaikat megcsapkodják, dárdáikat előre feszítik:
„Halál a moszkóra!”
A meglepett orosz ezred egyszerre négyszögöt formál, a támadók rohama előtt megállva, mint egy érczpalánk; térden az első sor, a ló szügyének szegzett szuronynyal, a második a lovagra irányozza fegyverét, egyenesen áll a harmadik. Középen ült lovon a parancsnok, mellette az ezred dobverői, kik a csatazajban parancsait jellel tudatják.
Midőn negyven lépésre közeledett a lovastömeg, megpördülnek háromszor a dobok s három sorlövés dördül el egyszerre. A lövések egy egy pillanatra felvilágitják az éjszakáz, s a két vezérnek alkalma van e rémes világitásnál egymást megismerni. A támadó lovasok élén egy félig ősz férfi lovagol, fegyvertelen kézzel, jobbjában csak egy fehér vessző suhog; amott az orosz négyszög közepén egy rőt arczu hadfi áll, és a kettő testvérére ismer egymásban.
Csak annyival nagyobb elkeseredésük. Lenne akárki más, hamarább várhatna tőlük irgalmat. A cserkesz lovasság előre feszített dárdákkal rohan a négyszögnek, kiki lehúzta magát paripája nyakára, ha meglötték is a lovat, nem rogy az ott össze; legalább odáig elhurczolja magát, hogy az ellenség szuronyai között utat törjön az utána jövőknek.
Az első rohamra keresztül van törve a moszkók két első csatarendje; a meglódult paripák holt lovagjaikkal odarohantak hadsoraik közé, odavetették magukat küzdők tömegébe; az utánuk jövők átugrottak a hullákon s csak a harmadik sor küzd már villogó kard, dárda ellen, a buzogány és a harczbárd súlyos halálos csapást oszt a hegyes réz sisakokra, s az éles jó cserkesz aczél ugy vagdalja szét az orosz puskacsövet, mint a nádat.
De sehol sem halnak annyian, mint a hol a fegyvertelen jár. A hol az a vékony pálcza suhog, ott esik el a legtöbb orosz. Csak int vele, és a kire rámutatott, halva van az.
–Rám ismerték-e Gyáma bég! kiált testvérére a fegyvertelen, kitől alig nehány lépés választja már el csupán. Ugy-e hogy fegyvertelenül is jó férfi a Balkár bég?
(Folytatjuk.)