– Hallod e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hihetetlenebb vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.
Tudni kell, hogy Dániel bey keresztyén.
– Én sebeidbe tettem újjamat s tapasztalám, hogy valóban kardvágások azok, láttam vereségeidet, valóban korbácsból származnak azok, de én mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét hallám, hogy egy nagy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt elfoglalni semmiképen, egy közülök el hagyta vágni kezeit füleit, s ugy ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez s midőn azok hittek szavainak, elárulta őket. A moszkók nemde görögök és te közülök jösz. Azt mondod kegyetlenül bántak veled, elhozta sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki czárod kedvéért megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mi hozzánk befúrd magadat s azután mindket elárulj?
– A proféta vágja ketté fejemet s lelkem egy moszkóba szálljon, ha illy vád rajtam maradhat. Igy átkozá el magát a bég, kinek arczára senki sem emlékezik többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő mult el, a mióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek, városok, én sem ismeretek senkire, én rám sem ismer senki; nincs egyéb bizonyságom, mint az öldöklő gyűlölet, a melly szivemben ég. Vagy hiszesz nekem vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba, mellyet ha törzsökétől levágnak, még akkor is gyilkolni fogja ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyanez a kéz, ugyanez a vas itt előtted döfi keresztül szivemet, Allah ugy legyen nekem kegyelmes.
Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától s megengedé neki, hogy maradjon ott táborában s külön sátort rendelt számára, s küldött neki más öltözeteket; a miket midőn fölvett a bég, egészen más alakja volt. A moszka rabból cserkesz fejedelem vált ismét; ugy illett komoly szomoru arczához a hegyes tollas sisak, melly alól egybefont lánczfürtök omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes pánczél, mellyen fényes párduczbőr van keresztül vetve; még az arcza is átváltozott bele, vagy csak ugy tetszett, hogy átváltozott; a rongyok között nem venni ugy észre az arcz méltóságát.
Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hivatá Balkárt Dániel bey s ezt bizá rá:
– Ha te Balkár bég vagy, a ki igen jó vitéz volt, azt most bebizonyithatod. Mi az orosz erősitvények ellen készülünk, mellyet mint egy erős láncz, fognak bennünket körül. Ez az egész hadsereg, melly velem van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, melly előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast s légy az előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a sikra s a hol ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne számláld, rá érsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak akkor rajtok ütök, s szétszórom őket.
Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harcz kilátása feléleszté szivét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni s midőn az ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogy ha még egy világ tele van moszkóval, még azon is keresztül megy velök.
Ugy is rohant a kumökok földére, mintha Dzsingiszkán minden seregei jönnének utána, pedig voltaképen senki sem jött utána, mert Dániel bey alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté sátorait s sebesen elhagyta táborhelyét. Balkárt engedte előre rohanni, ő maga pedig az icskéri erdők keresztül a derék sereggel oldalt távozott el.
Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, mig a kunmökok tiz aluját fel nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!
Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra: mit akar ez a dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén? Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samil jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány napi járatra volt Kizliártól s mélyen benne az ellenség közepett, akkor vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden hason nélkül tettek nagyszer sereg összevonásokat, hadmozdulatok. Legalább azzal akartak boszut állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestül elfogják, s ezért engedték egész Kizliárig menni.
Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből s azt hivé, hogy majd nemsokára a földön fogja azokat ledöntve látni; e végett nagy örömében vissza küldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel; itt van már Kizliár, siessen ő is.
De millyen nagy volt megütödése, midőn a kém visszatért és tudósitá, hogy az a sereg, a mi ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem az oroszok serege s akármerre tekint, mindenütt ollyan porfellegeket láthat, a miket az oroszok vertek föl és hogy mindenestől kelepczébe van szoritva.
Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre s annak mind két oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden hadseregei ki nem viszik.
Nem is fáradtak azok vele, hanem a mint odaszorult a bég, ágyukat szegezte az utnak s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket onnan kiugratni.
Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel bey őket kiszabaditani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták magokat, éjszaka elháriták a torlaszt s kirohantak az ellenségre.
Haszontalan, eredménytelen harcz lett belőle; kartács és congrév röppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét, mintsem kardját a moszkók fegyvereihez mérhette volna, maga Balkár bég, a mint paripáját keresztül lőtték, ugy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva elszédült, a ló maga alá szoritá s a nélkül, hogy csak egyetlen moszkó haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, meglánczolva vitték be nagy diadallal Kizliárba.
Balkár bég mire magához tért, azt vevé észre, hogy kezéről lábáról nagyon jól van gondoskodva: el valának azok látva ollyan nehéz vasbékókkal, hogy mikor legjobban erejénél volt, sem igen sokat hajigálózott volna azokkal. Most pedig igen el volt gyengülve; az orosz tábori sebészek azt a jót tették vele: miszerint háromszor is eret vágtak rajta, hogy életre hozzák.
Csak azt várták, hogy a szemeit felvesse, rögtön feltették egy targonczára s felvitték a vértörvényszék elé.
Tele volt a terem büszke, sarkantyús, vállrózsás urakkal, a kik kiváncsian néztek a fogoly bégre, mint valami elejtett medvére, egy némelly mosolygott reá, mintha tetszenék neki, hogy ollyan szépen meg van vasalva, más meg öklével fenyegetőzött felé s szidta tele torokkal.
Balkár bég sokkal jobban össze volt törve testben lélekben, minthogy törődött volna velök; csak az esett neki nehezen, hogy illyen hamar el kell neki halni, a nélkül, hogy vagy egyet előre elküldhetett volna ezek közül a derék urak közül.
Ekkor egy közülök papirost vett maga elé s kérdezni kezdé:
– Te vagy-e azon szökevény rabszolga, a ki büntetése helyét mult évben engedelem nélkül elhagyá. Valót mondj, ne hazudj.
– Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felelt Balkár, majd én elmondom, mit csináltam: Sziberiában megöltem az őrt, a ki felvigyázott rám, s meggyujtottam a kaszárnyában a kénkövet, mellyet nekem kellett oda hordani. Ott fuladt egy tiszt és tiz közlegény. Itthon elvágtam a fejét tizenkét kozáknak, a ki elfogatásomra volt kiküldve s átfutottam Dániel beyhez; ötszáz emberemmel elpusztitottam a veletek szövetséges azer és humök nép aluiból huszonötöt, a moszkók gyermekeit a tüzbe hánytam lábaiknál fogva, s a kezembe került katonákat százával akasztattam fel az utféli fákra….
– Hallgass! kiáltá rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyobbitod bűneidet?
– Azért, hogy könnyebben átessetek a halálitéleten, s ne gondolkozzatok sokáig rajta.
Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőr keztyüs kezét intőleg:
– Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz birodalomban nincs halálbüntetés, Oroszországban nem itélnek el halálra senkit.
Azután összedugták a főtisztek fejeiket s sokáig tanakodtak egymás közt, mialatt egy veresképü kövér tiszt gyakran odalépett a béghez s figyelmesen nézegette arczát. A bég igen szerette volna főbe üthetni ezt az embert, mit bámul annyit ráe.
Végre megegyeztek az itéletben, s a legelébb szóló férfi tudatá azt vele.
– Hallod e fogoly; azon számtalan büntett, mellyet elkövettél, bármelly más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az idegen népek, hogy az oroszok barbarok: azért a halálitélet nálunk el van törölve; ennélfogva köszönd a nagy Iván czárnak, ki a halálbüntetést eltörölte, hogy ezuttal nem kapsz büntetésül egyebet háromezer kantsuka ütésnél.
Háromezer kantsuka ütés!
Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szive halálra borzadjon tőle, háromezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csapástól, hanem háromezertől halni meg; megöletni és ujra életre kinoztatni és ujra megöletni; nem egy percz alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg.
Balkár bég jól tudta, mi vár reá! No már most, gondolá magában, ha ezt meghallja Dániel bey, majdcsak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém.
Ekkor ismét előállt az a vörös ember, a kinek ugy szeretett volna a képére mászni s hosszasan beszélt azzal az ősz rokkant tábornokkal; mire mind a ketten odaléptek hozzá s a tábornok szólt.
– Lássad te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas czár hadseregében nagy rangu vitéz; ki te reád érdemetlenre még most is emlékezik s tégedet nem szünt meg szeretni, daczára annak, hogy te gaz lázzadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tietek kezébe, mit tettél volna te?
– Levágtam volna a fejét, viszonza Balkár, hosszas gondolkozás nélkül.
– Te azt tetted volna, gonosztevő barbar, ezt tudtam, mielőtt feleltél; ő pedig ime kegyelmet kért számodra és azt megnyeré. Az ő iránta való tekintetből, minthogy az ő érdemetlen testvére vagy, azon rendkivüli kegyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést fejedre kapod.
Ez azt jelenti, hogy illyenkor egy, vagy két ütés rendesen a halántékot, vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele s legalább a többi két ezer kilenczszáz nyolczvannyolczat holtteste nem érzi.
Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet csak azt sajnálta magában, hogy Dániel bey nem fogja látni, hogy halt meg ő.
Történt azonban ez alatt, hogy mig Balkár bég a maga ötszáz emberével, mint a vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek figyelme mind rá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregeivel s tizenötezer lovassal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalakat, végig pusztitották a Kabardát s mire a moszkók magukhoz tértek az első ijedségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak kétezer fogollyal, kik közt két tábornok s számtalan gulyákkal, miket az orosz telepekről elhajtottak, s a legkivánatosabb lőszer-zsákmánynyal.
Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornokoknak, hogy ha csak egy fogoly cserkesznek a hajaszálát meggörbitik is, ő pyramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel pedig ugy lássák, hogy miként bánnak? miszerint ő két orosz főtisztet tart kezei között s minden bántást, a mit a bégen elkövettek, duplán fizet vissza.
Ez egy kis akadály volt a kimondott kantsukák kifizetésében. A cserkeszek épen ollyan jól agyon tudnak valakit verni korbácscsal, csak hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem lehete kitenni a fogoly oroszokat.
Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.
Rögtön el is küldötték követeiket Samyl táborába s megalkuvának vele, hogy foglyaikat egymásnak kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is irták az egyezséget.
De hát ez a dühös ördög bég csak ugy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor vissza jöhessen ismét tüzzel vassal a moszkókra, mikor most megkötözve, meglánczolva kezeik között van: és ők ismét felszabaditsák őt maguk ellen? Ez nagy gond volt.
Gyáma bég segitett rajta.
Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cserélni, leszállt Balkár béghez a börtönbe s ugy tett, mintha könyezne fölötte.
– Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt illy utra jutnod, rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.
– Vessz el te, mint nagyságos úr.
– Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod hogy szerettelek mindig.
– Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok, hogy atyám csontjait a vizbe hánytátok.
– Az hazudság; pompás mauzoleumot épitettünk neki. Megfogom neked mutatni. Látni fogod.
– De öcsém, nem látok én akkor, a hogy engem a sirba fognak szállitani.
– Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbenjárulásomnak sikerült meglágyitani a vezérek szivét. Nem csak életben maradsz, de szabadon bocsáttatol, ha megesküszöl rá, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz.
– Az élő Istent bántanám meg illyen hazudsággal, hogy lehetne az, hogy én éljek és ne harczoljak az orosz ellen, az annyi volna, mint megigérni, hogy élek és nem lélekzem. Tegyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem, hogy a mig meg nem haltam, ellenségetek vagyok.
– Szelek ellen harczolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna ollyan bolond, hogy neki állna lapáttal visszahányni azt medrébe. Ne tarts te engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt s iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni. Haszontalan minden ellenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött, mind egylábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart jönni. Samyl be van keritve dargoi várában s vagy éhen vesz ott, vagy elpusztul, nincs a ki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes töredékek, ha a vezéreknek vége; azt akarod-e, hogy egyik határból a másikba üzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a földnépe kiszolgáltat üldözőinek; vesd el a kardot bátya, nem érdemes e faj, hogy érte feláldozd önmagad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a cseczencz pedig végsőt vonaglik most.
E szó nagy tünődésbe ejté Balkár béget. Tehát valóban vége van már a harczoknak! Hát nem terem többé ember a földön, ki a moszkónak ellentálljon?
– Látod, ha te szavamat fogadod, biztatá őt Gyáma bég, fogoly társaid is mind szabadok lesznek ismét, haza menet kiki családjához, felkeresheti nejét gyermekit, a kik várnak reá.
Balkár bég nagyot sohajtott e mondásra: ő reá nem vár senki.
Gyáma megérté testvére titkos sohaját s halkan súgá neki.
– Hát te nem emlékszel e többé Gyöngyilére, a szerető Gyöngyilére, ki olly régóta vár reád.
Ez a szó elvette Balkár bég eszét. A régi indulat, mellyet olly sokáig elrejtve elfojtva viselt, új lángra gyulladt szivében; látta a szép fiatal leányt maga előtt, a millyennek őt elhagyá és azt kérdezé; „hol van ő?”
– Hozzád közel. Ollyan közel, hogy csak egy szó választja el tőled; ha igent mondasz, kezeddel eléred, ha nemet mondasz, akkor gondolatoddal sem többé; mert akkor te a világ tulsó révén vagy, ő az innensőn.
Balkár bég egy éjszakát kért gondolkozásra. Adtak neki egy éjszakát, még pedig hosszút, mert börtöne a föld alatt volt, a hová nem járt le a hajnal. Rá ért aludni. Egész éjjel a bübájos Gyöngyilével álmodott, látta őt menyasszonyi koszorúval fején, oldalánál ülve, látta sirva, kétségbeesve, midőn őt a vesztőhelyre viszik; látta maga előtt feküdni halaványan, meghalva szivszakadásban, bánat miatt s miután ez őrült álmokból fölébredt, nem volt kedve meghalni, többé, ostobául, oktalanul, leüttetni korbácscsal, mint egy eb, mint egy haszontalan nyúl, mellyet már megfogott az agár, s csak egyet kell rá még ütni, hogy megmaradjon. Nem, igy akart meghalni többé.
Társaival is elhitették, hogy csak a bég esküje adhatja vissza szabadságukat s azután ráereszték őket könyörögni; azok kezeit csókolták, hogy mentse meg őket, ugy hogy utoljára Balkár valami nagyon menthető dolgot vélt elkövetni, midőn az eléje tett alkoránra megesküvék, Allaht minden profétaival tanubizonyságul híva, hogy a moszkók ellen soha többé fegyvert nem fog, őket fegyverrel meg nem támadja.
(Folytattatik.)