Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az örállomáson, midőn a tizenkét lovassal haza tértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről; oldalukon a lódingos társoly, karjaikra akasztva a korbács, övükben a pisztoly és kard, csak épen a fej hiányzott róluk, azt hagyták el valamerre.
Lóra kapott rögtön egész század, után a gyilkosoknak, a kik társaikat megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből, s a hirmondó csak kelepczébe csalta a tizenkét jó vitézt, a kik soha sem ijedtek meg tizenkét hasonló férfitől a csatában. A mint azonban az erdei házhoz értek, ime az ajtó előtt látták felakasztva a hirmondó pórt, mellette a kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyú golyókat szokás, a házfalára pedig irva vérbe mártott ujjal:
„Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének: esztendő, egy nap alatt megint visszajövök.”
A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes lónyomok, mik a menekült bég utját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt, hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonitsák bajtársaik megölését. Egyedül egy magában végezte azt valami rettenetes ember.
„Balkár bég, cserta bég! (ördög bég)” mondogaták a kozákok.
S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; a mit ő évről évre mindig jobban iparkodott megérdemelni.
Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok elcsalták őket messze be a hegyek között, ott végre egy közbejött hófuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett megnyugodniok, hogy a kit ollyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig nem fogják ujra látni.
A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatagon keresztül az Elborús hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik szüz haván sohasem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló setét köd; s tán azért hiják Elborus-nak ez égtámogató hegyormot.
Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a moszkók bástya-tömlöczében, s ollyan jól esett ollyankor neki, a mint a szabad szél vágta arczához a csípős havat, s a magányos fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák koronái recsepgtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték körül. – Mit nem adna egy illyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes tömlöcze fenekén fekszik.
Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszu farkával csapkodni jobbra balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.
Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek közellését érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!
A bég erősen megszóritva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a midőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:
– Megállj! ki vagy?
Oda tekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa terepély galyai közé, ollyan fonott kasból tekint alá két bozontos cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje forditva.
A bég bátran megállt előttük és ismerős nyelven monda:
– Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogáságból szabadabb országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.
E szavakra az egyik cserkesz leszállt a lováról, s meghagyá Balkárnak, hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét, azután lépjen elébe.
A bég letette fegyvereit s odalépett a cserkeszhez.
– Mi Dániel bey harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég vagy, a ki hozzánk szökve jön, a két első moszkakém volt, meg is öltük, hát ha te magad is az vagy?
– Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég.
A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére szegezte, ugy hogy a fegyver szája épen a szive tájához ért.
Ekkor azt mondá neki.
– Mondja ki e jelszót: „török, görög, mind egy ördög.”
A bég utána mondta szépen.
Török, görög, mind egy ördög.
A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett bizalmasan.
– Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat igy kimond. Ők igy mondják „Terek, gereg, mind egy erdeg” s ez által árulják el magukat előttünk, mikor kémül jönnek hozzánk.
A cserkesz őrök ezután barátságuk jeleül kenyeret bort és egy kobak szeszes italt adtak a hozzájuk menekültnek, kinek e barátsági jelek bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvizzel és egy darabka sajttal élt.
Onnan tovább utasitják Dániel bey táborához, ki éppen akkor a Kubán partjáin tanyázott.
Dániel bey Samyl sógora – és jobbkeze; de balkezének is beillik, mikor az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a balkéz csapását.
Este felé egy őrtűzhöz ért Balkár, melly mellett három lovas cserkesz tanyázott. A havat elseperték maguk alól, ugy feküdtek a fagyos földre. A mint a menekvő elmondá: mi járatban van; beköték szemeit s vezették sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre lekapták szemeiről a köteléket s ő nagy bámulatára egy egész tárbor közepett találta magát.
Olly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét a bég előtt mind addig, a mig szemeivel nem látta azt.
Előtte egy alacsony termetü, izmos férfi állt, félig europai öltözetben, minőt az ujabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes mén ostor nélkül is ugy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és nem látja hová rohan? örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Illyenkor szeret a bey rajta ülni.
– Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára szegezve.
– Avar fejedelem; válaszolt el.
– Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik nézeik és hetmanjaik vannak, a kiket a moszkó ur nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóltúl?
– Vannak; felelt a bég s elvetve kabátját, megmutatá mezitelen mellét, mellyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel vagyok én tetézve.
A bey félreforditá arczát; elkelle titkolnia önkénytelen szemébe szökellő könyeit, midőt az avar nép fejedelmét igy megcsufolva látta.
– Hosszú utat tették? kérdé a bégtől-
– Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogásomra volt kiküldve; s kiket én küldtem vissza urokhoz.
A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét s a nélkül hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint ura előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) áll.
(Folytatjuk.)