Mióta a nevelés szent ügye, a paedagogia az őt illető méltóságra, minden civilizált nemzeteknél felvergődött, és rendszeres iskolai tudománynyá is alakult: azóta főrangu nevelő-mesterek mellett kontárok is lépdeznek fel, kik uj meg uj nézeteikkel más ügytársaikat fölülmulni és modoruknak párthiveket gyüjteni törekesznek. Állitottak egyszersmind nevelőintézeteket, különféle szerkezet szerint, – nem épen nyerészkedési vágy és charlatánkodás nélkül. A sok közül Pestalozzi-e vagy mellyik lehetett az a nagy mester, kinek agyából a szülék és gyermekek kölcsönös TE-zésének ujdivatu tana megfogamzott: megmondani nem tudom, hogy az a tan mint valami gyönyörü élcz, igen hamar életre kapott és a családokban mindinkább terjed; apostolai ugy advák ki a TE-zést, mint liberalis és uri modort, a Kegyed-ezést viszont mint köznépnek valót, illiberalit, pedans és rococo bánásmódot. – Kétségkivül ezt a hangot a családban, először is gyakorlatba a világ nagyjai vették. Ők akartak ezzel is a nagy közönség széles utjától eltérőleg szokatlan ösvényeken járdalva csudálatoskodni, különczködni, urizálni és magukat a népseregtől ezáltal is megkülönböztetni, hiuságuknak ez az ujság nagyon hizelegvén. De majmozás utján az gyorsan leszivárgott alantabb rendü családokba, – mint szokott történni az ujdivatu öltözékekkel is; – ugy hogy ma már e hanggal rövidke aristokraták, parányi hivatalnokok, pénzes városi polgárok, zsidók, sőt kézmivesek családiban is találkozunk. Mi több: találkozunk olly felfordult kis világgal, hogy mig a szülék magukat gyermekeiktől TE-ztetik, addig ők viszont ezekkel per Maga társalognak.
Atya vagyok én is, és (Istennek hála!) szerencsés atya. Neveltem egy fiut és egy leányt, kiket bátran felvezethetek a világ előtt. Oktatás, következőleg nevelés tárgyában irott többféle dolgozataimért, (mellyekre az ösztönt és alkalmat épen e két gyermekim szolgáltatták), nyertem irói koszorumat. Azért feljogosítva hihetem magamat a családi neveléshez is szót emelni, és e tárgybani nézeteimet nyilvánitani. Nekem e családi hangnak legelső hallására, felbörzenkedett minden valóm, és most is viszolyog ellene bennem minden érzés. Hogy pedig ez ellenszenvem értelmi okokra épül, azt majd alább kifejtendem. Állitom t. i., hogy a kölcsönös TE-zés szülék és gyermekek között helytelen szokás. Melly állitásomról legyen szabad irni e „Vasárnapi Ujság”-ba egy kis nevelési predikácziót.*)
A kérdéses divatnak megtámadásához nem használok fegyvereket theologiámból, sem bibliámból, mert ezek e divatnak mellette is tehetnének bizonyságot. Lám az Istent, ó- és ujtestamentomi hivek, zsidók, mohamedánok és pogányok egyaránt TE-zték és maiglan is TE-zzük mindnyájan. Krisztus urunk minden embert kivétel nélkül TE-zett, még édes anyját is; és őt is viszont minden ember. Egyházi hivatalos cselekvényekben papi személyek, az ünnepélyes megszóllitást bármillyen rangu hivekhez de stilo TE-vel szokják gyakorolni. Ugy szintén nem lehet itt hivatkoznom a régi és uj nemzetek szokásaira is, ezek e tárgyban egymástól sokképpen különbözvén. A régi görögöknél és rómaiaknál a TE általános divat-czim volt, mert nyelvökben a Kegyed-nek kifejezéséhez nem is találtatott szócska. Ellenben a franczia nemzetnél a Kegyed-ezés vagy inkább a többes számnak második személye TI, vous divatozik, mind a köztársadalmi, mind a családi életben; mert a franczia nyelvnek járása a TE-zésre nem jól szolgál. Azért Rousseau-nak Emilje is szüleivel per vous beszél. Hanem vesznek fegyvereket a természet és morál tárházából; ugy nemkülönben a civilizált keresztyén népek tulnyomó számának szokásaiból, és végre az okszerü keresztyéni gyermeknevelésnek alapelveiből.
A Kegyed-ezés soha sem jelenthet mást, mint tiszteletet, egyenlőtlenség vagy ismeretlen viszonyt és távol-állást: de a TE-zés jelentése többféle. Bizonyos esetekben azzal tőlünk függést, alánk rendezettséget fejezünk ki, mint pl. cselédek, jobbágyok iránt, és mint a TE-zést némelly uraságok az ő gazdatiszteik iránt maiglan gyakorolják, de a melly modor (mellesleg mondván) igen inhumán modor, és egy olly világnak slendrián maradványa, mellynek ideje pedig már örökre lejárt. Némelly esetekben a TE-zés megvetést is jelent, mint pl. egymást bántalmazó vagy egymással viszálkodó felek között az felmerül, midőn a felhevült pörlekedés folytán a Kegyed-ezést TE-zésre forditjuk. Más esetekben TE-vel élünk, midőn a velünk társalgóval épen egyenlő koruak, sorsuak és rangbeliek vagyunk. legtöbbszer mégis a TE-zés igen bizalmas társalgást és meghitt barátságot jelent, minő papok, katonák, tisztitársak, vérrokonok, szerelmesek és házasfelek, s jó barátok között fönáll. Melly osztályozás szerint gyermekek viszonya a szülékhez, nem lehet más, mint alárendezett, nem szabad állapot, egyenlőtlenség, függés és tisztelet kötelezettség. A te papa és te mama pedig mindezeket a viszonyokat paralyzálja és megsemmisiti.
Minden tárgyban, személyben és ténykedésben első nézet a physicai, hogy az természetileg jó és egészséges legyen, természettel megegyezzék, vagy legalább azzal ne ellenkezzék. Mindaz, valami a természettel ellenkezik, meg nem állhat és jó véget nem hoz. Már pedig a TE-zés gyermek részéről szülék iránt természettel ellenkező szokás azért, mivel nem létez a két fél között a TE-zéshez megkivántató egyenlőség, összeillesztés és bizalmasság. Gyermek a nagy korut, kicsiny a nagyot, gyenge az erőset, tehetlen a házi mindenhatót, TE-zés által soha sem fogja tehetni magával egyenlővé. A köztük természet szülte nagy hézagot ki nem fogja tölteni semmi. Azt se hitesse el magával szülő, hogy az illy gyermekéhezi aláhuzatással, annak szivében is megnyerendi és megtermeszti a viszont szeretetet, mellyet a természet csak a szülék szivébe oltott gyermekeik iránt. Szoktathatja őket pietásra, tiszteletre és engedelmességre; de szeretetnek indulatját vérökbe nem olthatja. Azonban sok szülék nem is tudják, vagy nem léptetik lelki szemeik elé elég világosan: miszerint „szülékben a magzatokhoz vonzó szeretet bennök természeti ösztön (instinct), de nem megforditva.” Azért e psychologiai és physicai észrevétel mint gyermekek nevelésében nagyfontosságu, megérdemli, hogy itt bővebben és világosan is kifejtessék.
A természet ura, a nap-csillag alatt élő mozgó mindennemü állatok örök fönmaradását akarván, e magas czéljához olly bölcsen intézkedett, hogy azok nemzés és születés utján szaporittassanak és terjesztessenek; –egyszersmind pedig a két szaporitó felek, magzatuk iránt mint saját vérökből származott test és vér iránt ellenállhatlan szeretési ösztönnek s indulattal viseltessenek. Csak igy van födözve a magzat, veszély és sérelem elől. Csak igy van róla teljes bizonysággal gondoskodva, tehetlen kisded korában, növendéki éveiben, felserdüléséig és kinőtt állapotáig. Tyukokra, madarakra és fiaikat kitünő hüséggel ápoló más állatokra itten nem terjeszkedvén ki: csak a lelkes állatot tárgyaljuk, az embert, ki hasonlag e categoriába sorolandó. Nálunk is ez a belénk plántált indulat nem engedi, hogy gyermekünk szenvedjen, vagy szükséget és nyomort lásson. Ez hajtja az atyát, hogy magzatjának táplálására aggodalommal kenyeret keressen; az anyát, hogy közös magzatot ő viszont féltse, dajkálja, étesse, ruházza, tisztán tartsa és minden sérelemtől óvja, bármilly sok fáradságukba, szenvedésökbe és áldozatokba kerül is az nekik. A szülei sziv mintegy örök magnetizáltsági viszonyban áll a gyermekekhez, kivel rokonszenvileg együtt érez távolban is. Hasonlit ő amaz aeoli hárfához, mellynek finom hurjai a gyermek minden kis sóhajára rezgésbe jőnek. Sokszor a magzat éktelen, hibás testü és érzékü; sokszor kelletlenül szülemlik meg, – máskor roszalkodó, szófogadatlan, a fiu korhelylyé lesz, a leány elvetemedik; de a szülék nolle velle mégis szeretik a rosz porontyot, és nem szeretniök lehetetlen; – mert viszöket kellene kiszakasztani keblökből, ha gyermeköket szeretni megszünnének. A szülei szeretet tehát tiszta, mint az angyalok szerelme, önzetlen, önfeláldozó és holtig tartó; mellyhez analogon az összes világ mindenségben nem létez. A classicus görög nemzet erre, külön műszót is teremtett: Storge.
Nem igy áll a dolog a magzatok viszonyával szüleik iránt. Itt a természet ura azt a bölcs intézkedést tette, hogy a szeretet vissza ne hasson a szülékre máskint, mint tisztelet és engedelmesség alakjában, igy is pedig nem ösztönleg, hanem szabad akaratból és erényképen. Ugy hogy, midőn olly gyermekeket szemlélünk, kik szófogadók, szüleiket igazán tisztelik, és nekik vénségökben szereteti szolgálatot tesznek: bennök az, – mint nem ösztönből, hanem saját szabad ön elhatározásokból felmerült viselet, és valóságos erény, – méltán nagyobbra teendő, bármi szüleivel hűségnél. Tudniillik gyermekeknek szüléket ösztönileg szeretni nem is szükség, miután az emberifaj fönmaradásához az többé nem tartozik, és a gyermekekben az uj nemzedék már felneveltetve levén, a természetnek nagyságos czélja el van érve.
Hogy a természetnek e vitatott törvénye igy áll valósággal, azt több analogia mutatja. Folyamok, a kutforrásoknak áldáshozó szülöttei, azok által ömlesztetnek; anélkül, hogy látnánk valaha folyamot forrásához visszaáradozni. Fák és növények életöket az anyagyökérből veszik, mellyből szivárognak fel a tápnedvek minden ágakon és rostozatokon át a gyümölcsbe: de gyümölcsekből gyökerekbe, ezeknek föntartására tápnedv nem szivárog vissza soha. – E törvények létezését mégis legvilágosabban tanusitják annak kifolyásai, mellyek szemeink előtt feltünedeznek. Mert ebből magyarázható meg, hogy – midőn apa, anya elhal, – a gyermek eleintén bánja, de ha jólelkü gyámokat kap, szüléiről könnyen el tud felejtkezni; ha pedig szülék után örököl is, akkor titkon kivánja is halálukat. Ellenben szülők az ő elhalt gyermeköket holtig fájlalják és bánják, annak helyét nekik bármi felfogadott jó gyermek ki nem pótolhatván. Innét van, hogy szülék nem kivánnak megválni gyermekeiktől, és holtig velök együtt maradni szeretnének: holott gyermekeket viszont csak a szülékre szorulás tat meg velök együtt, és nehezen várják, hogy szabad lábra, tőlük függetlenségre és önállásra juthassanak; elvénhedett szüleiket is könnyen megunják. Innét van, hogy szülék könyörülnek magzataikon akkor is, ha azok roszak és elfajultak: ellenben sulyos vétekbe keveredett szüléket a gyermekek megvetik, szégyenlik és segitség nélkül hagyják. Innét van, hogy szülék gyermekik számára javakat gyüjteni és örökséget hagyni is törekesznek: ellenben a gyermekekben szüleiket gazdagitani nincsen hajlam; és a hol az egész család szegénységbe sülyedt, ott egy özvegy anya kevesebb panaszszal eltart tiz gyermeket, mint tiz gyermek egy özvegy anyát. Innét van, hogy midőn szülék kényszerülnek magzatukat érzékenyen fenyiteni, az nekik élénkebb szivfájdalmat okoz, mint a fenyitettnek. Innét van még az a tünemény is, hogy midőn atya, rangján aluli házasságot tett, az abból született gyermekek eszmélkedvén, többnyire édes anyjokat (az bármint szeresse is őket és bármilly tiszteletre méltó asszony) nem becsülik, sőt gyülölik és lenézik. Végre innét van, hogy szülők szivét kimondhatlan éles fájdalom faggatja, midőn gyermekük el talál tőlük éltében tévelyedni. És itt kinek nem jutnak eszébe mindjárt a nálunk fris emlékezetben levő példa? Ki olvashatta volna sajnos részvét nélkül a f. é. junius és juliusi hirlapokban egy bús atyának háromszor ismételt kérelmét elfutott fiához, ki alkalmasint divatos nevelésben részesült, és jó apjával per TE papa lehetett, – hogy térjen haza. A szüléknek fijokat illy mal à propos elveszteni leirhatlanul fájhatott, ellenben a fiu (ha él) igen valószinüleg a szülék elhagyását korán sem érezte olly fájdalmasan, másként az atyának első kérelmére sietett vala visszatérni*) a szülei házhoz. Mert a szülék szerelme magzataikhoz a természetben alapszik, de nem megfordítva. Dühös természetü kevés számu apák, anyák itt számba sem vehetők.
Igen ajánlom is minden jó szüléknek, hogy ezt az igazságot nevelés praxisában mindig szemök előtt tartsák. Az fog nekik irányt adni a gyermekekkeli józan bánásmódhoz, és a szülei szeretet mérsékléséhez. Egyszersmind, mikor visszavárásaikban a szülék csatlakoznak, ugyanaz az igazság nyujtand nekik sok esetekben jó szolgálatot, adand vigaszt és megnyugtatást. Igy nem fognak gyermekeiktől valami hő viszontszeretetet követelni, – nem fölöttébb megszomorodni, ha azoktól bántalmaztatnak; – nem fogják szülei jótéteiket, fáradságaikat, szenvedéseiket, a magzatoknak panaszolni, és nagyba beszámitani, vagy különös erénynek tartani, holott azokra az áldott anyatermészettől voltak hajtva és kényszeritve, vagy akarták vagy nem. Nem fognak csudálkozni, ha sok jóságaikért gyermekeiket hálátlanoknak tapasztalandják. Mert ők is valamikor illy magaviseletet nyilvánitottak, mint akkor gyermekek az ő szüleik iránt; és az unokák hasonlót teendnek a mi mostani gyermekink iránt. E sors kölcsön kenyér és a természetnek változhatlan törvénye, mellyen tehát meg kell nyugodni mindnyájunknak, kiket Isten a nemes szülei állapotra méltatott és hivott.
Azt mondom immár, hogy a kölcsönös TE-zés szülék és gyermekek között természettel ellenkező. Bebizonyitja ezt régi ősapáink szokása is, és a jelenleg élő köznépé, kik közelebb állván a mesterkélten természethez, és annak sugalmára figyelve, a kölcsönös TE-zést családaikban meg nem engedték; sőt erre még gondolni sem tudtak. Köznépnél a családatya tartja és követeli az uraltatást, a háznál lakó minden öveitől szintén a nősült**) fiaktól is. Az ujdivatu TE-zés hibás eltévelyedés a természettől és őseink nemzeti szokásától, mellyekhez hogy ismét visszatérjünk, int az idő. Ám tehát az uj paedagogia szerint a szülék neveljék gyermekeiket, az anya természet mellett hiven megmaradva; ám hozzák divatba, hogy gyermekök meztelen nyakkal járjon, jobb és balkezét egyaránt használja, italul vizen kivül mást ne élvezzen, szabad levegőtől ne irtózzék; – ám tanittassák uszni, kuszni, tánczolni, vivni, s a gymnastica minden ügyességeire; – ám gyakorolják őket éhezésben, szomjuzásban, gyalogolásban, és mindennemü nélkülzésekben; – ám vezessék olvasásra a hangoztatási methodus szerint; – ám a bánásmódban figyeljen a szülő mindenegy gyermekére külön, tudván, hogy az Isten képe mindeniknél sajátságos typusban van kinyomva, és hogy minden ember csak egy példányban létez a nap alatt: mind ezzel a szülék gyermeköket közelebb viszik a természethez, de a TE-zéssel attól csak eltávolitják.
Az igen bizalmas társalgást illetőleg, melly szülék és gyermekek között létezne, és a mit a TE-zéssel jelenteni vagy elérni akarunk: az, a higgadt ész rostáján megzilálva szintén nem bizonyul be a praxisban. Szüléknek senki előtt sem kell magokat annyira zsenirozni és örök feszben tartani, mint épen gyermekeik jelenlétében. Mert ezek minden ejtett szót, minden lépést és mozdulatot, mellyet szüléik tesznek, szemfüleskedve lesik, latolják, és ha azok nem helyesek, a szüléknek szemeikre lobbantatnak, mihelyt alkalom szolgál reá. Társaloghatsz ugyan velök, és beszélhetsz előttük közönyös házi ügyekről, családi aprólék teendőkről, miket az utczára is kikiálthatnál: de nem tanácsolnám, hogy velök gazdasági, financziai és más fontos ügyeidet tudassad, vagy valami titkos terveidbe őket beavassad. Kivált az anyagi jóllétet gyermeknek részletesen kipetyegni épen nagy gyengeség, a szülékre veszélyhozó, a gyermekre nézve pedig erkölcsrontó, kik az illy bizalmassággal csak visszaélnek, szüleik búsitására. És minden szülő ugy nézze ám gyermekét, mint valaha még bántalmazóját, kitől hallgatagon mindig védő és óvó állásban kell tartani magát; iránta a bizodalmat és szeretetet mindig mérsékelvén, visszatartóztatván, mindenesetre igen nem nyilvánitván.
Neveléshez egyik lényeges kellék a fegyelem levén, annak gyakorlatát a TE-zés azzal hiusitja meg, hogy nevetséges következetlenséget idéz elő: midőn a gyermekével olly érzelgő hangon és olly gyöngéd lábon álló szülő, – majd kitesz vele, majd komoly helyzetbe teszi magát, és ellenébe sötét arczot mutat, majd enyeleg, majd ököljogot használ. Egyedül az egyarányos, nyájas-komoly magaviselettel, az atyai gravitással, egyedül a huzamos tekintélytartással, (mellyet titokban mindig szeretet vezérel) léphet fel a szülő mint fenyitő. Vagy hogy a TE-zés minden fegyelemnélküli nevelést feltételez, a mi pedig nem létez. Csak (kérem) ne akarjunk gyermekekkel ugy bánni, mint virágokkal. Ők nem virágok, hanem állatok; – mig tehetetlen kisdedek, addig állatocskák, de ha megnőttek, akkor olly állatok, kik téged szülőt előbb-utóbb megmarhatnak, vagy legalább foguk fehérét ellened kimutatják. Hadd fájjon nekik a függés érzete. Inkább ők sirjanak, mint mi szülék.
De a szülei tekintélyre különösen áttérőleg, itt is azt jegyezzük meg, hogy házi nevelésben, – a mi egyedül sulyt ád minden parancsnak és rendelésnek, az a szülei és névszerint az atyai tekintély. Az Autos epha-nak egyedül itt van illő helye. „Igy tégy, mert igy parancsolta atyád, – „Ezt ne tedd, mert ezt atyád nem engedi, – ezt mondta a mester, – ezt tanitja a szentirás.” A gyermeki kor az indokokkali kormányzásra még nincs megérve. Az a kor csak utóbb áll be, mikor az ész gondolkozásra kifejlődik. növendék magzatnál: logica, syllogismus, magyarázat, felvilágositás, okokkal reábirás és bölcselkedés, – mind csak elvesztetett olaj tekintély nélkül. Azért tehát családatya nem győz eléggé magára vigyázni, hogy gyermekei előtt tekintélyét mindig egyaránt föntartsa és hogy azok neki fejére ne nőljenek. Melly czélra én nem csudálom, ha némelly atya félvén a tiszteletlenségtől, melly vénségünkben – óh beh fáj, – olly hideg bánásmóddal szerepel, hogy gyermekeit soha csókkal nem illeti; és azoktól ő viszont csak kezeit, engedi megcsókoltatni, arczáját sohasem. Nem csudálom, ha némelly atya, ;Severus Cato-ként gyermekeivel keményen is bánik. Ez tulzás. De épen olly tulzás a TE-zés. Az igaz út, itt is az arany közép. – Annyi bizonyos, hogy a TE-zés minden atyai tekintélyt elront.
Végre azt állitom, hogy a TE-zés a keresztyén vallással is, átalján annak szellemével ellenkezik. A ker. vallás. t. i. a természetnek és a józan észnek potentziálása és megszentelése. Valami ellene van a természetnek, ellene van a keresztyén vallásnak is. A keresztyénvallás kutfejének, a szentirásnak igéi ezek: „Sanyargasd meg fiadat mig még reménység van felőle; – mert a gyermek elméjéhez köttetett a bolondság, de a vessző és dorgálás őt észre hozza.” „Tiszteljed a te atyádat és anyádat, hogy jól legyen dolgod.” Melly parancsokat a TE-zés feldul, az illő szülei tisztelettel az meg nem férhetvén. A pietások legszebbikét dulja fel, mire utóbb sok szüléknek érzékenyen kell lakolni. Tudok egy élő anyát, ki fejcsóválva, de még nem panaszképen beszélte, miként egy kis fürgencz leánya, – öltöztetés közben valami nem tetszvén neki, – igy szólt hozzá: Te édes anyám, „te ugy tészsz, mintha eszed sem volna.” Meglehet, hogy az anya efféléket még csak élczeskedésnek veszi a kedves arany-magzattól, és jóizüt nevet is a naiv szócskákra. De majd el jön az idő, hogy nem nevet, hanem sirand keservesen. Az illy leány majd növekedvén, elgondolhatni, minő szókkal fogja illetni édes anyját, ki viszont mind-mind idősb is levén, érzékenyebben veendi azokat, mint korábban. Majd fellépend a leány nemsokára mindenféle vágyaival, kérés helyett követelve, engedelmesség helyett ellenszegülve, tisztelet helyett gorombáskodva. Tudok közelemben egy tehetős atyát, ki fiát egyetlen gyermekét kényesen nevelvén, midőn ez ifju korra felserdült, a főtanodákból kicsapatott és rosz fiuvá fajult, – haragjában viszavette a rosz fiuvali Bruderschaftot, és elkezdte magát Kegyed-eztetni, igy az elvesztett atyai tekintély visszaállitandó, de már késő. Hátha a szülék valamelly testi vagy gyarlósági hiába terhelvék, (minőktől egészen, ritka szülék tiszták): milly hamar készen áll TE-zésben nevelt gyermeknél a kigunyolás, – legalább a szülék háta mögött. Mi hasonlag, oh! beh fáj a szülei szivnek.
Észszel kell élni a világot, észszel kell vinni a gyermeknevelés dolgát is, melly azonban minden eszeskedésünk mellett kétes eredményü munka levén, csak be kell vallanunk, hogy itt is áldásán Istennek válnak el mindenek. Szerencsés szülék, kiknek gyermekeik természetöknél fogva jóindulatuak, jóvérüek; mert in ultima analysi, ez hozza meg a nevelésnek kivánatos eredményit. Az illy magzatokkal a viszont TE-zés megjárja – talán – talán. Mert fonák nevelés által még ők is elromolhatnak. Minél romlottabb a korszellem nevelőkre nézve, minélinkább elhatalmazik a rakonczátlan szabadosságra törekvésnek vizárja, melly a kegyeleteket is örvénybe sodrással fenyegeti: annál gondosabban őrködjünk, hogy gyermekeink erkölcsei a rosz példák mirigye által meg ne fertőztessenek.
Szülék! ti teljhatalmu birák vagytok családotokban. Örvendezzetek szivetek szerint magzatjaitoknak, és gyönyörködjetek nevelésökben. Mert csak enek ideje folytán lehet szülei örömötök biztositott, melly a felnőtt gyermekekben mindig koczka. Pedig mégis a próbaköve és pecsétje minden jól intézett nevelésnek az, ha fiainkat, leányainkat felserdült korukban is becsülettel bemutathatjuk a világnak. E czélotokhoz képest aztán meglássátok, hogy józan nevelési modort kövessetek. A TE-zést ne tartsátok csekélységnek, ne csak valami adiaphorumnak, mellyet bevenni: vagy mellőzni, mindegy volna. Magatok fontok vagy örömkoszorut fejetekre, vagy fájdalomostort hátatokra a szerint, a mint gyermekeiteket nevelitek. Mert itt áll az a szentirási mondás: „A ki mit vet, azt aratja.” – Elmondám.
Edvi Illés Pál.