Tavasznak csufolták azt a fergeteges évszakot, mellyben Balkár bég megindult az ő szép ólombányás Sziberiájából s ősz is lett, tél is lett, mire odáig ért, a hol magas Kaukasus hegyei kéklenek a távolból.
Még az a rabköntös volt rajta, a mit Sziberiából elhozott, a mennyiben a tövisek és sziklák le nem tépték róla, de arczáján semmi sem volt abból a hajdani vidám mosolygásból, délczeg tekintetből, a mit Circassiából elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés és emésztő vágyak. Egész képe tele nőve bozontos szakállal, mellyben a gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön megőszült pászták; termete a sanyaruság, nélkülözés s a hosszu út miatt elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, ugy hogy bátran bemehetett volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég: – ha tudniillik haza talált volna.
Ámde a mint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg száz mérföldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karasszó, azok ottan nem avar házak, ezek itt, a kik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok, valami idegen lovas nép az, a kivel nem jó összetalálkozni. Nem is sokat ődöngött azon a helyen tovább, hanem bevette magát ismét az erdőkbe s onnan vizsgálva az egészen átváltozott tájékot.
A szük hegytorkolat most szélesebbre volt vágva s a vert uton, mellyen meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak gyalog járt kelt az avar férfi, lovon csak az idegen s fegyvere nem volt övébe szúrva többé. Amazok hordtak hosszu dárdákat és kemény végü kurta ostort. A falu be volt keritve magas sánczczal, s belől rajta a hajdani szőllőlugasos, virágos, körül erkelyes szép házak helyén, most fehérre meszelt unalmas négyszögü kőbarlangok voltak szomoru egyformasággal sorba épitve; a hol hajdan Merisz bég szép fapalotája állt, ott háromszor ablakos magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszu nyárs a hegyébe tüzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.
Lenn a rónákon pedig lánczolatos sorban látszottak valami különös alkotmányok, mintha nagy galambdúczok volnának emelve, s tovább ismét fából emelt pyramidok. Mikre emberek jártak fel hosszu hágcsókon.
Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy megváltozott egy nehány nap alatt minden. Neki még esze sem volt arra, hogy e sok változás czélját kitalálja.
Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben s megszólitá azt, hogy adjon neki valamit enni.
A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok juha, tehene volt magának s szurtos ruhában járt; most darócz köntös volt rajta. Balkár megismerte őt s elmondá neki, hogy ő kicsoda? Az emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte; hanem azután nyájasabb lett, behíta őt magához s adott neki kenyeret enni.
– Illyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn megtörte a kemény derczepogácsát, mellyet hamuban sütöttek. Az én időmben fehér volt az avar kenyere mint a hó.
– Jaj uram, felelt a jobbágy, megeszi a liszt lángját a moszkó.
– Tehát a moszkók laknak itten.
– Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról számitják az esztendőt, mint mi, s nemzeti ünnepeiket, miken megtudtuk a rovásokról, hanyadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább vénül azóta ifju és leány az avar földön, egy esztendő alatt tizet élünk.
Balkár bég nagyot sohajtva kérdezé.
– Mellyik csatában győzték le az avar népet?
– Nem volt itten soha csata. Egy napon testvéred Gyáma bég bejött egy szotnia kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a moszka urtól, mellyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának. Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen vendéggel, faluját körül sánczolták, egyszer azután a házát lerontották, s épitettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt. Csak azt kérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sánczot kellett ásni a Nilár parton, a temetőt mind felforgatták s biz a te apád csontjait belehányták a folyóba. Gyáma bég most is hatalmas ur országban.
Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, a mit a pór beszélt, mintha tréfás regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, a mik vele történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.
Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki s oda fekteté. A bég, ki régen nem aludt már olly kényelmes fekhelyen, mélyen eltalált szunyadni s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a ház körül fegyvercsattogást lódobagást hall s a mint erre ijedten kidugja a fejét a padláshasadékon, látja hogy tizenkét kozák fogta körül a gunyhót.
Házi gazdája, az alatt, mig ő aludt, elfutott a legközelebbi őrállomásra, ott feljelenté, hogy ő nála millyen nevezetes szökevény van, kapott érte a markába tiz jó ezüst rubelt s oda vezeté maga a vendégsége elfogására kiküldött kozákokat.
A szerencsétlenség elaljasitja az embert. Az előtt inkább maga halt volna meg az avar, mint sem vendégét kiadja elleneinek és ime ez árulja hajdani gazdáját tiz ezüst pénzért.
Balkár bég meghallá, hogy mi járatban vannak a kozákok, látta, mint mutogat házi gazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.
Szép csendesen, nesztelenül oda csúszott a padlás feljáratához, két térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szoritá s ugy várt szépen az érkezőkre.
Azok hágcsót támasztának a padlás nyilásához s elébb azon tanácskoztak, rágyujtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elevenen. Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házi gazda is inkább, mint hogy a házat felgyujtsák.
Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn s várta szép csendesen, a mint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: a mint a feljárat szük nyilásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta a balkezével, ugy hogy egy szót nem birt a száján kiszalasztani s azon pillanatban széles késével lekanyaritotta a fejét nyakáról, a csonka testet pedig felhuzta a lyukon, ugy hogy az alant levők azt hivék, miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az Ábrahám kebelébe.
Nagy hevenyen jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a más világra.
Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni, nehogy társai majd a jutalom osztásnál azt mondják, hogy ő nem volt jelen. Balkár bég pedig ott ült a sötét nyilás fölött, mint a prédáját leső hiuz s egyenkint torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy hallgató sötétségben.
Ha valamellyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai valamellyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az egyik is. Egymás után fölment és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje erre, a teste arra.
A házi gazda tartotta alant a hágcsót.
Midőn mind a tizenketten oda fenn voltak már, és még mindig semmi nem nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás hasadékairól valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; ugy fázott tőle, pedig meleg volt. A megöltek vére volt az.
– Hozzátok-e már a béget? kérdezé suttogva, midőn valakit a hágcsón alájönni látott.
– Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a bég tetőtül talpig.
– Hozz kötelet elő! szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott engedelmesen.
Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon csinálj hurkot. – Ugy. Most állj fel arra a tőkére s dugd a fejedet a hurkon keresztül.
A boldogtalan megtett mindent, a hogy mondva volt neki s midőn azt parancsolta a bég, hogy rugja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte és ott fulladt meg a kötélen.
Utálta volna a bég fegyverét illy undok állat vérével bemocskolni, a ki urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani magán.
Akkor lehordá egyenkint Balkár a megölt lovagokat a házhéjáról, felkötözé lovaikra egyenkint, lábaikat a kengyelben, csupán egy lovat tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről s elbocsátá szabadon.
A paripák egyenesen haza tértek a szokott őrállomásra.
(Folytattatik.)