Nehéz meghatározni, vajjon a szerencsés hajlamok, mellyekkel születünk, több befolyással vannak-e az élet nyugalmára, vagy a jó nevelés szabályai?
De bizonyos, hogy ifjui előitéleteink, e tekintetben, nehézségeket görditenek elő.
Minden előitéletek közől, az ifju koréi legerősebbek; ollyanok, mellyekről lemondani, legkevésbé látszik szükségesnek. Olly korban szivtuk be azokat, hol lelkünkben minden, csak benyomás után történik. Nem is gyanitjuk, hogy azok hamisak, s olly bizton követjük, mintha nem volna jobb vezér, melly után helyesen gondolkodni és cselekedni lehessen.
Az ifju, szüléi és tanitói szerint gondolkozik. Beszívja azoknak izlését, fitymáit, nagyravágyását; elsajátitja minden ferde és csoda egyéniségeit.
Minden család, egy kis köztársaság. Megvan saját törvénye, politikája, intézkedése, s hiszi, miként azok a világon a legjobbak. A gyermek, ezekre is ugy rászokik, mint az evésre. Családkörének helyei kedvesek; sőt kellemetlenségei is kellemesek lesznek. S e benyomással hasonlitja össze az élet minden szokásit és viszonyait. „Ezt nálunk igy szokták; az én házamban ez igy van” s bár mi van is jól másutt, az összehasonlitást ki nem állja.
De az élet nyugalmának nagy titka, mindenütt és mindenben otthon lenni, mindenhez szokni, s a sors változásainak könnyüen elviselésére, nincs biztosabb mód, mint, mindenféle emberekkel, mindenféle körülményekben élni tudni. Mert az emberek, tartományi, népfaji tekintetben, erkölcs, életmód és szokásra nézve, sokkal eltérőbbek egymástól, mintsem őket egy szabályra, vagy minmértékünkre vonhatnók, mellyek tán épen előitéletek. Nem is lehetünk az apai háznál, mind halálig; szükségeink, foglalkozásink, tanulmányaink miatt kényszerűlünk külviszonyokkal érintkezni. Az idő eljő, mikor a madarak fészkükből kirepülnek. A család szétoszlik s ha mindenik tagja, önhajlamainál marad: hamis fogalmaival a sokszerü külviszonyok között csak tévedez s önmagával jő ellenkezésbe.
A gyermekek, kedvezésben áradnak el: ők trónörökösök, urfiak; legszebb, legokosabb, legegyetlenebb kincsek. A szülék vakszerelme, egy kis ügyesség, gyermeteg szó vagy tett által rajongóbb leszen.
A medve is nyalogatja kicsinyét s esetlen alakjában gyönyörködik.
S az illy gyermekek, házi körükön túl sem kevesebbek, mint honn, legalább az önhit ezt bizonyitja. De a világ közönyösen tekinti őket s nekik e közönyösség goromba megvetés. Mindenhol megütköznek. Önhitük uj meg uj sérelmet szenved.
Innen amaz ifjui világfájdalom!
A közélet rendes folyamában, közügyletekben, alapszabályok merülnek fel, mellyek titeket ifjak! fellázitanak, mellyek nézeteitektől messze elütnek. Minő küzdésbe kerül máshoz közelednetek, hogy közvéleményre vergődhessetek! Ti ellentmondotok; ti sziklát gördíttek az utba; ti egyenesen kimondjátok, miként egyedül nálatok van a csalhatlan ítélet; ti különálltok. Elvetitek a legméltányosabb föltételeket. Ha engedni kénytelenek vagytok, azt hiszitek, hogy minden igazságot feláldoztok; holott épen az igazságnak engedtek s azt mondjátok, hogy „ezekkel nem lehet boldolgulni.”
O menjetek vissza édes mamátok ölébe!….
A nagyok és gazdagok neveltetésének legovatosabbnak kellene lenni. Náluk szükségesb mint másoknál, ment maradni az előitéletektől, mellyeknek dudvája, életüknek különben minden kellemmel ékes kertét annyira fölveri. Ovatosaknak kell lenniök a nevelők választásában.
De erre talán vagy tehetlenek, vagy nem eléggé szeretik gyermekeiket, hogy az ezzel párult bajt szivesen elvállalnák?
Valóban, mit is tesznek a szülék gyermekeikért?
Lássuk körülményesen.
Miként fogadtatnak például a nevelőnők? Csak a mint jön. – Gyakran a nevelés nemes és fontos helyzetével, egy vén társalgó nőt biznak meg. Régi szolgálatuk méltánylata ezzel koronáztatik… Csaknem minden illy nők, kiváló figyelmöket oda forditják, hogy önző czélból, a növendék előtt kedvesek legyenek. S ha ez elsül, a gyermek apró fejeskedését elnézik; sőt hizelegnek annak; nem gondolván reá, miként táplálják mind azon erkölcsi kinövéseket, mellyek különben is gazdagon hajtanak. Vagy ha a nevelőnők kellő szigorúak: akkor a szülék oda működnek, hogy a növendék őket gyűlölje s akarva, nem akarva, minden szerencsés eredmény elé legyőzhetlen akadályokat gördítenek. Leggonoszabb bennök, hogy lágyan fejezzem ki magamat, a dőreség, miszerint legfőbb tudományuk az ifju szivekbe kevélységet ültetni, hogy születésök és rangjok botor érzetével jó idején beteljenek.
Bevezettetnek a műmesterek is, hogy művészetökből leczkéket adjanak. A legügyesebbek nem mindig a legbecsületesebbek. Az ifjuk, ki semmit sem hallgat olly gyöngyörrel, mint a mi ferde hajlamainak hízeleg: e tekintetben, tanitóinál gyakran okos tanácsnokra vagy bizalmi férfiúra talál. – – Nem leggonoszabbak azok, kik, csak hogy dijukat megnyerhessék, nem sokat törik fejüket, ha a növendék okul-e valamit vagy sem.
Az ugy nevezett instructorok, rendesen diákocskákból kerülnek, kik első ifjuságukban neveletlenek, vagy nincsenek olly szerencsés helyzetben, hogy önmagukat képezhessék. Minden ügyességük belől van a pedanteria körén. Emelkedett lélek, gyéren mutatkozik; de igen olly alacsony hajlam, melly porba görbűl ahoz, kit felemelni lőn hivatása.
Tekintélyesebb nevelőség?!
Az ide tartozó bajnokok hivatása, a faragás után, megadni a mesterkéz simitását a durva kölöncznek. De tudják-e a mikéntet? Van-e izlésök és tapasztalatuk? Van-e tanulmányuk jellemképzésben, még a hamis hajlamot is jól fölhasználni?
Méltánylat a keveseknek, kiknél nem csak tehetség, de buzgalom is van. De nem adatik nekiek elég hatalom, jó és szabad sikerrel munkálni. Nézeteiknek a szülék ellenállnak, vagy gondjaikban háborgatják; mig végre undorral telnek el a nevelés nemes pályája iránt s felmondanak.
O mennyire örvendenek az ifju urak, hogy az eleven korlát eltágult!
Nagy világba velök! mondják a szülék. Csak kár olly hamar. Ott tetszik meg az elhibázott nevelés. …
De saját kedvetlenségeik érzete vezesse őket vissza azon előitéletek birálatára, mellyekben neveltettek. És ezen őszinte előterjesztés is segitse őket tiszta eszméletre és vallják be önlelkök előtt, miként sok olly hibákkal teljesek, mellyek az élet édes poharába korán ürmöt vegyítenek.
Kissé eltértem az ifjui önhit és előitéletektől.
Ti, fiai sem gazdag, sem magas születésü embernek, ki mégis a nagyok és gazdagok uszályát hordva, azoknak minden hibáit elsajátitja – ne sértsen öszinteségem, ha szülétek nyomdokától visszaintelek. – „A szurok, mondja a bölcs, ragad annak kezéhez, ki hozzá nyúl s az ember, nagyravágyók között, nagyravágyó leszen.” A nagyoknak vannak majmaik, mellyek hasonlitanak az emberhez, s vannak embereik, kik a majmokhoz hasonlók; emberek, kik az ő utánzásaikban megromlanak. A béka ökörré, a patkány elefánttá akar lenni…
S vannak rosz másolatok, rosz eredeti után. A sziv, mind attól, mi a képzelt nagyságban, hiúság és gonosz vagyon, elfogúl. Hiszi, miként azzá lett a mit csodál; nem gondol, nem cselekszik másként, csak rosz példánya után.
Vannak dolgok, mellyekről nagyban nem itélhetünk: kicsinyre kell levonnunk, hogy bennök, mindent mi nevetséges fölfedezhessünk. Gondoljunk fénypalotát kis kunyhóban. A kunyhó ura fénypalotában képzeli magát; magas hangon beszél, kevélyen parancsol; ok nélkül gáncsoskodik; környezetét megvetéssel nézi le. Ez ama rosz másolat rosz eredeti után s gyermekei is illyenek lesznek. Mit szóljunk az illyenekhez? Ti keserüek vagyok, ha a fénypalotát a kis kunyhóban sehogy sem tudjuk fölfedezni; ha bizonyos tulajdonaitokban, a világ semmi nagyszerűt nem lát. Mert ollyanok azok, mint a vadnépek arczmáz-czifrái, mellyekre ők büszkék; más nép kineveti.
Mi szerencsétlen volna az idegen, ha honán kivül, hona szokásait s előitéleteit venné szabályozóul! Szükség, hogy a szokások jó vagy rosz volta, a józan ész birálata alá vétessék.
Az ifjuság se irtózzék ennek használatától. Soha ne higyjen első nézeteinek. Ezen eszély hiányában tengernyi fájdalom rejlik azoknak számára, kik életök végperczéig, csak rosz neveltetésöket vádolhatják, ha annak hiábira, mellyeket kijavítani könnyű vala, korán nem gondolnak.
Komoly és önzéstelen elméletünkben annyira mehetnénk, miként elismernénk, hogy némelly tökélynek hitt tulajdonaink valóságos hibák.
Az önmegtagadás, valamint legszebb győzelem, ugy az, a nagy lelkek nemes győzelme. De mi kerül nagyobb áldozatba, mint énünk képzelt magas becsét leszállitani?
De az élet nyugalmára nincs üdvösebb, mint az elő-és balitéletek utánról viszatérni s magunkat egészen fölismerni. Szükség megnyugodnunk abban, hogy nem jogtalan a világ, midőn csak annyira becsül, a mennyit érünk……
Miskolczi Pál.