Piemont és Savoja némelly alpvidékein, hol a lakosok elszórtan pásztori életet élnek, igen szép és ájtatos szokás uralkodik, melly e pásztoroknak a társas élet némi pótléka gyanánt szolgál magánosságukban. Ha a nap szűk völgyeiket elhagyja s végsugarai már csak alig-alig aranyozzák még be a hegyek örök hólepte tetőit; az a pásztor, kinek kunyhója legmagasabb ponton van, előveszi havasi kürtjét s mint beszélőcsövön át, kiáltozza: „Dicsérjétek az Urat!” Minden ott körülbe lakó pásztor, ajtója előtt állva, a mint sorjába következik, ismétli a szózatot, ugy a mint hallja. Igy szállong e szózat negyedóráig is szikláról sziklára, mélységről mélységre, a távulabb-távulabb messzeségben fokonkint inkább mezg inkább elhalóan a viszhang: „Dicsérjétek az Urat!” Ünnepélyes csend áll be a megnémült kürtök utóhangja után, midőn is minden pásztor fedetlen fővel s kegyes áhitattal, térdre omol. S ha végre az éj teljesen elboritja a hegyek völgyeit: akkor ujból megszólal a kürt s vallásos megnyugvással „jó éjszakát” mond, mire csendesen magányos lakaikba vonulnak a jó pásztorok, kipihenendők magokat a nap fáradalmaitól.
Felséges egy szokás dicsérni az Urat! Dicsérni, imádni Téged, oh legfőbb valóság, mennyei édes atyánk,
Kinek hatalmától függ egészen
A mi van, volt s a mi lészen!
Kelet, nyugot, észak és dél:
téged áld, Te rólad beszél!
(XXIV. zs.)
Szállj szivünkbe és éltess minket,
Hogy mi is hőn áldjunk Téged.
Sartorius után
Erdélyi I. Péter.