Régi babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy arany nyillal, ezüst golyóval jobban czélba lehet lőni, mint vassal.
A ki erre megtanitotta őket, nem lehetett bolond ember; mert valóban sokkal több várat bevett a moszka arany ezüst, mint a vas és ólom, s több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.
A kaukazusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sánczokat hány, várat épit, utakat tör. Később azután ugy viseli ottan magát, mintha ő volna a gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a főnököket szolgáivá alacsonyitja, harácsot vesz, idegen templomba kényszerit járni, idegen nyelvet kényszerit eltanulni, s imádkoztat fegyverei dicsőségeért.
Ha lett volna egyetértés a nép között; hajh, millyen siralmas véget lett volna ott a moszkának; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik pusztul s nem gondolt rá, hogy majd rá is kerül a sor. Aztán mindig is akadt közöttük az ellenségnek barátja, a ki elmondta a többinek, hogy a moszkák millyen jó emberek: ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az utakat, bekeritik a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s tele zsebjük szent képekkel.
Előbb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan limlomot, a mi senki másnak nem kellett, azután telepitvényesek huzódtak be, vettek drága pénzen kopárföldet, hogy a kereskedőknek legyen hova megszállani. Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepitvényeseket el ne pusztitsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat el ne lopja valaki, várakat épitettek és azután azt mondták, hogy otthon vannak.
Igy kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó a Nilár völgybe, felkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget, megcsókolgatták fiait, dicsérték sajtját, kumisz italát, melly készül poshasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig, szelidek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghivták, hogy ha érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig nehány mérföldnyi távolban fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szives vendégszeretetet.
Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghivással s alig várt az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva megnézhesse azokat az uj telepitvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol az embereknek éjjel nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal dicsekedni.
Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyéma bég el volt ragadtatva az orosz uraktól szörnyen, mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek közülök szemöldököt sem adott a természet: millyen jól illett az neki! Gyma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen úrhoz.
De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem türheté a két idegent s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, ugy könyörgött, hogy csak hadd maradjon ő otthon.
Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd Gyöngyile). Ha az nem lett volna ollyan szép, ha annak nem lettek volna ollyan bübájos tüzzel lángoló szemei, olly mézédes szóktól beszédes ajkai, olly hizelgő keble, ölelő karja, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De Gyöngyile könyörgve füződött nyakába: „mit hozasz nekem az idegenektől, hozas e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, arany boglárokat, zománczos kösöntyűt?”
Balkár bég mondhatta neki: „minek tenéked boglár és kösöntyű, nem drágább-e neked az én két szemem, minek neked a drága prém, nem melegebb-e annál az én keblem?” Gyöngyile elszomorodott s a bég hogy kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok telepitvényére.
Ott nagy szivességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal, füszeres étkekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz ágyuikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy millyen derék két lovas vezér lenne két fiából, mennyi fényes érdemrend és kereszt elférne széles melleiken, nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld urai, – a hatalmas czár kegyéből.
Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás: hogy irigykednének reá majd a muridák, csecsenczek, ha az ő faja felül kerekednék rajtok. Nem is sokat gondolkozott, még ő kérte a derék moszka urakat, hogy tartsák maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket.
A két ifjunak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az apa parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.
Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó engedelmes ember vált belőle, ki a tanitást beveszi; megszokta a kemény rendet, tisztelte előljáróit, s nem sokára csapatot vezérelt és vállrózsás öltönyt kapott s ugy szórta a muszka beszédet nyelvével, mint mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.
Kevésbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak rá gombos egyenruhát, itatták édes borral, vittek hozzá szép leányokat, kék szemű, szőke haju leánykákat, a kik örömest mosolyogtak a szép ifjakra, s nem haragusznak a csókért.
Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és szép leányt. „Nem kell nekem tűzitaltok, czifra ruhátok mosolygó leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat; mátkám van én nekem odahaza, a ki én reám vár!”
S földhöz verte a mit adtak neki, összeveszett jószivű házigazdájával s azt mondta, hogy ő erővel is meg fog tőlük szökni.
Az illyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép éjszakán kocsira tették és ugy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.
Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondták neki, hogy a minden moszkák ura elvitte őt jó nevelésbe, a hol emberséget s jó erkölcsöt fog tanulni.
Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelőintézet, mellynek neve Szibéria, és abban hires iskolák, a miket hínak ólombányáknak.
Oda vitték Balgár béget.
Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit, ásta a czinobert és kénesőt, piritotta a kénköves és patkánymérges érczeket; egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja, milly megátalkodott és makacs természetű embernek kellett neki lennie. Más emberséges ember négy öt esztendőnél tovább nem állja ezt a munkát, az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpiritásnál fulad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszu téli éjszakákon fagy meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibirja, elébb utóbb az érczgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei összetekerednek, az arcza ollyan szinű lesz, mint a valóságos ólom, összezsugorodik mint a féreg, s végtére szépen, okosan meghal.
Balkár bég azonban nem csak az által boszantá előljáróit, hogy tizennyolc esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az őrizetére rendelt kozákot, elvéve dárdáját és lovát s eliramodék az Ural ismeretlen hegyei közé.
Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelől annyi az ut, mintha valaki feljönne Debreczenből Pestre, és ismét lemenne s azután még tizszer egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik közbe sem vasut, sem gyorskocsi intézet; s az óriási hegylánczokon keresztül hire sincsen emberjárta utnak; mert a katonai szállitmányok Moszkova felé szoktak kerülni s a hegyek közt lakó népek, halászok, vadászok, azt sem tudják, van e valahol kezdete és vége annak a folyónak, melly határaikat ketté szeli? s az egyik hegyen tul következik a másik hegy?
Mind nem törődött ezzel Balkár bég: csak hogy egyszer lovon érezhette magát s kardot foghatott kezében; csak hogy egyszer az ember-laktalan erdős pusztaságba kimenekülhetett; mint félt ő a többi veszélytől?
Éjszakánkint sokszor elnézte ő kinos fogságából az ég csillagait: kitanulta, mellyek azok, a mik édes szülőfölde fölött ragyoghatnak; ugy kimérte, ugy kiszámitotta azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött szemmel is oda birt volna találni. Millyen kár, hogy a csillagokat is el nem lehet tiltani a foglyok feje felül.
Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden órájának elvállhatlan gondolatja, s e mellett ugy elvesztett minden fogalmat, a mult és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre, miszerint tizennyolcz évvel idősebb lett az alatt; azt hitte még mindig fiatal, és hogy édes atyja Merisz bég még mindig ott ül a szőllőlugas alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszu lenfonálon a földig eregetve az orsót s most is ollyan szép, ollyan karcsu, mint volt tegnap, a midőn legutólszor megcsókolta.
„Tegnap!” ez előtt tizennyolcz esztendővel!
Vad erdőkön, kietlen harasztos rónákon kellett keresztül utaznia, majd a farkasok csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a portyázó tatárok keritgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük; mert ezen a tájon semmi állat sem tanyáz, a mi enni ád, csak ollyan, a mi megesz.
Egyszer tizenkét farkas fogta körül, beleragaszkodtak a gonosz éhes férgek lova szűgyébe, tomporaiba. Balkár bég kardot rántott s egymás után valamenynyit agyonvágta, elfeküdtek valamenynyien kidült nyelvvel a gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkinozta s Balkár bég gyalog maradt.
Annyit még is nyert belőle; hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából, azt megsüté s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig, lehintve agyaggal, hogy ollyan émelygős ne legyen.
Még jól esett neki egy részt, hogy lóvától igy elmaradt, mert a szörnyü hegyek között, a mik utját állták, ugy sem mehetett volna át lovon: ösvénytelen szakadások, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan tova haladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kivül semmi élő állat soha.
Készakarva került minden ember lakta helyet, s ha véletlenül valami házra bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.
(Folytatjuk.)