Egy sajóvidéki levelet közöl a „Pesti napló” telve szomoru tanulsággal, mennyire hátra vagyunk még épen ollyan mindennapi szükségek fedezésében, mellyek bármelly ország jóllétéhez, felvirágzásához olly szükségesek, mint rendes étkezéshez a mindennapi kenyér, mint a mező virulásához a májusi meleg eső.
Három helységet emlit, az érintet levél, mellyek rövid idő folytán nagy részben porrá égtek Sajó völgyén: Kaincz, Királyi, Runya. És kit átkoztak veszteségök fölötti keservökben, a földönfutóvá lett leégettek? talán bőszült ellenség, istentelen rablók, vagy eszeveszett gonosz indulatu gyujtogatók perzselték fel a hangya-szorgalommal szerzett és tartozott szerény földmives lakokat? Nem, nem. A kikről igy szól az Üdvezitő: Bocsássátok őket hozzám, mert övék a mennyeknek országa, kisdedek, magokra hagyott kisded gyermekek, játszva adtak koldusbotot sok családatya kezébe.
Azt mondja az idézett levél, hogy Királyiban „gyufásdit” játszó paraszt gyermeke gyujtották fel Sontay Bertalan lomos szinét, Runyán pedig, egy iskolába még nem járó, de csavarogni nagyon is képes gyerek igy szóla pajtásaihoz: legyetek ti disznók, menjetek be az ólba, majd én megperzsellek; s az egymás hátán bemászó gyermekekre zárva az ól ajtaját, zsebéből kivett gyufával rájok gyujtá azt. A bezárt gyermekeket nagy bajjal sikerült kimenteni az égő disznóólból, de a falunak fele porrá égett.
Nem esmerjük a gyufásdi játékot, valami kedvencz uj találmánya lehet ez a csavarogva serdülő zsenge ivadéknak; de ugy hiszszük, hogy lehetlen volna, gyermekeknek gyufával illy vészhozó játékot üzni, ha a gyufákra illő gond fordittatnék.
Nem inditunk irtó háborut a gyufák ellen, s korántsem ohajtjuk azt a csiholó időtöltést vissza, midőn a kocsisember, ha ráakart gyujtani, s kissé revült volt a taplója, kénytelen volt megállitani lovait, s óranegyedig is elkinlódott és káromkodott, és mire kiütött, őszi saras időben ugy beszállásolták magokat a kerekek a lágy utba, hogy volt dolga az ostornak mig kiinditották a szegény párák a lesüppedt szekeret; hanem azt a kettőt mindenek felett szükségesnek tartjuk és ajánljuk, hogy minden háztartásban gyermekek által elérhetlen helyen tartassanak a gyufák, és hogy tiltva legyen pénzért is gyufát adni gyermekeknek; mert hijában zárnók otthon gyermekek elől a gyufát, ha elmehetnek a szatócshoz s egy krajczárért annyit vehetnek, hogy akár egy vármegyét porrá gyufásdizhatnak vele.
Szükségesnek és czélszerünek tartjuk tehát minden helységkönyvébe iktatni azon egyszerü határozatot: Hogy gyufát csak felnőtt embereknek szabad eladni, s akár kereskedő akár házaló hágja át ezen határozatot, arra bizonyos birságot rendelni. – Ha minden falu végen ott állhat a tábla, mellyre rá van irva, hogy: „tilalmas a dohányzás” miért ne lehetne ezt is hozzá tenni: e helységben (p, o. 10 pft. büntetés alatt) tilos gyermekeknek gyufát eladni.” Ha a meglett emberek gondatlanságától tartunk és óvakodunk, a józan ész azt tanácsolja, hogy sokkal inkább ovakodjunk a gyermekek gondatlanságából származó veszély ellen.
Legszomoritóbb a sajóvölgyi levélnek azon része, mellyben azt mondja, hogy van mindenök, csak kisdedovó intézet nincs egész Sajó mentében. Ez valóban fájdalmas, annyival fájdalmasabb, mert azon ezer meg ezerszer elmondott, de mai napig sem orvosolt bajról tesz tanuságot, hogy a kisdedek hazánk legnagyobb részében sokkal gondatlanabbul el vannak hagyva, mint a helységbeli borjuk, csikók, libák, mellyeknek közönségesen meg van az ő pásztoruk, – a ki vigyáz rájok, hogy veszedelem ne érje őket. – E tárgyra még visszatérünk.
D.