Faültetésről.

A közelebb mult juniusban néhány dunántuli megyét utazván keresztül: örömmel tapasztalám, hogy nemcsak az utak készitése vagy javitása és folytonos fentartása van több vidéken munkába véve; de több helyütt megkezdték már a felárkolt utak mindkét oldalát fákkal is kiültetni.

Sokszor volt már szó a faültetésről hazánkban; s igy, midőn e tárgyat itt ismét szóba hozom, igen jól tudom, hogy semmi ujat nem mondok. Gyakran ajánlották azt hirneves, igen jó gazdák szóval is, irással is, nemcsak, de példával is. Azonban mind hiába! A legtöbb ember vállvonitva mondá: „Atyáink nem ültettek, minek ültetnénk hát mi is? ők el tudtak a nélkül lenni, ellehetünk mi is.”

Igy szokott felelni a tudatlanság, melly ellen, egy hires német iró szerint, magok az istenek is hiába küzdenek; és a lustaság, e termékeny anyja a nyomornak; a legtöbbeknél pedig mind a kettő; és hagyják üresen házuk és helységök körül a többnyire haszontalanul heverő tért, melly fával beültetve, nemcsak kellemes és jótékony árnyékkal kedveskednék, hanem tüzelő galyakat avagy gyümölcsöt is adna, következőleg kézzelfogható hasznot hajtana.

Azt hisszük a legtöbben, s talán nem is tévedünk e hitünkben, hogy a falusi néppel közvetlen érintkezésben levő lelkész urak és jegyzők tehetnének e részben legtöbbet. És csakugyan vannak dicséretre méltó egyes, ritka példák, mellyek a folytonos oktatás, férfias kitürés, méginkább pedig a nemes példaadás által, e részben a legszebb sükert mutatják. De a mellett, hogy sok lelkész és jegyző maga sem ért s nem is tesz semmit: hánynak feneklik meg türelme, hánynak akad fenn legjobb szándéka zátonyán a megrögzött előitéletes tunyadás és butaságnak.

Azonban nem kell kétségbe esnünk. Bár lassan, de a nép millióinak felvilágosodása, rendszeres nevelés nélkül is, egyre halad, naponkint terjed. Sokára, de végre még is eljut a műveletlen falusi gazda józan eszeis oda, hogy saját hasznát belátva: utánozni iparkodjék a jót, mit másoknál tapasztal. Azt mindazáltal hajlandó vagyok hinni, hogy a faültetésre nézve, mellynél minden év visszahozhatatlan veszteség, némi kényszeritéssel hamarább lehetne czélt érni a legtöbb helyütt. Az illy kényszerités módjai fölötte különbözők lehetnek, s legjobb is volna annak meghatározását a falu előljáróira bizni.

Egyet, mellyben én a józan észnek ritka nyilatkozatát látom, nem lesz talán fölösleges itt megemlítnem.

Midőn 1845-ben a Vág völgyét beutazám, Beczkón felül fekvő, a hasonnevű uradalomhoz tartozó Krivoszud (görbe ítélet) nevű falura különösen figyelmeztetett azon megyéből való utitársam. E különben hegyes völgyes vidékre telepitett helység lakói, mind a mellett is, hogy határuk fölötte sovány, mint utitársam mondá, meglehetősen birják magokat, s jövedelmök legnagyobb részét a máktermesztésből és gyümölcstenyésztésből veszik. De van is gondjok a faültetésre és nemesitésre! Azon kivül t. i., hogy minden gazdaember maga is szorgalmasan ülteti és nemesiti fáit: a krivoszudi község pásztorul csak olly egyént fogad fel, ki a gyümölcsfaoltáshoz jól ért. Felfogadtatásakor kötelességévé tétetik a pásztornak, hogy a határban mindenfelé oltogasson, s midőn szolgálati esztendeje kitelt: tartozik kimutatni, milly sükerrel teljesitette kötelessége ezen részét? s nem is kapja ki megalkudott bére egyrészét mindaddig, mig önkeze által nemesitett bizonyos számu oltványokat ki nem jelöl. A gazdák, kiknek földein nemesitett, minden megfogant oltványért néhány garassal külön jutalmazzák meg őtet illyenkor.

Illy okosan, illy utánzásra méltólag cselekesznek a derék krivoszudiak! s mint természetes is, nincs az egész Vágvize mentében helység, mellynek annyi és olly szép gyümölcse volna, mint ő nekik.

Hogy e dicséretes szokás több más községnél is divatba jőjjön, ahoz semmi sem kell egyéb jóakaratnál! E jóakarat pedig sem pénzbe, sem fáradságba, sem idővesztésbe nem kerül; mert a pásztor, kire annak megtestesitése bizatnék, azon időt, mellyet a faoltásra vagy szemzésre forditna, különben is elheverészi! S minő szép volna, ha 5–10 esztendő mulva, a helység körül, egészen észrevétlenül, szép gyümölcsös erdő keletkeznék!

Azonban, hogy a pásztor nemesithessen, előbb ki kellene ültetni a vadonczokat, vagyis a fiatal vadfákat.

Ott, hol hegyes, vagy különben erdős a határ, könnyen lehetne segítni az ültetésen is azáltal, hogy szinte a pásztorra bizatnék a vadonczoknak legalább kiásatása, avagy elültetése is; de hiszen van minden helységben számos olly legényke, ki késő őszszel, minden házi vagy mezei munkamulasztás nélkül, végezhetné a vadonczok kiásását és kiültetését. – Róna s általában erdőtlen vidéken, hol fa nincs, következőleg vadgyümölcsfa csemeték sem kaphatók illy könnyű szerrel: magról kellene növelni a vadonczokat; mi egyébiránt szinte nem kerülne nagy munkába és költségbe, főleg, ha némi csekély fáradsági dij mellett az a falu mesterének vagy jegyzőjének tétetnék kötelességévé.

Nem tudom, egyéb kényszeritési módokat lehetne-e nagyobb sükerrel alkalmazni; de azt tudom, hogy részint némi – hacsak erkölcsi – büntetés által is, részint a szorgalmasabbak számára kitűzendett csekély jutalmak által sokat lehetne e részben, kivált a fiatalabb nemzedék által kivinni, mellynél a legvastagabb önzés azon kifogása sem állhat meg, hogy „ő nem éli meg fáradsága gyümölcsét!” mivel ha sühederkorában szorittatik faültetésre és nemesitésre: igen is biztos kilátása van arra, hogy legszebb férfikorában nemcsak látni, de élvezni is fogja mulatságos fáradozásának gazdag gyümölcsét.

Láttam én Lucca vidékén, Olaszországban, 80 éves aggastyánt, ki olajfa-ligetében a kiveszett fák helyett fiatal csemetéket ültetett. Kérdésemre, hogy mit vesződik illy öreg korában olly fiatal fák ültetésével? a tiszteletre méltó ősz igy válaszolt: „Még az is meglehet uram, hogy magam is szedhetem gyümölcsét; de ha elébb megtalálnék halni, van fiam, vannak unokáim; s végre, ha azok nem volnának is, vannak emberek, s igy semmikép sem vesz kárba fáradságom.”

Vajha az olasz földmivelő e nemes gondolkodását átolthatnám hazám minden gazdájába!

De talán a haszon kézzelfoghatósága legékesebb ösztönül szolgálhatna a faültetés és nemesítés általánosb behozására köznépünknél is? Hiába! olly korban élünk, mellyben a polgárisodás terjedése szükségeket teremt, mellyeket apáink nem ismerének. S e szükségek pótlására új, eddig szinte nem ismert forrásokról kell gondoskodniok földmivelő gazdáinknak is. E források egyike a szép és nemes gyümölcstermesztésében ön ként kinálkozik. Iparkodjunk tehát azt megnyitni mentűlelébb. Egykét példa a falu értelmesebbeinél, hatással lehetne a többi lakosokra, s ezek példája viszont hatással a közel fekvő községekre, ha t. i. azon értelmesek nem csupán magán használatra űznék a gyümölcstenyésztést, hanem pénzelnének is abból?

Másutt, hol a végtelen pusztaságon nincs tüzelőfája az embereknek, illyet, sőt épitési fák ültetését lehetne és kellene velök megkedveltetni. Az elsőre nézve szép sükerrel használtathatnék az ákácz- és szeder, a másikra a fenyű-ültetés, melly – mint értesülve vagyok – Szabadka vidékén M* ur által a legszebb sükerrel lett megkisértve.

A faültetés ösztönének gerjesztésekor arra is figyelemmel kéne lennünk, hogy az lehetőleg czélirányosan történjék.

Valamint örömmel szemlélem mindig azon ritka jelenetet, melly némely faluban már otthonos, t. i. hogy a házak elejét és udvarát az alma- és körtvefák különböző nemei árnyékozzák be; ép olly szomorúan hat reám az, ha faluhosszat nem láthatok egyebet a hamar növő és szaporodó, de árnyék tekintetében is nagyon szegény ákáczfáknál. Bizonyára benn a faluban inkább helyén volna a gyümölcsfa, mellynek majd minden neme ott, hol az ákácz, szinte diszlik, mint erről Dr. Entz urnak a Rákos elegyengetett homokbuczkáin pár év előtt alapitott kertje Pest mellett, mindenkit elégségesen meggyőzhet. Igaz, hogy inkább ákácz, mint semmi fa; de miután kissé több gonddal, mint mennyit az ákácz megkiván, gyümölcsfát is lehetne ültetni: vajjon miért nem ajánlanók inkább ezt? Tüzelőfának, sőt gazdasági szerszámoknak is, igen jó az ákácz; gyökeréről rendkivüli szaporasága pedig különösen ajánlatossá teszi azt a futóhomokkal boritott helyeken; hagyjuk tehát ezt oda, s legalább házunk közelében ültessünk inkább gyümölcsfákat; ott azok szem előtt lévén, kellő gond is könnyebben fordittathatik mind tenyészésökre, mind idővel termésökre is.

Hogy az ültetésnél mulaszthatlanul szükséges az oltatás és felügyelés, arról fönnebb emlitett utamban győződtem meg.

Egész mérföldek hosszában ki volt ültetve az ut; de hogyan! Száz fából (a Balaton éjszaki és déli partjain tapasztalám ezt) alig foganzott meg öt! S nem azért, mintha az idő talán nem kedvezett volna, hanem egyenesen azok értetlensége miatt, kik ülteték. Fájt a lelkem, midőn láttam, mint erőködött egynémelly fácska lombot hajtani, s mint rágták le azt az ágakon hagyott hernyók? Mert a legtöbb illy fácska csak ugy ültettetvén ki, a mint elébbi helyéről kiásatott: nemcsak koronájának ágai megnyesve nem voltak, de még a hernyófészkek sem tisztíttattak le azokról!

Illyetén eljárással kár az ültetéshez fogni, mert nem szolgál egyébre, mint hasztalan idő és munkavesztegetésre, azonkivül pedig czél nélkül fogyasztja a fát, s ezáltal csökkenti a faszaporodást; miután az igy kiültetett fácska mulhatlanul elvész, mig előbbi helyén meghagyatva, felnőtt volna. Pedig ha valaha, és valahol, ugy nálunk már jelenleg is alig lehetne valamit földnépünk figyelmébe inkább ajánlani, mint az erdőpusztitástól való ovakodást, és erdeink gyarapitását; minthogy a gőzerőmüvek alkalmazása nálunk is naponkint jobban terjedvén, mig a kőszén használata is hasonló arányba nem jövend: mindig nagyobb és nagyobb mennyiségü fa kerül fogyasztásba.

A faültetésnél tehát nem elég a csemetét régi helyből akárhogy kivenni, s aztán ugy, a mint kivettük, más helyütt ismét gödörbe állitani, a többit pedig, a jó Istenre bizni! Mind a fácska kivétele, mind a gödör megásása, mind végre a csemete elültetése némi gondot, némi ügyességet és vigyázatot igényel, melly, ha mellőztetik, hiába dolgoztunk; ha pedig megtartatik, munkánk helyén vidoran fog ujra fölélni a kiültetett csemete.

Első gond és vigyázat, a fa kiásatásánál kivántatik meg, s mindössze is annyiból áll, hogy az ásás a fatövétől egy-két lábnyi távolságra kezdessék meg, s az ásó – melly, ha élénk kerekded s nem csúcsos, annál jobb – körül közeledjék a fa tövéhez, hogy ezáltal lehetőleg kimélve legyen annak nemcsak a tővel jobbadán egy irányban lemenő, s igy rendszerint középen levő fő gyökere, de lehetőleg kiméle a szétágazó gyökerek is, minden vékony rostjaikkal együtt. A fa magasságához képest, valamint a fő gyökeret, ugy a szétágazó gyökereket és rostokat is, a tőtől 1–1 1/2 lábnyira már az ásóval ellehet vagdalni; hanem arra különösen kell vigyázni, hogy a fa helyéből erővel ki ne rántassék, nehogy ezáltal gyökerei kettészakadozzanak, rostjai pedig széttépessenek; hanem ezek is, azok is, ovatos kiemelés által a lehetőségig kiméltessenek.

A gödör körül is, mellybe a fák kiültetni akarjuk, kell legalább annyi gonddal lennünk, hogy az, kivált agyagos, köves helyeken, 2–3 lábnyi mélységü, s kerekdedségében ugyan olly szélességü is legyen, hogy igy az abba helyezendő fácska gyökereivel jól megférjen, azonkivül pedig legalább is olly mélyen menjen, a milly mélyen állott elébbi helyén. – Az idő engedvén, igen tanácsos az illy gödröket, ha tavaszszal ültetünk, már őszszel megásni és elkésziteni; s a gödörből kiásott földet mindenesetre ugy kell elhelyezni, hogy párkánya egyik felén a gödör felső részéből kihányt föld rakassék halomba, mig a gödör mélyéből kiszedett föld annak másik oldalára szóratik.

Az ültetésnél végre mulhatlanul szükséges majd minden fánál,*) hogy mind gyökereit, mind koronája ágait megnyessük, mégpedig nem baltával, szekerczével, hanem a gyöngébb ágakat a legélesebb késsel, a vastagabbakat fürészszel: kisimitván aztán a fürész helyét éles késünkkel. Mennyire kelljen viszszanyesni akár a gyökereket, akár az ágakat? meghatározni általában nem lehet; az már az ültető belátásától, az elültetendő fácska nagyságától, ágai és gyökerei gazdaságától függ. Szabály gyanánt e nyesésnél csak az áll, hogy lepusztítni a törzsről minden ágat ép olly káros, mint épen nem nyesni meg a csemetét; a vágás továbbá az ágon és gyökéren rézsut, s az ágon különösen, mindig a rügyek fölött fölfelé történjék, mint azt az itteni rajz mutatja, mellyen  az a és b betük a fácska koronáját; a c a föld szinét, meddig a földben áll, a c és d pedig a fő gyökeret mutatják, mig az ágakon és gyökereken látható vonalkák a nyesés helyét jelölik.


(nyesetlenül)


(megnyesve)

Nem levén szándékom kimeritő oktatást irni a faültetésről: befejezem e figyelmeztető eszméket azon ohajtással: vajha akadnának lelkes honfiak a földmivelő nép közelében, kik e szép tárgyat folyvást buzgó figyelemmel kisérnék.

Császár.