Tűzveszély és oltalom.

Gyülölik az ember müvét az elemek; lég, föld, tűz, viz, majd észrevétlen lassusággal, majd óriási támadásokban igyekszik munkásságának terményeit lerontani, semmivé tenni. – S e törekvés meggátlása s az ellenséges erőknek is czéljaira leendő ügyes felhasználása, az emberi tevékenységnek nem csekély részét veszi igénybe.

Mig ez sikerül, a nyers erők, sima szolga gyanánt, szótlan engedelmességben teljesitik a föld urának, az embernek parancsait. – A pusztitó szél egyik világrésztől a másikig szállitja a kereskedő terhelt hajóját, – a lebilincselt gőz, bámulatos pontossággal pótolja az embernek munkáját, a gyilkoló villám maga, láthatlan s nesztelen futár gyanánt hordja a hirt a legtávolabb helyekre, s a korlátok közé zárt tűz a kandalló kedélyes tüze, a családiasság jelképévé válik.

De jaj! ha az üdvös korlátot szétrontani, a bilincseket lerázni sikerül; a felbőszült elemek dühökben mindent semmivé tesznek; – az inség s pusztulás jelei nyomdokaikat.

Vannak erők, mellyek hatását megelőzni vagy korlátolni emberi erőnek még eddig lehetlen, de vannak mások, nem kevésbé vészesek, mellyeket azonban nem csak megelőznünk, de meggátlanunk is lehet, bár fájdalom, gyakran nem tesszük azt, mit e részben a tapasztalás aranyszabályai kivánnak.

Ha lakjainkat a földrengése romba dönti, ha a termékeny róna közepén, sejditett inkább, mint megismert erőktől tolatva, hegy emelkedik, s a kihányatott olvadt anyagok viruló földeinket terméketlen sivataggá változtatják, s mi fájdalomban el merülten tétlenül szemléljük a természetnek áldásban ugy mint dulásban egyaránt nagyszerű munkálatát, jól teszszük, érezve erőnk parányiságát, meg kell nyugodnunk az Ur akaratában.

De ha az elhanyagolt gátokat szétromboló ár, tombolva nyomul földjeinkre,ha a tűz csűreinket megkapva évi termésünket semmivé tenni fenyegeti, s mi a helyett, hogy ezt alkalmas eszközök segélyével elnyomni igyekeznénk, kizárólag Istentől, ha másképp nem, csoda által, várunk mentést: nemcsak roppant kárt kell méltán szenvednünk, de vétkezünk is, mind felebarátink, mind Isten irányában, kiben vakmerő bizalmat helyezénk.

Hányszor olvassuk lapjainkban, hányszor halljuk, hogy ez vagy amaz város helytelen épitésmód s vigyázatlanság folytán porig égett, lakosai tönkre jutottak, – s mind e mellett, daczára a számos szomoru példáknak, az oltásra czélzó intézvényekre korán sem fordittatik azon figyelem, mit a tárgy fontossága kivánna.

Hazánk egyik kisebb városában járván néhány oskolát, nem egyszer vala alkalmam, az előbb mondottak valóságáról öntapasztalat folytán meggyőződnöm. – Voltak ugyan oltószerek – fecskendők, létrák stb., vizről is bőségesen gondoskodott a természet, három folyó habjait hömpölygetvén a kis város körül, még is ritkán esett, hogy ha tűz támadt ne több, mint egy-két ház lett volna e pusztitó elem martalékjává.

Az esti harang elkongása után nem sokára csend lepé el a különben sem igen zajos utczákat, s a lakosság, elköltvén estebédjét, csakhamar mély álomba szenderült. – Ha illyenkor tűz támadt, s azt egy vagy más, mulatságból későn haza térő vig czimbora észre vevé, tűz! tűz! rivalgásai között kezde a község háza felé iramodni, hol egy, még a kurucz- vagy török világból megmaradt ódon lőfegyver jeladásra készen, megtöltve függött az őrszobában. – Mig az ott őrködő hadjukat a veszélyről értesiteni, a lazán álló kovát megszoritani, a serpenyőre fris lőport hinteni, s ezt nagy ügygyel bajjal elsütni sikerült, vigan égett s zavartalanul a tűz, – gyakran még a tőszomszédok sem értesülvén a veszélyről.

A lövés hallatára megszólalt a vészharang és sivitó hangjaiból tudta mindenki, hogy ég, de hol? azt természetesen csak hosszas lótásfutás után lehete nagy nehezen kitudakozni.

E közben mult a drága idő, s mig végre a télen befagyott, nyáron kiszáradt fecskendőket a vész helyére szállitani, s ott működésbe hozni sikerült, a tűz már annyira terjedt, – hogy csak hosszas munka s tetemes kár mellett lehete dulásának gátot vetni, – holott néhány, annak idejében használt dézsa viz, azt csirájában elnyomni elégséges lett volna.

Ideje volna már, hogy e dologra is kellő figyelmet forditanánk, mert ha baj, hogy valaki más kárán nem tud okulni, százszorta nagyobb baj, ki saját kárán felette drágán szerzett tapasztalását hasznára nem forditja.

Hogy a baj orvosoltassék, legelőbb is annak okát kelle megismernünk, csak igy lehetvén ezt még keletkeztében elfojtani, későbben vagy éppen nem vagy csak nehezen lévén eszközölhet.

A tűzvészből eredő kár majd véletlen eset, majd emberi hanyagság s roszlelküségből ered. – Lássuk ezeket egyenkint.

A véletlenül támadt tűznek leggyakrabban a villám oka, melly égi háború alkalmakor egyik vagy másik tetőre lesujtván, azt gyakran meggyujtja s már nem egy falu égését okozá.

Voltak, sőt lesznek honunkban maiglan, kik a villámot nem a természeti erők nyilvánulásának, rendes, sőt az egész légkörre nézve üdvös hatásnak, hanem a mindenható büntető eszközének, haragja jelének tekintik, – mint tekinték pogány őseink, kik azt Isten nyilának nevezék. – E helytelen elfogás, sokak agyában már gyermekségük óta dajkák s vén asszonyok által csepegtetve, annyira megszilárdult, hogy férfi korukban sem birják ezt eszükből teljesen kiverni, bár helytelenségét kézzel foghatólag tanusitja azon tapasztalás, hogy a villám nemcsak magasabb épületekbe, de leggyakrabban az Isten tiszteletére felszentelt egyházak tornyaiba csap; nem egy szerencsétlen harangozónak halálát okozván, midőn ama babonás szokás szerint, az égi háború elüzése végett, harangoznia kelle; holott a természet törvényeinek legfelületesebb ismerete is mutatja, hogy villám és hang összeköttetésben nem állanak.

Bármilly veszélyes volt e tünemény, évezredek multak a nélkül, hogy ellene óvó szert találtak volna, – sőt vezetve ama most emlitett balga felfogástól, illyenről gondolkodni is büntetésre méltó vétkes vakmerőségnek tartották.

„Isten gyujtá, ugy mondák, akarja hogy égjen, ha ezt gátolni akarnók, szent akaratja ellen vétkeznénk; – de voltak mások, kik máskép s kétségtelenül helyesebben okoskodtak. A villám mint más baj, Istentől jő az igaz, de ha nem tartjuk véteknek betegségünkben orvossággal élni? mért volna vétek a villámgyujtotta tüzet eloltani vagy annak elháritásáról gondoskodni?

Az ez eredményre jutottak közül többen azon voltak, mikép lehetne ezen pusztitó hatást meggátolni, vagy melly eszközökkel lehetne ezt elháritani? s dicső törekvésüket fényes siker koszoruzta.

Franklin Benjamin észak amerikai férfiú, kit egyszerű nyomdászból, korának legjelesb polgárává, korának legkitünőbb bölcsévé avatta fel a gondviselés, volt az kinek a villámhárítót feltalálnia sikerült.

Tudván, hogy az érczek, vas, réz stb. jó villanyvezetők, vagy is, hogy rajtok a villany ép olly könnyen, mint üvegen a világosság áthat, s tapasztalásból tudva, hogy a villám mindenkor a legmagasb helyekre szokott lesujtani, a tornyok tetejére ércz rudat alkalmazott, ezt ércz sodronnyal (vas és réz dróttal) összeköté, mellynek földig érő végét abba elásta, vélvén, hogy ezen majd a villany lesikamlik a nélkül, hogy az épületet érintené s ez igy sértetlen maradand; vélekedésben nem csalódott, a villám bár az ércz rudra lesujtott, azon végig futott, de az épület sértetlen bántatlan maradt.

Ezen olly egyszerü készletet, melly villámháritónak neveztetik, minden nagyobb épületekre, különösen tornyokra kellene alkalmazni, s ennek segélyével több ezerekbe kerülő épületeket néhány forinttal biztosságba helyezni.

Azonban, hogy e rudat czéljoknak megfeleljenek, ugymond Tarczy tanár ur (Népszerü természettan czimü igen becses könyvecskéjében), eléggé vastagnak kelle lenniök; a rud átmérője egy hüvelyknél minden esetre vastagabb legyen, mert vékony rudak erős villanyszikrára könnyen elolvadnak s ekkor az olvadt ércz gyujthat. Mivel csak tiszta ércz vezeti a villámot, az ércz rud csúcsát, hogy a rozsdától ment legyen, megkell aranyozni, s mert a villámháritó hatása csak bizonyos körre szóritkozik, ha az épület nagyobb, több villámháritót kell felállitani s azt sodrony által összekötni.

A véletlen által támadt tűznél sokkal gyakoriabb az, melly a lakók gondatlanságából, vétkes hanyagságából ered, mellyre tehát szinte s annál inkább kell forditani figyelmünket, mert itt minden csak az egyestől függ, hiába készittet villám háritót a toronyra a község, hiába szerez fecskendőt s egyéb oltó eszközöket, ezek alkalmazása csak a kár nagyobbulását gátolhatja, azt sem minden esetben, de egészen elejét nem veheti soha.

Hazánknak majd nem minden falvaiban a házak könnyen éghető anyagokkal, náddal, zsuppal fekvék, mik ha egyszer kiütött a tűz, felette nehezen olthatók. Mikor török, tatár csapatok e hazát keresztül kalandozák s ki sem volt biztos, vajjon az idén épitett házát nem fogja-e pár hónap mulva a száguldó török felgyujtani, nem csuda, ha őseink lakhelyeiket a legolcsóbb s leginkább kéznél volt s legkönyebben pótolható anyagokból épiték. De hála égnek, egy jobb kor követte a sanyaru tetőzzűk maiglan náddal szalmával házainkat, hiszen habár a tégla s ugynevezett cserépzsindely a nádnál drágább, tartóssága s tüzelleni biztossága bőven kipótolja a reá forditott kiadást.

De ennek mellőztével tekintsük falvainkat, főleg az alsó vidéken, nem csak gyulékony anyagokkal fedvék a házak de még kéményük sincs, s a füst az ajtónál megy ki, mi nemcsak egészségtelen de felette veszélyes is. Hányszor történik, hogy kenyérsütés alkalmával, sok száraz rőzse, szalma vagy nád a kemenczébe tétetvén, s igy a kemenczében közvetlenül a tűz felett levő lég hirtelen kiterjesztetvén, a hidegen maradt felsőbb levegő által fel nem bocsáttatván, a kemencze torkán kitólulni kénytelenül, s a lángot magával ragadva majd a kéményen, majd hol ez hiányzik, az ajtón keresztül a tetőre csap.

Valamint a gazdának kötelessége arra ügyelni, hogy a cselédek pipázva istállóba vagy csürben ne dolgozzanak, s a szérűs kert közelében pipázva ne járjanak, ugy szivére kötendő minden jó gazda-asszonynak, (s mellyik magyar asszony nem volna ez? vagy ne iparkodnék illyen lenni?) hogy a vászoncselédek hamut a padlásra ne vigyenek, gyertyával padlásra vagy a kamrába, ha ott len vagy kender tartatik, ne járjanak, s ha zsir, szalonna, vaj olvasztatik, a munka befejezteig a tűzhelyt el ne hagyják, s ha mégis valahogy a zsiradék meggyulna, a világért ne vizet, hanem hamut, homokot hintsenek vagy vizes pokróczczal, szűrrel igyekezzenek elfojtani a lángot.

Mióta a dörzsölő gyufák az aczél s kova használatát mind inkább kiszoritják, nem ajánlható elég gondosság az anyáknak, hogy azokat olly helyen tartsák, hogy sem gyermekeik hozzájok ne nyulhassanak s igy magukra s a házra vészt ne hozzanak; sem egerek, patkányok egy könnyen hozzá ne férhessenek, mert ezek a gyufákat lyukaikba, padlásra, csürökbe elhordván gyakran a legnagyobb szerencsétlenséget okozzák. – Londonban rendőrségi kutatásokból kiderült, hogy száz tűz közül öt néha tiz, illy módon keletkezett.

Számos óvatosságot lehetne még itt elősorolni, azonban legyen ez általános, de fő szabály elég:

Tartsa kötelességének minden gazdaasszony, hogy addig mig mindenki a háznál le nem takarodott, le ne feküdjék, semmi esetre pedig a nélkül, hogy tüzhelyt, kályhát, kamrát, stb. meg ne vizsgált volna.

A kényelem e két feláldozását dúsan fogja pótolni azon édes öntudat, hogy vigyázó gondosságuk a tűzvésznek leghathatósb ovószere s hogy ha a fentebbi vigyázat mindegyikük által gyakoroltatik, tűzvésznek legalább belűlrőli támadása majdnem lehetlenittetik.

Dr. Hegedűs.