Hogyan fogta el a tengeri orvos a czethalat.

Széltiben hosszában beszélte el egy angol, bizalmas baráti körben azon furcsa történetet, mellyet mi itt rövid kivonatban közlünk.

„Épen egy éves gyógyszerész voltam, midőn nagybátyám ki korán elhalt szülőim hatalmát gyakorolta árva fejem fölött, igy szólott hozzám: Tamás fiam készülj nagy utra szaporán, mert egy óra mulva indulsz mint hajós-sebész Jupiter czethalász hajóval, minden utért 500 forintot kapsz. Alighogy szabadkozni kezdtem, belépett a hajós kapitány e kérdéssel: Nos beleegyezett az ifjur? a bácsi azt felelte, hogy igen, a hajós egyet bicczentett fejével az öreg ur felé, s „gyerünk doktor ur” szóval felém fordulva az ajtónak indult, ennyiből állott az alku és bucsuzás. Én a doktor czimre, mellyhez semmi jogom sem volt, ugy pirultam, hogy majd kicsattant arczombol a vér, de a hajós nem hallgatott mentegetődzésemre, mert ő neki sebészre volt szüksége, e nélkül nem szabad a hajót hagynia, az indulás órája pedig elérkezett, s nekem akaratom ellen is be kelle állanom doktornak. Az utazás szerencsésen folyt. Egy kis hasrágáson kivül más betegség nem mutatkozott, s tán abba is azért sinylett olly sürün a legénység, mert megkedvelte az orvosságot, t. i. czukorra csepegtetett erős pálinkával gyógyitottam holmi hajfájásféle bajokat. Kezét lábát kificzamitani, vagy épen kitörni mindenki ovakodott, mert jól tudták, hogy nincs a ki helyre tudná illeszteni, avagy becsületesen levágni. Elértük tehát minden nevezetes baj nélkül szerencsésen a jeges tengert. A kapitány felmászott abba a szarkafészekbe, a mit ők árbocz-kosárnak neveznek, szétnézett onnan mindenfelé, leszállott, kihányatta a vizre a csónakokat, beugrálták a legények, tova eveztek minden zaj nélkül, s rövid időn az előbbi hajós népből csak hárman maradtunk. Nemsokára sürü köd ereszkedett az egész vidékre, s embereinktől semmi jelt sem kaptunk. Harmadnapra a vén Junk (az öreg kapitány) megszólitott engem: „Doktor! önnek egy kis kirándulást kell tennie. Huzzon jegi csizmákat, bizonyos vagyok benne, hogy egy nagy jégbegy mellett vagyunk, vegye maga mellé a skót-ot, s menjen keresse őket, – de jól vigyázzon, hogy lábnyomait el ne téveszsze, mert különben nehezen talál vissza. Utnak indultunk tehát. A köd állhatatos maradt. A skót azt az észrevételt tette, hogy itt a medvék is megehetnének, a mit én magam sem tarték lehetetlennek, de megakartam mutatni, hogy mi az a bátorság, s nyomultam előre, miglen haszontalan keresés után vissza kelle fordulnunk. De visszajövet nagy rémüléssel tapasztaltuk, hogy lábnyomainkat fris hó lepte el, s tökéletesen elvesztők az utat. Társam lassankint egészen elcsüggedt, részint a borzasztó hideg, részint a félelem leejté lábáról, nem birt tovább menni. Élelmünk kifogyott, csak dohányom volt még, rágyujtottam, hogy legalább orrom vége melegedjék, társamat is kináltam, de ő már nem birt a pipával, sőt émelygést okozott az neki. Biztattam, hogy el ne alugyék, mert soha sem ébred fel többé, pedig magamra is ráfért volna immár egy kis jó tanács.

Igy töltöttük az éjt. El-elszunyadt szegény skót társam, s ha felráztam álmából, egyre a medvékről ábrándozott. „Üsse meg a menykő azokat a medvéket” ne féljen semmit, – mondék neki – pedig magam is meglehetősen remegtem, de lélekjelenlétemet minden áron iparkodtam fentartani. Hajnalfelé a mint magam is szunyadni kezdtem, rémitő orditással vert fel a skót, „a medvék, a medvék”. S csakugyan magam is ollyasmit kezdék gyanitani. Vuó, vuvú, vuv, vuv hallatszék távolból mély tompa hangon, majd megszaggatva majd gyorsabban, mint mikor a vaspályán a mozdony indul. Uram teremtőm mi lehet az, csakugyan a medvék – gondolám, – lándzsámhoz kaptam és szörnyen füleltem, s csakhamar meggyőződtem, hogy a bömbölő hang a tengerfelől jő, nemsokára egy roppant tuskót láttam a vizen csillámlani, a melly felém uszott csendesen, s rá-rákezdte ismét, hogy vuv vuvuv.

Én meg soha sem láttam czethalat, de leirása után azonnal ráismertem. Tudtam, hogy néha felrándul a tengerszinére fris levegőért, de imént érkezett szomszédunkon, bár nem tapintám meg a pulsusát, csakhamar észrevettem, hogy rendetlen és erőtetett az ő lélekzete, s mig azon törtem a fejemet, vajjon megvan-e sértve, avagy itt érte utól véletlenül a természetes halál, s társaságunkban szándékozik a természet adóját lefizetni, s valjon volt-e már reá példa, hogy egy angol, egy czethal, meg egy skót egy társaságban utaztak volna Ábrahám kebelébe, magam is kezdém érezni, hogy nem sokáig állom ki a dicsőséget, s nem lévén semmi kilátás a menekülésre, hidegvérrel kezdtem figyelni haldokló társaimra.

Egy ideig gondolatokba merülve figyeltem a czethalra, mire ő mintegy vitorlás hajó kezdett a viz szinén hánykolódni, aztán fejét felfeszitve rettenetesen összerázkódott, hanyatt nyujtózott a vizen, s egyszerre lemerült a tenger hullámai közé. Tudtam, hogy minden holt testet felvet a viz, vártam tehát, hogy hol bukik fel. Egyszerre irtóztat ropogás támadt körülem, mintha ágyuk dörögtek volna alattam és ollyanformát éreztem, mintha a halál végig-végigczirógatna hideg kezeivel, a mint egy csónakot pillanték, nem nagy távolságban; kiabáltam, integettem nekik, oda se néztek, pedig megismertem, hogy angolok. Már ekkor kerülgetett a kétségbeesés, tomboltam, hajamat téptem, s orditottam torkom szakadtából „czethal! czethal! czethal.” Ezen szép szó hallatára tüstént felém fordult a csónak, s pár percz mulva előttem állott meg ezen kérdéssel: hol a czethal?

Itt, mutaték magam elé, alattam. Hát ön mit csinál itt? „Én Jupiter chirurgusa vagyok, s csónakait keresem, ez a haldokló ember pedig utitársam.” E perczben felbukott a czethal, bennem is felütötte fejét a haszonvágy, s rögtön hátára ugrottam az óriás halottnak ezen szavakkal: „Én mint Jupiter tisztviselője ezennel birtokába helyzem magamat e czethalnak, s önökről felteszem, hogy a jeges tengeren is tisztelik Anglia törvényeit.”

„Doktor, ön félig meg van fagyva, jöjjön igyék egy kis gyomorerősitőt, szóllott közbe a szigonymester. Nekem se kelle sok kinálgatás, beugrottam a csónakba, s mig a kogniak-os üveggel csókolódtam, azalatt szigony-mester uram az én czethalamba bocsátá az ő hajójuk szigonyát, s orrára tévén mutató ujját, mindnyájan elkezdtek jóizüen kaczagni. – Mit jelent ez? kérdém megütközve. – Nem egyebet, ugymond a szigonyos, csak azt, hogy mig ön a czethal hátán volt, az Jupiteré vala, s csak legalább egy érvágót vagy beretvát szurt volna bele, senki sem vehette volna azt el öntől, de lássa, az a szigony „Nancy” hajóé, a kötél is azé, tehát a talált holt czethal is őt illeti törvényesen. Igy határozták azt el a lordok házában.

Ezen rövid, de velömig ható törvénymagyarázat után „Nancy” hajóra mentünk. A skót szerencsésem életben maradt; kivévén, hogy a lábán négy, a kezein három ujját le kellett vágni; Jupiternek hirét se hallottuk, mignem a halászat után nehány hét mulva nagybátyámmal a kikötőben találkozánk a vén Junk kapitánynyal.

„Hohó doktor! hát ön életben van! Adja ide első lábát. Megesküdtem volna reá, hogy rég elvitte az ördög”. Ezen barátságos szavak után kezet szoritánk, elváltunk egymástól, és soha sem találkozunk többé; hanem a „Nancy” emberei, valahányszor találkozunk mindig ugy mosolyognak felém, mintha azt mondanák:

„Ez a hires czethalász.”