Alább nevezett, egyházi hivatalban megőszült iró levén, természetes dolog, hogy minden tárgyat és eseményt észrevétlenül papos szemüvegen is szoktam nézdelni; ám aztán nézeteim az elfogulatlan kritika előtt meg nem is állhatnak mindig. De vannak olly állapotok, mellyekben illő, hogy legyen minden férj pap, és papnő minden asszony. És Goldsmith szavai szerint, férj, atya és pap minden időben a legnagyobb charakterek.
Megbocsátandnak tehát, nőnemen levő t. cz. olvasóim, ha e harczias időszakban, én viszont az ő kedvencz ölbeni nézeteik, és uj divatba vett szokásaik ellen izenek hadat; – hiszen ez csak toll- és tintaharcz lesz. Egyébiránt legyenek meggyőződve a felől, hogy nekik bennem egy legszivesebb tisztelőjök van. Mit bebizonyitottam szerencsés házasságban töltött életemmel, – aztán számos kinyomott szónoklatimmal, mellyekben rájok mindenütt nagy tekintet van forditva, mit pedig a hitszónok urak rendszerint igen elmellőznek. Továbbá: Schiller ama szép darabjának „Würde der Frauen,” magyarra áttevésével, mint az 1853-ban kijött verseim gyűjteményében*) olvasható.
Mellyeket előmenesztvén, talán competens biráló lehetek a felvett tárgy megitélésében. És most már elmondom igénytelen gondolatimat a fejkötőtlenkedés és nyirett hajazat felől.
A befödőtt fej ön-elkötelezettségnek, a hajadon fej pedig szabados állapotnak ősrégi költészeti symbolumai levén; ebből önként foly a következés, hogy férjezett hölgyeknek hajadon fővel, leányzóknak viszont betakart fővel, bármellyiknek végre nyirett hajzattal publikum előtt, nyilván és ünnepélyesen megjelenni: nem classicus aestheticai viselet, – nem magyar nemzeti szokás, – nem természetes, – mindenesetre nem szemérmes és keresztyénszerü. Más az, ha hölgyeink tulmiveltségből keresztyéneknek többé tartani nem is vágynak. A Szentirás tudniillik I. Kor. 10, 11. férjes nőnek hajadon fővel járni világosan tilalmazza. Zsidó asszonyt fejkötőtlenül járva nem is fogsz szemlélni soha. Szintén olly izlésellenes a női hajazatnak lenyirése. E bánásmód fiuknál és névszerint katonáknál igen czélszerü és helybenhagyható; sőt növendék leányoknál is megengedhető azon physicai okból, hogy hajuk szebben, sürüebben nőjön, – mint akkorra szolgálandó fejékességök, mikor a haj lenyirése többé a jó izléssel meg nem férhet. És mig keresztyén nők, uj divatból fejeik kedveltető ékességét lenyirdelni nem sajnálják, ezzel magukra gyász és rabszolgaság bélyegét sütvén: addig az izraelita nők, – kiknek hajazatuk, menyegzői ünnepélykor korábbi időkben tövig lenyiretett, – uj korunkban megokosultak, és bigot rabbik ellenzésének**) daczára, hajukat fejkötő alatt megnyiretlenül viselik. Nézzük meg bár a köznépet, melly mindenben közelebb áll a természethez, és a nemzeti szokásokat hivebben megőrizte, mint az elfinomult uri rend. Pórnő a haj megnyirésétől utálattal visszaborzad; mert nála ahhoz sok helyen becstelen eszmelánczolat társul. A fodrászok nehezen találnak pór leányokat, kik nekik pénzért hosszu hajazatukat áruba bocsássák és lenyirni hagyják. Más az ismét, ha uri nők nemzetiek és népszerüek lenni, nem is vágynak.
Azonban megbocsátok hölgyeinknek. Mert ez eljárásukat már is sokan megbánták, ön-lerombolt ékes hajokat keservesen megsiratván; és hinni szeretem, hogy jövőre a kaczérkodó franczia nők utánzásától visszalépendnek, magyar ősanyáik szokásait hozandják divatba ez ügyben is, mint sok másban, – és hogy azt a fejdiszt, melly őket a még pártában levőktől megkülönbözteti, és a mellyért leány korukban nekik is szivök olly hőn csengett, megbecsülendik, azt viselhetni szerencséjöknek tartván. Hiába! fejkötőtlen asszony nem szép asszony; nyirett haju leány nem szép leány. Kivált a magyar fejkötő mód nélkül ékesitő.
De a férjek is méltán őrködendnek; és bármi más ártatlan uj divathoz, a papucskormánynak hódolólag szemet hunynak, de illy fontos tárgyban egész férfiassággal fellépendnek; és a nemzeti szokásnak s keresztyénségnek szentül megtartását kérlelhetlenül követelendik.
Titeket pedig nőszülendő ifju polgártársaim, saját boldogságtokért kérlek, hogy hitesül, nyirett haju leányt ne vegyetek; mert ebben igen sok rejlik. De ez itt már „Ne bánts virág,” – és némelly dolgokat csak amugy in petto hallgatagon kell elgondolni, nem pedig kitalálni és leirni***).
Edvi Illés Pál.