I.

Századok hosszu során keresztül, földünket egy nagy, a világtengertől övedzett tányérnak lenni vitatták, mellybe messzebbre hajózni veszélyes, sőt bünös merénylet volna.

Egyes néposztályok érdeke, s az emberi kebelben létező csodavágy az ismeretlen s kietlen viz-sivatagot, vészes rémekkel népesité. – Majd egy fekete kézről regéltek, melly a világ végéhez közel utazót, hajóstól a tenger mélységes fenekére lehuzza, – majd óriás tengeri növényekről meséltek, mellynek ágai szétronthatlan hálót fonva a hajó körül, annak menetét gátolják, legénysége éhen szomjan ott vész.

De bármilly soká tartsa fenn magát a setétség, – országa mulandó, s előbb utóbb tért kell engednie az igazság fényes nappalának, melly előtt semmivé lesz mind az, minek anyja a setétség s apja tudatlanság volt.

A 15-dik század közepén a kalandvágy, tengeri utazásokban kereste kielégitését s Genua leghiresb fia Kolon, vagy a hogy deákosan nevezik Columbus Kristóf, Amerikát felfedezé s diadalmas visszatérte által, a babona mindezen szüleményeit semmivé tette. – Csakhamar találkozott nem egy vitéz hősies keblü férfiu, ki dicső nyomdokait követni sietett.

Portugali születésü Magellan Fernando volt az első, kiben ama nagyszerü gondolat, a földet körülhajózni, – felébredett, s V-ik Károly spanyol királytól segitve, ő volt az első, ki öt hajó s 236 tengerészszel 1519-ik évi september 20-án Sevillából e nagyszerü utra indult.

Dél-Amerika csucsán talált s nevétől maiglan Magellan szorosának nevezett tengerszorulaton keresztül hajózva, a Csendes tengerbe ért; – itt azonban ő Matan szigetén vadak nyilaitól lelte halálát, mig Cano alkapitánya szerencsésen visszahozá Spanyolhonba a hajót s 1522-ik évi september 7-én San Lucas révénél kötött ki.

Utána sokan hajózták körül a földet, kik között emlitést érdemel a franczia Drake, az angol Kook s az orosz Krusenstern. Az illy utazás a tudomány bár melly szakmájára nézve felette érdekes lévén, – a tengeri hatalmak nem egyszer szerelték fel hajókat, egyedül tudományos czélból.

Legujabban a svéd kormány szervezé fel e végett Eugenia nevű fregattját. – Anderson svéd tudós, ki e merényletben részt vett, az utat ismert kedélyességével leirta, – s mellőzve az azon tett, szorosan tudományos tanulmányait, egyelőre közérdekességü tapasztalatait bocsátá közzé.

Halljuk az utas saját szavait.

* * *

Elindulás – vihar Farsung réve tengeri élet Portsmouth Victoria Whigt szigete. Atlanti tenger.

Rég lévén utazásom terve megállapitva, elég időm volt képzeletemben magamat az uj viszonyokhoz szoktatni, mellyek reám vártak; a válás perczeiben mindazáltal érzém, mennyi maradt el mögöttem. A gyermek emlékei, az ifju álmai, a férfiu tettei, a haza s barátim kedves alakjai, vegyülve a reménylett s vágyott jövő képeivel, tarka tömkelegben vonultak el lelkem előtt, s midőn az esti homályban Stokholm utolsó tornya is eltünt, mélyen érzém, hogy valóm fele, hazámban maradt.

1851-ik évi september 30-án léptünk az utazásunkra szánt Eugenia fregatt fedezetére. – Tiz órakor az admiral jött hozzánk szemlét tartani a legénység felett, mellyet rövid de velős beszédében istenbeni bizalomra, hüség s engedelmességre buzditott.

Egy készen álló gőzös csakhamar a Keleti tenger közepére vontatott; – kiérve a szabad tengerre, lassan kezde csepegni az eső, mintha az ég maga részvétét akarta volna tanusitani Svédhon négyszáz bátor fiának, – kik messze s bizonytalan utra keltenek. – Daczára a folytonos esőzésnek, sürü népség hullámzott a partokon, bucsú gyanánt lobogtatva kendőit a távozók felé.

Kedvező szellő sebesen hajtá hajónkat a Sund felé s ezen keresztül Kopenhágába. – Dánia fővárosában nem volt maradásunk, fris szél dagasztá hajónk vitorláit s a Kategat szoroson keresztül, csakhamar az Éjszaki tenger sikjára szálltunk.

Idáig minden baj nélkül jutottunk; itt azonban hatalmas zivatar ért, az első, mit életemben láttam. Soha nem fogom feledni az égig tornyosult hullámokat, s a szél sipolását a hajó kötelékeiben, – az iszonyu ingásokat s a deszkázat szakadatlan nyögését és ropogását. – Mély barázdákban hömpölygött a tenger körülöttünk, mig az ég felhői korom-feketén függöttek felettünk, ép olly setéten tükröződvén a hullámokon, miket perczenként hófehér tajték boritott. – A hajó orra majd a sós habokat szántá, majd égnek szegezve, ugy tetszett, mintha ádáz rohamában, a mélyen lecsüggő viharfelhőket akarná hasitani. – A látvány nagyszerüsége feledteté a környező veszélyt, s minden dühe a fellázadt haboknak más bajt nem okozott, csak hogy könyveink s málháink megáztak annyira, hogy egész utunkon keresztül a támadó penésztől kelle mindenkép szabaditani.

Kedvező szelek hijában, Norvéghon partjain kelle végig vitorláznunk. – A merre tekintetünk szállongott, csak vad óriás sziklákra talált, a legcsodálatosabb alakokban; meredek bérczfalak, éles hegycsucsok emelkedtek a magasba. – Itt egy kis sziget, mellynek közepéből egy nagy czukorsüveg alakú hegy emelkedett, ott gránit szikla sorok. – Itt-ott egy kis nyirberek s alján egy elhagyott kunyhó, mellynek kéményéből nyalka füstoszlop szállt fel, a téliesen tiszta levegőbe.

October 8-án értünk Farsund kikötőjébe. Hajdan terjedettebb kereskedéssel birt, de a heringfogás nem lévén már olly jövedelmező mint egykor, jóléte felette csökkent.

Mig hajónk biztos révben fáradalmaitól kipihen, szives olvasóim a hajón, egy kis látogatást tenni nem fognak sajnálni.

Egy hadi hajó magában kis világ; minden szegletnek megvan saját rendeltetése, minden személynek teendője s minden tér a legalkalmasabban van felhasználva. – Hét órakor minden felkel, minden zug sepertetik s a legszorgalmasabban suroltatik. – Nyolcz órakor van a reggeli, s ezután mindenki dolga után lát s kinek dolga nincs, olvasgat vagy irkál a hajó fedezetén, mig végre az ebéd ideje elérkezik, melly beszélgetés s tréfák között költetik el. – Ebéd után a mulató-szobába gyül össze a társaság s kártyázás, beszélgetés s szivarozás közbe tölti az időt vacsoráig. – Vacsora után mindenki nyugodni megy; az őrsön lévő tiszt gondosan megnézi, elvannak-e oltva a gyertyák, s ha ezt rendben találta, mély csend terül el a hajón, mellyet csak az egymást felváltó erők kiáltása s az őrsön levő tiszt vezénysipolása zavar.

E mindennapiasságot csak az isteniszolgálat tartása szakitja félbe. – Valóban nincs egyhamar magasztosabb látvány, mintha négyszáz hivő, a határtalan tenger közepén, néhány deszkadarabból összeszegezett töredékeny hajójának fedezetére gyül s ihletes kebeléből buzgó dala száll fel az egek urához. E kis gyülekezet ajkairól jövő tiszta imát, csak a hullám locsogása s szél dudolása zavarja, – nincs halandó, ki a tengerésznél jobban érezné, mennyire van Istenének kezében.

Éjkeleti széltől pártolva, nyolcz napi utazás során, a Canal la Manche-ba értünk, egyfelül Calais városának tornyai ragyogtak, más felül a büszke Anglia kréta sziklái nyomúltak a tengerbe, s mellettük elhajózva, Porstmouth révéhez értünk. Előttünk a város terült el gyönyörü kikötőjével, mögöttünk Whigt sziget tünt fel a habokból.

Portsmouth tulajdonkép három városból áll, Portsea, Gosporth és Portsmouth; két alapTól gránitból épült várna védi a kikötő bemenetét.

Az idegenre nézve, az itt horgonyozó hadi hajóosztály legérdekesebb; – néhány angol hajóstiszt felhivására a hajógyárt mentünk megtekinteni. Öt, háromfedezetü sorhajó, mindegyik 120 ágyura volt készülőben; számos, a különféle hajókészletek előállitására szükségelt gyárokat, számtalan gőzgépeket, óriási horgonyok egész seregét, hatalmas árboczokat s számos más dolgokat látánk, mihez ha hozzá veszszük, a kész sorhajók, fregattok s hadi gőzösök egész seregét: a látvány igen alkalmas volt az utazónak megmutatni, mi légyen a britt hazája s milly szerepre légyen ez a világ forgásában hivatva.

A kikötő előterén horgonyzott „Victoria” sorhajó. – A kegyelet mély érzetével léptem e hadastyán fedezetére, e névhez egy más nagy név emléke lévén csatolva. E hajón esett el Nelson, Angolhon egyik legnagyobb tengerész hőse; a hajó hátulsó részén egy kis táblán olvasható „itt esett el Nelson,” s a második hajótérben egy rostélylyal keritett helyen egy másik tábla „itt halt meg Nelson.” Ha visszagondol a látogató azon időkre, midőn Nelson, férfikorának delében e helyen vérzett el, honáért küzdve, s látja az angoloknak istenitő tiszteletét, lehetlen, hogy szivünk e csataroncsolt hajón, sajátságos érzelmektől ne nyugtalanittassék.

A csata- és harczieszközök vész és halált gyártó helyéről eltávozva, ennek merő ellentétének, Whigt szigetkének látogatására siettünk.

Hossza e szigetnek egy és egynegyed mértföld, alakja hosszas négyszög, s bár kiterjedése csekély, mégis öt népes város, számos falu s számtalan nyári lak fér el rajta.

Keleti oldala dombos, felváltva itt-ott meztelen sziklák s erdős völgyekkel; déli részén a londoni úrivilág kéjlakjai vannak. – Itt látni azon szép falusi lakokat, mellyek leirhatlan kiességben terülnek el szemeink előtt; babér, ákácz s örökzöld bokrok, s zöld pázsit dombok közül, egy-egy normann izlésü házacska tünik ki veres tégla s fehér mészkőből tarkán épitve; csucsives ablakai, ragyogva kacsintanak a falakat boritó, felfutó növények örökzöld köpenye alól ki, mig előttük rózsa- s fuchsiabokrok tarka szinvegyületben virulnak.

Nincs hely e földön, melly egy illy angol lakot bájoló kedvességben felülmulná, hol mindazt élvezhetni, mit szelid éghajlat, nyájas környék és földiszerencse nyujthat a vándor halandónak.

November 4-én elhagyók a portsmouthi révet s már 12-én Madeira, a Canari sziget egyikének révében horgonyoztunk. Meleg nappalok, lágy szelek, mellyek vitorláinkat kedves domboruságra dagaszták, ragyogó, langy nyári éjszakák novemberben, világitva a teli hold szelid fényétől, szóval minden egyesült, hogy utunkat az atlanti tengeren keresztül, széppé s kellemessé tegye.

(folytattatik.)