Gróf Széchenyi István

Azon nagy magyar férfi képét látjátok magatok előtt, kiről méltán elmondhatja a történetirás, hogy hazájával legtöbb jót tett. Neve Széchenyi István. Egész családját jellemzi e czim „a haza boldogitója.” Atyja Széchenyi Ferencz alapitá a nemzeti muzeumot, anyjának testvére gróf Festetics György, a Georgikont. E hon áldott családból született István 1791-ik sept. 21-én. Ifjukora zajos küzdelmek közt telt le; egész huszon négy éves koráig katona volt, vitéz katona, ott is becsületet hozott a magyar névre, tanusitják ezt érdemrendei, miket több küludvartól kapott; a lipcsei ütközetben fontos megbizatással küldetvén Blücherhez, az ellenség valamennyi őrszemein keresztül, a portyázók csatárlánczai között lovagolt át az ősz vezérhez s ugyan azon az uton tért ismét vissza saját hadseregéhez. A harczok elcsendesülte után a külföldet utazta be; ifju barátja b. Wesselényi M. társaságában keresztül utazott egész Európán gyalog, miközben a két nemes gazdag ifju, azon vetélkedett egymással, mellyik közülök edzettebb a nélkülözésekben. Wesselényi győzte jobban a fáradságot, de Széchenyi az éhséget. 1822-ig bejárta Angol, Franczia, Német, Spanyol, Olasz, Török és Görögországot s Kis-Ázsiát, s ezen korból, mind délczeg, daliás, testgyakorlatokban, férfias küzdelmekben kitünő ifjut ismerjük őt. 1825-ben látjuk legelőször a hon szine előtt megjelenni. Az akkori országgyülések terén egész váratlanul tünt fel egy fiatal huszárkapitány, ki töredezett, hibás magyarsággal inditványt tett egy magyar tudós társaság felállitása iránt s e czélra egy egész esztendei jövedelmét 60 ezer pengő forintot ajánla fel. „Hát te miből élsz addig?” kérdék tőle. „Majd eltartanak az ismerőseim.” felele ő s nemes példájára megalakult a magyar akademia, közel 400 ezer pengőnyi tőkével. Ez volt Széchenyi feltünése a nemzet előtt. Még akkor alig birta a magyar nyelvet, de a magyar szív kipótolva azt, s már néhány év mulva, mint egyikét legmagasabb iróinknak láttuk őt, ki azon müvekben, miket a közönség elé bocsátott, uj életet lehelt nemzetébe, felrázta azt az alvó tespedésből; munkásságra, szellemi kifejlődésre, jobblét utáni törekvésre buzditá azt s a mire buzditá, abban maga is ment példával elő. Egyetlen czélja volt minden vállalatainál: nemzetének mind szellemi, mind anyagi téren fölemelkedése. Ezért alapitá a tudós társaságot, s e ténynek köszönhetjük, hogy most szilárd irodalmi életünk van, hogy minden szépnek és nagynak tehetségeiben gazdag fajunk, a müvelődés századát élte keresztül három évtized alatt. Ő inditványozá 1831-ben a magyar szinházat, melly mindekkorig olly kegyelt tárgya maradt a közérzületnek. Mi volt az téjjel mézzel folyó Magyarországon a közelszegényülés egyik oka? A rosz közlekedési eszközök. Széchenyi hozta létre a Dunagőzhajózást s azóta minden magyarországi birtok, legalább értékének felével feljebb hágott. A gőzhajózás azonban nem terjedhetett ki Pest kikötőjéből egész a tengerig, mert az aldunai parton volt egy meredek szirtes hely, mellyet Vaskapunak neveztek eleitől fogva s ez tiltá a nagyobb hajók keresztülmehetését. – Széchenyi vaskeze széthányta e sziklát onnan, utat nyitott a kereskedelem számára s azóta Stambulig járhatnak gőzhajóink. Mi volt az oka, hogy a magyar faj olly kicsiny szerepet játszhatott ujabb időkben a társadalmi téren? Mert nagyjaink elhanyagolták az országot. Széchenyi rajta volt, hogy megkedveltesse velük hazájukat. Egy középpontnak kellett lenni az országban, hol a magas hazafiak jól érezhessék magukat. Ez lett Pest. Széchenyi gondoskodott Pest szépségéről, nagyságáról. Inditványára alakult a nemzeti casino, az előkelők kedvencz gyülhelye; ő létesité az évenkénti lóversenyt, a nemesi mulatságok e leghasznosabbikát, a fővárosnak egy legdisztelenebb részét pompás ligetté varázsolta át a közönség hasznára. Sok mindenre lett volna még szüksége az országnak; hogy ez mind kiteljék, ő inditványozta a két garasos önkénytes nemzeti adót; s hogy az eddigi terhek ne csupán a köznép vállait nyomják, hanem minden osztály vegyen részt azokban, ő küzdött legerősebben a közteherviselés mellett, s midőn az 1844-ki országgyülésen ez elv elfogadtatott, ennek diadalára vörös bársony öltözetben jelent meg az országgyülésen, mert ez által lett a magyar nemzet egygyé, nagygyá. Az ideig háromfelé volt törve, főnemes, köznemes, és paraszt. A legelső válaszfalat közöttük Széchenyi vállai ingaták meg.

És végre e nyolczadik csodája a világnak, a lánczhid, melly örök emlékeül Széchenyi nevének, áll a két város között; lehet-e ennél beszélőbb, magyarázóbb jelvénye az ő jellemének? Magas és szilárd, miként az ő lelkének minden gondolatja, két város egyesitője, mikép ő iparkodott egyesiteni fent és alant, jobb és baloldalon levőket, örök időre épült, miként örök időkre kivánta ő megalapitani faja boldogságát.

Az ujabb idők viszontagságai összetörték e nagy férfi lelkét, most lelki-betegen, semmivé téve vált el cselekvései teréről, s ki egykor országok jövőjét intézte, most saját magát sem ismeri többé.

De emlékei élni fognak, a mig magyar él. Hajdan a csillagok közé emelték a népboldogitókat, mi tegyük őt be sziveinkbe, hadd világitson ott, mint a nemzeti kifejlődés szellemi és anyagi nagysághoz törekvésének vezércsillaga.