Régen, régen abban az időben, midőn az ember minden mellé a mit látott és hallott, egy kis Istent vagy istenecskét képzett, akkoriban mondom a tengernek is volt Istene s annak egy szolgálja Proteus. Ennek a Proteusnak jósló tehetsége nagyhirben állott, csak az a nagy baj volt vele, hogy mihelyt kérdeztek tőle valamit, mindjárt átváltozott egyébbé, hogy ne lehessen reá ismerni. Mai napig is példabeszéd maradt irástudó embereknél, gyors köpenyforgató atyánkfiairól azt mondani: „Proteusként változtatja alakját.” Most ugyan e mesére nem sokat adunk már, s azzal se törődünk, hogy reá illik-e az emberekre vagy sem, mert találhatnánk ollyanra, ki azt hinné, hogy róla beszélünk, s csak mérgében is galambból keselyűvé, bárányból farkassá változnék, mi pedig semmitől sem félünk ugy, mint az átváltozott állattól. Ugyis az egész mesét csak azért hoztam föl, hogy alkalmam legyen az Istennek más teremtményeit Proteusoknak elkeresztelni, kik egészen ártalmatlanok, sőt változékonyságuk által lesznek igazán hasznosak, s új meg új köntösben új gyönyöre lesznek a szemnek, az orrnak, és a szájnak. Illyen Proteusok a növények.
Nem tudom, volt-e a Noé bárkájában mindenféle mag, de azt tudom, hogy az először kikelt növények nehezen ismernének mai rokonaikra. Csak öt hat év alatt annyira elváltozhat a növény minden részében, mennyivel nagyobb változás érhette őket ezer meg ezer esztendők alatt! A föld gyomrában kivált a kőszenek közt, mellyekről tudjuk, hogy növényekből lettek, temérdek kövült növényre akadunk, mellyeknek mai napig fajtái is kivesztek, s megfordítva kevés van ollyan, melly a ma élőkhöz hasonlítanak. Hagyjuk a tudósokra, hadd beszélgessenek ők azokról az ezer esztendők alatt történt változásokról, mi maradjunk azoknál, mellyeket saját szemeinkkel láthatunk.
Kinek ne tűnt volna föl, hogy a növény, a mint jobb vagy rosszabb földbe, melegebb vagy hidegebb helyre költöztetik, vagy gyökere, vagy szára, vagy levele, vagy virágja és gyümölcse megváltozik- A krumpli gumója Amerikában az ő szülötte földén kicsiny, alig ehető; Európában, a mivelés becses tápszerré változtatta. Hazájában egy egész hold termését egyetlenegy zsákban haza lehetne hordani, nálunk szekereket rakhatni meg vele; s hát még nagyságra, szinre, formára millyen különbség van köztük. A czéklát, a pasztinákot, répát a mivelés hasonlóan kivetkeztette formájából, szinéből, igy lett a gömbölyű répából orsóforma, s a fehér szinűből sárga, zöld, veres, s az alig 2–3 latosból néhol 20 fontos is. A murok vagy sárgarépa vékony hegyes, sárgás fehér szinű, mivelés által emberkarnyi vastagságra is növekszik, narancs szinű vagy sötétveres lesz.
A fák dereka jobb földben, szelidebb éghajlat alatt hamarabb kifejlik, nagyobbat nő, mint kopár hideg helyen, de azután torhább puhább is mint a kopár helyen növekedett.
A leveleken az időjárás, betegség, bogarak szúrása számtalan változást hoznak elő. Nézzük csak a káposztát, melynek gyönge szárát, sovány leveleit a mivelés ugy kiforgatta alakjából, hogy a húsos száron a széles kövér leveleknek alig van helyök kifejlődni s nagy csomóvá, fejjé nőnek össze rajta. Ki nem látott a cser-, nyár- és más fák levelein kidudorodásokat, mellyeket kis bogarak szurásai hoztak elé a leveleken, hogy tojásaikat bele rakhassák.
A virágok épen változásaik által lesznek az üvegházaknak s kerteknek annyira kedvelt ékességei; mivelés által a szirmok (igy nevezik a virág szines leveleit) megszaporodnak, szinök megváltozik, s ismeretlen illat párolog ki belőlük. Elég lesz egy vadrózsát, egy szekfűt s ugyanazokból a kertieket egymás mellé tenni, mindjárt meglátjuk a nagy különbséget, a vadvirágban levő vékony szálacskák szirmokká szélesedtek ki, nem az az illatja többé, sem szine, mi a vadnak.
A mag és gyümölcs változásai is szembeszökők. A gabona nemek magvai vadon vékonyak és soványok, mivelés által nőnek akkorára s telnek meg liszttel. Az erdőkben tenyésző kis gömbölyű s fanyar vadalma ősapja a mi sokféle ízletes almáinknak, s hányadik ember hiszi el bár milly őszintén erősítjük, hogy a különböző kinézésű szilvák egyről egyik a kökénytől származtak. Igy megy ez a változás, a sovány, fanyar, s ártalmas gyümölcs lassanként húsos, kellemes izű s gyógyerejű lehet.
Bár nem tudjuk kimagyarázni e változások némellyikét, de azért miután a dolog mindennapi, senki sem talál benne természet felettit vagy hihetetlent, hogy a jobb élet, a több táplálék, mi a mivelés alatt álló növénynek jut, a leveleket még nagyobbakká tegye, a virág szálacskáit levéllé növelje, beléjök új szint, új állapotot, gyümölcsükbe más izt hozzon. De bezzeg megütköznék benne az olvasó, ha azt mondanám, hogy annyira megy e változékonyság, hogy képes egy növény egészen egyébbé, a zab árpává, s megfordítva az árpa zabbá változni. Megütköznék rajta vagy nem, miután sok ember van ki ezt erősíti, én sem hagyhatom szó nélkül.
Egyik az ezt erősítők közül valami Weissenbern nevű ur azt mondja: hogy neki több izben sikerült zab-vetését rozszsá változtatni, s hogy az egész változás titka annyiból áll, hogy a zabot későn nyár közepe felé kell elvetni, s télig kétszer mindig, mielőtt szárba indulna, le kell kaszálni, tavaszszal már rozsszálakkal s levelekkel fog ujra kihajtani, mellyeken később teljes rozs kalászok díszlenek. Az átváltoztatás sikerére fő-fődolognak mondja a vetés ideje eltalálását, s sokszori próba után egész bátorsággal erősíti, hogy mindenkinek sükerül ez, csak ollyankor vesse el a magot, hogy télig szárba indulás előtt kétszer kaszálhassa le. Természetesen találkozott akár hány ember, a ki e változást nem hiszi, ezeknek Weissenbern ur azt mondja: hogy hitetlenségök csak addig tart, mig magukat reá veszik a próbára.
Magunk sem láttuk még illyenféle próbát s igy sem mellette, sem ellene nem nyilatkozhatunk, de azért mindent, kinek alkalma van felszólítunk, hogy tegyen kisérletet, egy pár marok zab s egy asztal nagyságú föld nem sokba kerül, s hátha valamikor az egyszeri vetésnek kétszeri kaszálás, s egyszeri aratás lesz az eredménye. Annak pedig, ki e felszólitásunkat mint tudós ember lenézi, csak annyit mondunk, hogy természeti tudományokban mint egyebütt is kárhoztatjuk a könnyenhivőséget, de azért nem tartjuk a természetről egész önhittséggel azt, hogy benne csak annyi van, a mennyit tudunk.
Jánosi Ferencz.