III.

– Ez az asszony, – ez az asszony! – – már megint meggyült ám vele a bajom, tiszteletes uram!

– Hogyhogy, Gábor gazda?

– Tegnap este kiültünk a ház elibe, hol egy- hol másról beszélgetni; – váltig mondám feleségemnek: Annyuk! menjünk aludni, mert majd kiesik holnap a sarló kezedből; – de ő csak tartóztat, csak tartóztat, – s egyszer mintha a ludvércz csipte volna nyakon, rám kiált: – Látta kend, a mint az a csillag leesett?

– Láttam hát; tudni kellene azt neked, ha vak volnék – felelék rövideden.

– Szegény apjuk – folytatá most már egy kissé halkabban, – nem is azért kérdem, hanem illyet én már nem egyszer láttam s ugy hiszem kend sem; sok száraz zsemlye fölött elhuzták ám már a második delet, mióta eszünket tudjuk, s ha minden esztendőben csak ötven-hatvan csillag pottyan is le, én ugy gondolom; annak nyomának kellene lenni az égen s még is mind a maga helyén van; mi ennek az oka?

– Ugyan hát mi választ adott Gábor gazda?

– Mit adtam volna; darab ideig gondolkodtam, mint a ki ollyan dologra akar mást tanitani, a mit maga sem tud, de hogy az asszony jobban belém ne köthessen, ennyit még is mondtam ő kelmének:

A csillagok épen ugy vannak az égen mint a katonák a háboruban, – ha t. i. valamellyik elesik közülök – másik glédából egy rögtön betölti annak helyét; – jól tudom én hogy füllentettem, de hisz a példabeszéd is azt mondja „tisztességes hazugság nem árt.”

– Nem is használ, Gábor gazda; de hát aztán neje megelégedett-e a válaszszal?

– Alkalmasint, mert többet egy bébukkot sem szólt.

– Hogy kigyelmed füllentett, maga is elismeri, – és hogy felesége sem beszélt egyenesen, midőn a csillagot földre esni állitá – mindjárt át fogjuk látni.

– Az asszony hazudott volna? … hogy lehet az szentatyám? – – hisz én is láttam a csillagot lehullani, hát én meg duplán tévedném? …

– Kétszeresen bizony. Az, mit kigyelmetek lehullani láttak, nem csillag volt, csak egy kis légtünemény. A csillagok többnyire sokkal nagyobbak a mi földünknél, s ebből képzelheti kigyelmed, ha hogy egy közénk esett volna – együtt beszélgetnénk-e most mi?

– Már igy bajosan, lelki atyám; de mi hát az a légtünemény, mert erről én még soha sem hallottam.

– Semmi egyéb mint a természet játéka, – ollyan levegői vagy légi test, melly a föld szinén és gyomrában elrothadt s elpárolgott különféle testekből származik. Látta-e már kigyelmed, hogy többször, de különösen esős idő után amollyan sürü gőz jön föl a földből.

– Akárhányszor!

– Midőn a föld igy gőzölög, belőle többféle gyulékony részecskék jőnek ki, mik midőn a gőzzel együtt fölszállnak, addig bolyonganak a levegőben, mig egy tömeggé össze nem szoritva meggyuladnak, s aztán elégve ismét a földre hullanak. Ez az a csillagnak képzelt légtünemény.

– Hát az alatt a ludvércz szó alatt mit értnek kigyelmetek?

– A neve csak ludvércz biz annak mi közöttünk, de hogy az sem valami Isten csudája – a mondottakból gyanitom; ugy-e bár az is légtünemény?

– Ugy van; a nagyszerü természet egyik csekély játéka. Vannak légtünemények, mellyek a föld fölött nemigen emelkednek magasra, s ezeket a természet tudósok lidércznek nevezték (tehát nem ludvércznek, mint kigyelmed mondá) – többnyire mocsáros helyeken láthatók.

Sok együgyü maig is hiszi, hogy azon a helyen hol illyen lidércz veti föl magát – pénz van elásva; kigyelmed agyában nem fordult még meg illyen gondolat?

– Mióta a p. … di legények ollyan pórul-jártak, ugy hiszem máséban sem – legalább vidékünkön.

– Mi történt a p. … diekkel? …

– Egyszer, még surgyán-gyerek koromban igen nagy hire volt, hogy határukban, bizonyos kiszáradt tó körül csaknem minden éjjel látni illyen ludvérczet – akarám mondani lidérczet. Két, dolgozni nem szerető legény eltökélé magát, hogy azon a helyen a legközelebbi karácson-éjszakán pénzt fog ásni. A várvavárt idő megérkezett, s ők szavaiknak csakugyan urai lettek; – na de aztán micsoda kaczifántos historia kerekedett ebből! – – a mondott helyen fölástak egy fekete koporsót s mivel a szivük különben is talpukba szállt, elhatározták magokban, hogy azt csak oda haza szakitják föl. A mint a falun keresztül hurczolták, hirtelen rájuk rival néhány hang, s ettől annyira meghökkentek, hogy kiásott kincsüket ásóikkal együtt elhányták. Másnap az egész falu tele lett a hirrel, s minden ember az öregbiróhoz czitáltatott.

Kié ezen ásók? …… kérdi most a helység nótáriusa az összesereglett tömegtől.

Egy szó sem hallatszott.

Az egyiknek nyelére B. T. betű van sütve; ki az, kinek neve illyen betükön kezdődik?

Barázda Tóni! – – – Barázda Tóni! – kiáltá egyszerre minden ember. Szegény Tóni! mondják, hogy még a halálverőték is verte – hát még, mikor a biró a koporsót is előhozta s parancsolta, hogy törje föl.

– Nos hát? – mi volt benne, Gábor gazda?

– Hm! nevetség az egész; – teljes-tele volt téglával, s ennek a tetején egy behájozott bundadarab. A népség ugy elröhögte magát, hogy még az ötödik faluba is elhallatszott, – legjobb kedve kerekedett pedig azon egynehány okosabb legénynek, kik előre értesülvén Tóni szándékáról, vele és pajtásával ezen komédiát üzték;

– Lássa Gábor gazda! – igy szokott bünködni mindenféle ostobaság.

Molnár István.*