Megbocsát tisztelt hazámfia, ha egy nagyszerü és közérdekü tárgyban szerény megrohanást intézek önnek becses türelméhez. Közérdekü ez, minthogy a dinnyét minden ember szereti, (tudniillik a belét, héjastul csak a kozák kedveli) és nagyszerü, minthogy meglehet, miszerint ön is, meg mások is nagyszerüen ki fognak érte nevetni.
Van nekem Szibériában – akarám mondani: – a Svábhegyen egy kis kertem, a hol üres időmet Flóra és Pomóna társaságában szoktam tölteni, ültetvén mindent, a mi zöld, és beoltván fűt fát, a mibe belekapczáskodhatom. (Az illetők megnyugtatására jelentem, miszerint az emlitett kisasszonyok már nem fiatalok, még Virgilius előtt születtek, matriculát nem ismert időkben.)
Azért jutott eszembe Sziberia Svábhegy helyett, mivel itt ott hidegek szoktak lenni, hogy téli gúnya nélkül künn-nyaralni képtelenség; a legmelegebb nyárban is négy fokkal alantabb áll a hévmérő itt, mint Pesten; a mi részint a közeli erdőségeknek, részint a szokásos északi szeleknek tulajdonitható.
Az idén a vakmerő eszmém támadt, hogy e vad vidékén a hajdani Marahániának dinnyét (!) termesszek; a miről az az általános hit, hogy ez a Svábhegyen csak üvegházakban tenyészthető. Elővettem tehát nagyon tisztelt hazámfiának a dinnyészetről irt igen becses kézikönyvét s annak utasitásai nyomán egy ispaháni teljbélü s egy óriási kandalup fajjal kisérletet tevék. Korán martiusban elkezdve a megültetést, s később természetesen egymástól távol különböző helyre ültetve a külön faj rászáit s azóta is folyvást ápolva, takargatva; végre oda jutottam, hogy már mint a két faj bőven kezd kötni, s különösen az ispaháni, mellynek alakja hasonlit érett korában egy hosszu disznósajthoz, már szép gyümölcsöket mutat s igy reményem lehet, hogy septemberig, mikor a faj érni kezd, (minthogy télig eltart) tökéletességre jutand.
Hanem mind nem az adott nekem arra okot, hogy tisztelt kegyedet, s vele együtt a Vasárnapi Ujság minden dinnyetermesztőit „fegyverbe” kiáltsam; hanem az: hogy midőn e napokban kertemnek egy elhagyott dombjára vetődöm, a hol nem szoktam járni, nagy meglepetésemre egy egész dinnyetelepet találok rajta, mellyen sokkal szebb és több gyümölcs volt már, mint az én nagy gonddal ültetett, ápolt, takargatott, öntözgetett és kapálgatott rászáimon. E dinnyék létezéséről senki sem tudott semmit; s elhagyatott állapotjuk eléggé bizonyitá, miszerint valóságos talált gyermekek.
Az egésznek a megfejtése az, hogy azon a dombon tavaly sertés ól állt s oda behányták a dinnye maradványokat; az idén máshova szállittatott a hidas s elébbi helyét bevettettem tengerivel. Itt termettek maguktól az illető rászák, miknek magjai e szerint egész télen át a szabadban maradtak. Hihetőleg a sertés trágya gátolta egyfelől korai kikelésöket, másfelől késői megfagyásukat, minthogy az ollyan sem hideg sem meleg valami.
Ebből korántsem azt akarom következtetni, mintha e szerint az ápolás helyett okosabb volna mindent az áldott természetre bizni; azt sem követelem, hogy mint valami fontos felfedezés szerzőjét sorozzanak az ujabbkori ismeretek tárába, hanem bizom nálamnál tapasztaltabb és belátóbb természetbuvárok figyelmére e kérdést:
„Vajjon az által, ha a dinnye magját ősszel szabadban ellehetne vetni, nem nyernénk e (hasonló ápolás és figyelem mellett) tartósabb s az időjárásoktol kevésbé pusztitott rászákat, (az idén még junius elején is fagyok voltak s már akkor e rászáknak, – a melegágyiak után itélve, – nyolc, tiz levéllel kellett birniok) gyorsabban fejlődő gyümölcsöt és talán még sajátosabb izt és zamatot is? megállapitott elv levén, hogy ugyanazon növényt mindig tökéletesiti azon körülmény, ha magjai télen át a földben érlelődnek.”
Már most tessék nevetni rajtam…
Meglehet, hogy ollyan dolgot fedeztem fel, a mit már az özönviz óta ismert minden ember; de rám nézve ujság volt az, mint a londoni cokney előtt a kakaskukuritás.
Azért még egyszer bocsánatot kérek vakmerőségemért, maradván önnek legőszintébb tisztelője
Jókai Mór.