Taval történt, hogy Pesten egy egészen uj szabólegény jelent meg. Az egész nagy város, még az ős Budát sem véve ki, ehez fogható szabólegényt soha sem látott. Nem csoda hát, hogy férfiak és nők egyaránt sietének megbámulására, pedig nyerészkedő gazdája csak annak mutatá meg, a ki fizetett. Meg van nem csak falun, hanem városon is az embernek azon gyengéje, hogy jobban bámulja a miért fizetni kell, mint a mit ingyen is megnézhet. Igy az „uj szabólegény” igen sok jövedelmet hozott be gazdájának, s ez jó summát takarithatott meg, mert e legény nem szorult fizetésre és soha sem kért enni. Legfeljebb nehány csepp olajat ivott be, hogy annál vigabban dolgozhassék.
Micsoda beszéd ez? – kiált föl türelmetlen olvasóm, s azért csak be is vallom hamarjában, mikép e csoda-legény nem csontból és husból, hanem vasból álla; siket, vak és néma: – egy szóval csupa gép, varrógép volt! Hogy vigabban mozogjon, olajjal kenegették mozgó szerszámait.
Mig minden ember bámulta és gyönyörködött benne, a mi valódi szabólegényeink nem tudának okosabbat tenni, mint irigykedni uj pajtásukra!
„Ez a világ nyolczadik csodája – mondá egyik – annyit varr az, mint tiz legény! s aztán minő egyformán! – Ennél szebbet soha sem láttam!”
„Ugyan hogy dicsérheted? – mondá a másik szabólegény – Hogyan dicsérheted ezt az élettelen, gyomortalan, szivtelen s pokolra való masinát! – Nem látjátok-e, mikép mind a mellett, hogy nem eszik, ki veszi szánkból a kenyeret; mind a mellett, hogy fizetésre nem szorult, mindnyájunkat koldusbotra juttat!”
Az utóbbi szabólegénynek volt is egy kis igaza; mert hiszen ismeré jól a szabómesterek haszonlesését. Akármelly szabómester nem örömestebb vásárolna-e meg pár száz forinttal egy illy munkás rabszolgát, melly annyit varr mint 8 vagy 10 legény, soha egy vasárnap sem nyujtja ki tenyerét a heti bérért, soha sem kiván ebédre három vagy négy tál ételt; éjjel nappal szakadatlanul dolgozik, soha sem megy sörházba, soha sem tart „szent-heverd-el nap-”ot (blaumontag), ezenkivül egyetlen öltés „parasztot” sem hagy a munkán?
A mi szabólegényeink aggodalma talán mégis igen nagy, igen túlzott vala. A tulságos aggodalom a legyet is bivalnak látja!
Erről meggyőződhettek volna magok is, ha kihallgatják a szabómesterek véleményét. A szabómesterek igy okoskodtak:
„Igaz ugyan, hogy e gép szegény és gyorsan varr, de mi nem használhatjuk, – az egész nem ér egy fakovát! – Hisz egyébre nem használható, mint egyenes varrásra. Lepedőket, szalmazsákot, a katonaköpenyek egyenes vágásait öszvetoldani jó ugyan, de soha sem fog odajutni, hogy a kabát, mellény, nadrág görbe szabásait vagy épen gomblyukait öszve és kivarrja!”
A legények nem ismerék az öregebb, tapasztaltabb emberek azon tulajdonságát, melly szerint azok nem szoktak kapni azon, a mi uj. Nem csak hogy nem kapnak rajta, hanem félnek, idegenkednek tőle, annyira, mikép ha egy hibát vagy fogyatkozást látnak benne, rögtön azt mondják rá, hogy az egész „egy fakovát sem ér!
Nyilvánvaló és világos, mikép a mestereknek is volt némi igazuk, de ők is tul mentek böcsmérlésökben.
Igaz ugyan, hogy a szóban levő gép nem ment még annyira, hogy minden szabólegényi munkára alkalmas legyen; de miután a kezdet meg van téve, s még maga e kezdet is olly életrevaló: nem nehéz megjósolnunk, hogy azon lassankint több-több javitásokat fognak tenni, s tán egy század, tán több mulva egy szabómester sem leend, csupán ruha-gyárnok. Addig azonban sok viz fog lefolyni a Dunán, és sokat változhatik a világ állapotja!
Minthogy olvasóim közt sokan lehetnek, kik szeretnek a messze jövőbe is bepillantani, kiket unokánk unokáinak sorsa is érdekel: egy igen alapos vigasztalással szolgálhatok a szabó-világ jövendőjére nézve.
Mi lesz akkor, ha a varró-gép tökéletességre jut, azon számtalan sok szabóból, kiknek mesterségök után kell élniök? – ezt kérditek.
Erre az eddigi tapasztalás nagyon bölcsen felel meg.
Még soha egyetlen gépet sem találtak föl egyszerre, soha egy föltalált gép sem terjedett el egyszerre az egész világon. A gőzgépeknek, hogy a mai tökélyre jussanak, századokra vala szükségök, s hogy a vasút, gőzhajózás, s más gőzgépekkeli munkálatok csak a müveltebb világban elterjedjenek, még egy századra van szükség. Igy van ez más találmányokkal is.
Sokan vannak, kik e lassu haladás ellen panaszkodnak. De e türelmetlenek nem látják be, mikép a világ elrendelése itt is a legbölcsebb törvényt mutatja.
Igy például a varró-gép először csak egyenes varrásokat végez, s igy először csak kevés munkást tesz nélkülözhetővé. Ennek következése az lesz, hogy nehánynyal kevesebb gyermek fog beállani szabóinasnak. Ezen nehány nem fog meghalni éhen, ha dolgozni kedve van; mert már egynehánynyal több gépcsinálóra, ügyes lakatosra, s finomul dolgozó kovácsra lesz szükség, hogy varró-gépek készittessenek.
Ha a gép tovább tökélyesedik, ismét kevesebb szabólegényre lesz szükség; – de ismét annál több gépészre, lakatosra stb.
Még hozzá tehetjük, mikép oda soha sem juthat e gép, hogy vezetőre, segédekre ne legyen szüksége, s a kiszabás, és valószinüleg más aprómunkák, mindig emberi kezekre fognak szorulni.
Igy alaptalan félelem, hogy a varró-gép egy egész sereg becsületes munkás kenyerét egyszerre elvegye, valamint alaptalan jóslat volna azt állitni, hogy addig, mig ember, azaz öltözködő lény lesz a földön, szükség ne volna a derék, becsületes, és mindenek fölött olly hasznos szabókra!