Rendületlen, mint tengerben a szikla, mellyet hullámai hiába ostromolnak, – igyen szoktuk jellemezni a kemény, bátor férfiut, ki a veszély legvadabb fergetegeiben akaratának nyugalmát és higgadtságát megtartani képes. – Képtől csak azt várjuk, hogy a valót megközelitse, hasonlatosságunk azonban valóbb, mintsem egyelőre vélnénk.
Van a bátorságnak egy neme, melly a tátongó mélység elől vissza nem riadva, mosolyogva megy az ellenség szuronyai s halált szóró tüzaknái elé, de ritkább a szenvedő hős bátorsága, ki szakadatlan, ujból reá törő csapásokkal megküzdeni mer, egész éltén át, csak vihart s hullámot látván, mellyek áldozatukkal enyelegve játszanak.
Nem az élet pillanatnyi sulyos csapásai, nem ama fellángoló semmitéssel fenyegető vészek kisértik legerősben a férfiu bátorságát, legyőzésük habár rendkivüli, de csak rövid erőlködést igényel, de a lélek s test néma fájdalmai, bánat, bú, s elkeseredés rágódva emésztik az ifju életerőt, s korán szántják meg az öregség komor barázdáit.
Valamint a legszilárdabb bátorság a szenvedések folytonos támadásában, ugy a szikla a tenger hullámai között ingadozni kezd s végre hanyatlik.
A szikla szirten orditva vetődnek fel a hullámok, hogy a következő pillanatban tájtékba borultan vonuljék vissza, a szikla rendületlen; de hullám hullámot ér, majd lágy locsogással, majd dörgő robajjal mosva a kövületet; kövecs kövecsre letördel, mind inkább nagyobbodó mélyedések s lyukak támadnak, mig végre a kivájt kőszál, melly a zajgó habok rohamával egykor olly büszkén daczolt, robajjal a tenger sirjába omlik s nincs többé.
Ha a képzelet merész sajkáján az éjszaki tenger távol partjai felé vitetjük magunkat, melly körül Napier vezénylete alatt a hatalmas szigetország fa-várai, Angolhon büszke hajóhada vitorláz, óriás sziklafalak fognak feltünni előttünk, mellyek a partot övezve, azt minden támadás ellen örökre megvédeni képeseknek látszanak.
De vajmi bal e vélemény, melly a lassan de untalan működő természet-erőket figyelemre nem méltatja. A meredek, több száz lábnyira emelkedő szikla szálak, mindannyi tanúi hullámok a romboló hatalmának.
A Wäsch öböl partjainál az éjszaki tenger, elnyelt erdő fölött zajog, mellynek fiai még most is fennállnak s gyántájukat a közel partok lakói halászszák. – Erzsébet angol királyné korában Brighton városa ott állt, hol most csak néhány czölöp nyul ki a habokból; s temploma, melly VIII. Henrik angol király idejében egy mérföldnyi távolban volt a parttól, napjainkban elhagyatva s magányosan áll a zugó tenger szélén.
Az éjszaki tenger pusztitásait mutatják a Zuider s Harlemi tó, mellyek hat hét századdal ezelőtt, a töltések s gátok lerontása által keletkeztek; a rést tört hullámok mezőket, falvakat boritának s ezek boldogtalan lakói, részben ott vesztenek, részben annak idején menekülve, kivándorolni kénytelenültek. A szorgalmas népet, szüntelen harczok által pusztult hazánkat népesitni kívánt királyaink, vendégszeretettel fogadák, kik is honunk éjszaki s Erdély délirészén letelepülve, a szászok virágzó gyarmatjait alapiták.
A keleti tenger part lakója az elsülyedt gazdag, de bűnös Vinctáról regél, mellynek márvány palotái maiglan kifehérlenek a tenger átlátszó vizéből, ha azt szél nem háboritja, ablakaikból néma csendben tarka halak uszkálnak, mig tengeri repkénytől árnyékolt falain, rákok, csigák éhesen lesik martalékjukat.
Egy vitézül küzdő, de már már hanyatló, haldokló hős képe gyanánt tünik fel előttünk Helgoland veres agyagkő szigete, s lakói is honuk e jellegét viselik. – Nyersen és szabadon fejlett ki egykoron népe, egy büszke faj gyanánt, sajátságos szokásokkal s eredeti egyszerüségben. – Honuk földje élelmezésükre elégtelen lévén, csakhamar a szabad tengerre száltak ki s harczias lobogójuk alatt, partokat, hajókat megtámadva, zsákmánnyal gazdagon tértek vissza szegényes kopár szigetükre.
De mint sziklájukat a szüntelen zajgó habok, ugy ostromolta idegen országok miveltsége s uralkodási vágya eredetiségüket, s mint sziklájuk a tengerek, ugy engedtek ők a polgárisulás folyamának.
Ha a tenger zöld hullámaiból e kis szigetke feltünik, nyájasan üdvözölni látszik, a feléje közeledő vendéget, s alig szált lágy fövénynyel boritott partjára, s azonnal titokteljes báj lengi körül, csakhamar azon kedves otthonos érzetre változván, mit gyermekkorában korlátolt kertecskéjében érezett, hol mindennek, még a legcsekélyebbnek is, megvolt alkalmas helye.
Meredeken felnyuló szikla partjaiba a tenger hulláma regés éltet lehelt, majd merészen emelkedő oszlopszerü kőszálakat, majd setét barlangokat pillantunk, mellyekben a tengeri szárnyasok serege fészkel és tanyáz, – majd magas csucsos szikla kapuk, pitvarok tárulnak fel előttünk, setét üregeiken keresztül a tenger habjai zajognak, mig a velük szemközti zátonyon tarka fókák s tengeri kutyák, – a nap éltető melegét élvezve, – szunyadoznak.
Alacsony faházak közül helylyel magasb épületek emelkednek, jeleül a finomult világ fényüzésének, melly a falusi élet egyszerüsége között települt le. – Ragyogó boltok s fényes kirakatokkal diszitett utczán keresztül azon széles 186 lépcsőből álló felmenethez jutunk, melly három merész fordulattal a szikla tetejére felvezet; mellynek alját illatos hársfák árnyékolják, mig rózsa s tengeri bodza bokrokkal koszoruzott felső részén vad venyige kanyarul fel.
Tetejére felérve, tekintetünk a szabad tengerre száll, melylyen kisebb-nagyobb csolnakok, sajkák s bárkák majd lágy hullámoktól ringatva, majd kedvező széltől kapatva sikamlanak ide s tova; mig az apály által feltakart tenger fenekén, gyerkőczék kagylókat s rákokat halásznak, s a nyugvó nap sugariban a fehér fövény aranyszinben ragyog.
Alattunk igénytelen látvány; egyedül a fürdő környékét képező házak árulnak el vig életet, de sima lapos fedelek mutatják, hogy ez élet idegen.
Csak a felső város összeszorult faházacskái, s a közébük zárt kisded virág- s káposztás-kertek, viselik a szigetlakó szorgos jellemének bélyegét.
A viruló ültetvények s zöldelő fasorok közül, kifehérelve nyájasan mosolyog a kis szigetnek nagyszerü oskolája, mint az uj mivelődésnek az ős sziklán emelt diszes temploma, mi kedvesen lepi meg az utast, ki hazájában fájdalom az iskolákat, csak a legroncsoltabb és silányabb gunyhókban kénytelen keresni.
Az egész sziget termelő földje szorgalmasan mivelt, s az itt-ott levő bokrokban számos tőrök vannak kifeszitve, mellyekben tavasz- és őszkor számos vándor-madarakat fognak; s nevezetes madarászatot üznek.
Volt idő, midőn a szomszéd fejedelmek Helgoland birtoka felett véres harczokat csatáztak, lakóinak csak menhelyül szolgált, ezek hazája a tenger volt, mellynek égszin, távolban ibolyaszin, tüköre fényesen ragyog a nap sugáritól, mig egy rögtön szél-fuvat végig nem nyargalván sikját a hullámokat tajtékosan kavarja a nyalka, szél szárnyán járó hajók, ijedve huzzák be duzzadt vitorláikat, – s ittasok gyanánt tántorgó tánczot járnak a zajgó hullámokon.
De milly gyorsan jött, olly rögtön szakad vége a zivatarnak, s az ég setét éjét tükröző tengerre, fénylő sugár csomagot lövell a nap, mig a setét sziklaboltozatokon keresztül dörgő vizek felett, reményteljesen emelkedik a szivárvány tarka ive.
Mint borut derü, ugy érték szakadatlan változatosságban a jó s balszerencse csapásai e szigetet. – Régente az erdők setét árnyékában pogány istenek bálványai álltanak, de a keresztény vallás hatására leomlottak; a lakók mint ezelőtt ugy ezután is rabló-hajózásból éltek, név- s zsákmányszomjuzó kalózok maradván, – miglen a 15-ik században a heringek serege Helgoland partjai felé vonult, s halászatuk, a lakóknak békés s jövedelmező élelemforrásává vált.
De a reformatió az országba jött, s vele, a barátok mondása szeirnt, ép e miatt, elvonultak a heringek, s a lakók szegénységbe dültek.
1806-ban az angolok foglalták el e szigetet, s a szárazföldi zárlat (Continentalsperre) ideje alatt jövedelmező ugyan, de erkölcstelenitő dugárusságot üztenek, mig az angolok távoztával ez is megszünvén, az előbbi szegénységbe sülyedtek, melly annál sulyosabb volt, mert a nép uj szükségekkel ismerkedett meg.
Végre 1826-ban a tenger-part föveny halmain, európai hirt nyert tengerfürdőt állitottak fel az angolok, kiknek bőkezüsége, párosulva a fürdővendégek fényüzésével, uj életet és jólétet hozott sziklára, de ez, mert idegen s nem ön erőből kifejlett bizonytalan. – A hullámok csendesen rágódnak a fövény-halmokon, a zivatarok néha egész halmokat rontanak szét, de az egykor olly merész, munkás és egyszerü lakók, kényelmesekké, fényüzők- s restekké váltak, s mit sem tesznek az untalan ostromlott partok védelmére.
Jaj nekik, ha a fövenyhalmok egykor a tengerbe szakadnak, a tengeri fürdő, s vele a lakók utolsó élet-forrása kiapad; uj emelkedésre pedig hiányzik a régi erő. – Helgoland sziklája s népe közösen indult pusztulásnak, a régi szokások, az ős nyelv kihal, apa s fiu nem értik már egymást. – A szikla letördel, a fövenyhalmokat szétrontja a hullám, a fövenyt elszórja a vihar, s a nép elmerül a polgárisodás folyamában; jeleül annak, hogy nem szerencsés kül-körülmények, nem az ország természeti gazdagsága, hanem a nemzet szorgalma, miveltsége, ipara és takarékossága képezik jóllétének s nagyságának egyedül biztos és rendületlen alapját.