A tudomány haszna.
IND REGE.

Bizonyos ember mindennapi élelmét kizárólag vadászat és halászattal keresé. Egy napon hálóját kiteritvén, három madár akadt abba, és ezek után több is indulandott, ha őket két zajongó férfiu, kik czivódni látszának, el nem riasztja; ez két vitatkozó tudós volt.

Emberünk megszólitja őket és esengve kéri, hagyják el szóvitájukat, mivel általa a szárnyasok elriadnak. A tudósok az igényelt hallgatásért azt kivánják, hogy adjon mindegyiküknek egyegy madarat.

„Hé ekkép énmagam számára csak egy marad,” felelt imez, „én pedig szegény ember vagyok, és családom számos; a tudománynak az embereket igazságosakká kellene tennie, kérdem mi jogon követelitek ti tőlem zsákmányomnak két harmadát? Nincs-e ezáltal az igazság minden törvénye megsértve?”

Mire a tudósok azt felelék neki, hogy e szerint még nagyobb hévvel készek folytatni szóvitájukat.

Emberünk hogy megmeneküljön a vitatkozóktól végre beleegyezett követelésükbe: „De” mondá ő – „ha velem osztozni kivántok, nekem is osztoznom kell véletek, és ha madaraimból részeltetlek, nektek is kell juttatni tudománytokból, mondjátok meg tehát, mi volt tárgya vitatkozástoknak?”

„Mi a himnőkről (Hermaphroditák) szóltunk,” válaszolának a tudósok.

A jó ember, ki e feleleten nem sokat okult, kérdé: mit jelentsen e szó „himnő”? A tudósok felelének: himnő olly lény, melly him és nő egyszersmind. – Emberünk jól megjelölé magának a hallott szót; a tudósok pedig madaraikkal utjokra keltek.

Másnap reggel emberünk a tenger partján halászott, és midőn kihuzná hálóját, benne ritka nagyságu szép hal találtatott. E fogáson felette örvendezve, sietett a jó ember a palotába és felmutatá halát a szultánnak.

E fejedelemnek volt egy igen jeles bárkája, mellyben a legritkább halakat táplálta; elfogadá tehát a halat, és a hozónak ezer darab aranyból álló jutalmat szánt.

E bőkezüséget a nagyvezér tulzottnak találá és urának mondá: „Uram! ha te illy csekélységért olly tetemes összeget adsz, ugy a tengerek minden halait hozzád hozandják és te nem leendesz képes azok árát megfizetni.”

„Én e halért ezer aranyat igértem,” felelt a szultán, „pedig illő, hogy fejelem létemre ura legyek adott szavamnak. Mond mi tevő legyek?”

„Kérdezd meg a halászt,” felelt a vezér, „vajjon hala him- vagy nőnemü-e? Ha azt válaszolja, him, akkor mond neki: az ezer darab arany tied leend, ha nekem nőnemüt hozandasz. Ha pedig azt felelé: nő, mond neki: hozd el számomra a himet és az ezer arany tiéd. Ő nem leend képes kivánatodat teljesiteni, és ekképen tőle csekély ajándok iránt megmenekülsz.”

Tetszett e jó tanács a fejedelemnek, maga elé hivatá tehát a halászt és kérdé tőle: „Mondd meg nekem vajjon halad him- vagy nőnemü-e?”

„Egyiksem,” válaszolt emberünk; „mert himnő.”

Mind a szultán mind a vezir igen meg volt lepve, hogy törekvésüket e válasz által meghiusitva láták; – a fejedelem mindazáltal örvendett ez egyszerü ember eszélyességén, és nemcsak a megigért jutalmat adta meg, hanem ezenfelől még más ezer aranyat lefizetett neki. Midőn a halásznak az egész összeg kézbesittetett, épen nem sajnálta a tanpénzt, mit két madár alakjában a két tudósnak adnia kellett.

„A tudomány,” jegyzi meg Bidpái, „mindenkor hasznos, és az idő, mit megszerzésére forditunk, soha sincsen elveszve.”

Lám azon idő, mellyet e halász a tudománynak szentelt, nagyon rövid volt, mindamellett a megtanult szónak jobb hasznát nem vehette volna soha.