(Vége.)
Minden alapos ok nélkül vonták kétségbe azon számos s hitelt érdemlő adatokkal bizonyitott körülményt, hogy a sas védetlen gyermekeket is elorzana. Többek mellőztével csak Lurbachen Anna esetét kivánom felhozni, melly Bern közelében történt. A kis Annát három éves korában szülei szénagyüjtéskor magukkal vitték a hegyekbe, s egy ól közelében leültették, a gyermek csakhamar elaludt s atyja őt szalmakalapjával betakarván, dolga után látott. – Visszatérve s gyermekét a kérdéses helyen nem találva, azt aggodalmasan keresé, de minden siker nélkül. – E közben egy vad hegyösvényen haladó paraszt távol dombról gyermeksikoltást hall, s a hang után indulva a halom szélén borzasztó mélység partján a kis gyermeket találta, – a mélység felett egy hatalmas keselyü keringett, melly azt elragadta, s ember közeledésétől ijesztve, ezen az óltól 1400 lábnyi távolságban levő helyre letette. Kisded karjain látható karmoláson kivül mi baja sem esett, és még számos éveket élt ezen az isteni gondviselés által olly csodateljesen megőrzött személy, kit a környék népe ennek emlékére Sas Panninak (Geyer Anni) nevezett.
Hogy a sas nemcsak kegyetlen s vérszomjas, de bátor vad, mutatja a következő eset. Schudders felett egy éves bakra lecsapván, mielőtt martalékjával felszállhatott volna, a pásztor által hatalmas fütykössel dühösen megtámadtatott, de a sas olly keményen csapkodott szárnyaival s vagdalkozott csőrével, hogy a megijedt pásztor jónak látta menekvését futásban keresni, – kénytelen lévén a tusa tárgyát képező bakot a győztesnek akarva, nem akarva átengedni, ki is vele nemsokára a felhők között tünt el. – A pásztort ezóta sas emberkének (Geire mannli) csufolta a vidék.
Hatalmas szárnyasunk nagyobb számmal csak a rhätikoni havasok felső vidékeit lakja, honnan téli időben néha a völgyekbe is leszáll; e körülményt használják fel a vadászok s galjakból font, szalmával betakart gunyhókban naphosszat lesik, mig a hóra öntött vér szine vagy a csábul oda vetett sült macska szaga figyelmét nem ébreszti. Ha ez sikerült, eleinte tágabb, de mind inkább szükebb gyürükben kering a vágyott martalék felett, s habár a gunyhó gyanut gerjesztne is, a néma csend s a sült ingerlő illatja azt csakhamar eloszlatja, végre a martalékra lecsap, s azt mohón kezdi felfalni, de drágán fizeti a lakomát, mert egy pillanat, s a lesben álló vadász golyója elejti, ki vele faluról falura vándorol, a pásztoroktól egy egy marok gyapjut, a gazdaasszonyoktól tojást kap, a tyuk s birkarabló megöletésének dija fejében.
A havasok merész fiainak nem ritkán sikerül a sasfiakat fészkükben meglepni s őket elragadni, mi azonban, – a sas csak a legjárhatlanabb ormokon fészkelvén s fiait keményen védelmezvén, a legkoczkáztatóbb s életveszélylyel járó merényletek egyike. – Scherrer, hires zergevadász, szédelgő bérczormon sas fészket látván, s benne fiakat gyanitván, a majd függőlegesen felnyuló bércz falon, annak repedései s gyér havasi rózsa bokrokba (Rhododendron) kapaszkodva, mezitláb mászott fel; de czélját még el sem érte, midőn a him sas reá csapott: félkézzel a falba kapaszkodva, másikkal fegyverét lőtte ki a sasra, mi halálosan sebesitve, vergődve zuhant az alatta setétlő mélységbe. A vadász ismét megtölté fegyverét s nyaktörő pályájának czélját csakhamar elérte, de mielőtt fegyverének még hasznát vehette volna, a magzatit kétségbeesés dühével védő anyasas által övén ragadtatott, s iszonyu erővel a mélység felé vonszoltatott. Borzasztó helyzetében menekvését csak bámulatos hidegvérüségének s lélek jelenetének köszönheté, félkézzel a sziklarepedésbe fogódzva, fegyverét a sasra szegeznie, s mezitlen lábujjával azt elsütnie sikerült. Halva rogyott le a sziklák közé, a magzatait olly hüséges elszántsággal védő vad, s a vakmerő vadász a négy állatért öt és fél forintot kapott dijul a schännisi birótól.
Még iszonyatosb volt egy testvéreivel az eglésziászi havasokon sasvadászatra ment fiatal sardiniai helyzete; – testvérei a kiálló szikláról kötélen ereszték le az alatt levő sasfészekbe, hol megragadván a sasfiakat, velük, testvéreitől huzatva, felfelé emelkedék, alig haladt néhány ölnyire, az öregek visszatérve, reá csapnak, s ő kivont kardjával kénytelen magát támadásaik ellen védeni, egyszerre erős rángatást érez, s midőn feltekint, borzalommal veszi észre, hogy a hadonázás közben a kötél két harmadát kardjával szétszelte, s már csak nehány szálon függ a széditő mélységnek felette. – Testvérei halkal s vigyázva huzták fel, de mig felért, az alig husz éves legénynek kevés pillanat előtt holló haja hó fehérré változott.
A fiatal sasok huseledellel s tejjel könnyen nevelhetők s megis szelidülnek, de az öregek rendesen vadak s szelidületlenek maradnak, majd gyávákká fajulnak. – Egy illy Scheidtlin tanár birtokában levő példány, mellynek kalitul egy téres kamra rendeltetett, eleinte vad volt s minden közeledő ellenében tollait borzogatta, később ezt csak idegenek ellenében tette. Ápolóját, ki vele szabadon enyeleghetett, szokatlan öltözetben meg nem ismerte, mig ez őt meg nem szólitotta. – Dorongjára ültetett csókák vagy galambok csendesen meghuzták magukat, mig őket egyenkint dorongjára feltette s egész nyugalommal fejüket leharapván, egymás után felfalta szőröstől bőröstől, mint szokjuk mondani.
Ha csőrébe pipát dugtak, mit sem gondolva vele, órákig mozdulatlan ült szokott helyén. Zene reá befolyást nem gyakorolt, s egyedül fényes szép szeme árulta el a benne égő életet, de több vadságot mint eszélyt tanusitott.
Megbetegedvén, emberként nyögött, midőn szárnyai merevülni kezdének, a dorongra, mellyen éven át ülni szokott, egész testtel ereszkedett, majd a padlóra repült le, fél oldalt fekve szakadatlan mind inkább gyengülő nyögéssel, egy haldokló vitéz gyanánt, szépen és csendesen mult ki.
Más fogoly keselyűk erélyesb s vadabb viseletet tanusitottak, de felette csalódnánk, ha egy hosszas fogságban sinlődő, beteg sas viseletéből következtetést akarnánk vonni a szabad sas jellemére, mellyet vérszomja s vad bátorságáról eléggé ismer a havasi nép.