Győzedelmi zajjal, fénynyel
Viszi a szép Thurzó Annát
Boldog vőlegény Balassa,
– El is űlte lakodalmát.
Mint a vőlegény ohajtá,
Gyors, rövid lett a vigalom;
Éjfél tájban a czigány is
Elakadt már a czimbalmon.
A vendégek elrobogtak,
Elfeküdtek a cselédek,
Ős szokáshoz és urához
Hiven – valamennyi részeg.
Részeg a vár ura is tán –
Szeme ugy ragyog, világol
És a nyelve olly nehéz lett –
Leirhatlan boldogságtól!
Titoksejtő csendes éjjel
Ereszkedik le a várra;
Még a halk szellő is elbujt
– Mintha valamire várna….
Hallani tán a gyönyörrel
Megtelt szivek dobbanását?
Tündér arczu szép menyasszony
Első csókja csattanását….
Meg is hallaná pediglen,
Olly döbbentő csöndesség lett, –
Röpülése halik ördög –
Pillangónak – denevérnek.
Közbeközbe hallik egy egy
Ittas alvó horkantása, –
Most elalszik az utolsó
Világ a vár ablakában.
Ki oltotta el? – talán a
Szép menyasszony halk sóhajja,
Mellyért egy bús sejtelemtől
Bántva sohajtott el Anna? …
– Irigyeddé lett a végzet,
Jó Balassa, jaj neked már!
Fuss, tagadd meg a gyönyört, mert
Kész halál az, a mi rád vár!
Elárult a sötét éjjel,
Melly ellenségid takarja;
Háborodva kel föl a szél
S viszi a lángot magasra.
Saját szived is elárult,
Mert dobog ugy hogy nem hallod,
Két ezernyi támadó had,
Döngeti a kapud, ajtód…?
Ég a váralj, föl van gyujtva,
Már a kaput ostromolják;
Elviszik majd szép arádat,
Még mielőtt megcsókolnád….
Két ezer jancsár s lovas had
Jött el érte Esztergomból,
Hogy ha kedvesb életed, hát
Mondj le szép menyasszonyodról.
Lásd, hogy halványulnak a kéj
Lángra vágyott piros ajkak
Hallod a fájó sohajtást:
„Ez hát sorsa a magyarnak!
„Magyar hölgy hát nem lehet már
Nője a magyar vitéznek!
Vagy különben mit jelentsen
Ez a gyászos, szörnyű végzet:
Még alig telt párszor a hold,
Első férjem, hős Cseh Gábor
Alig mondta az igent el,
Halni szállt le az oltárról!
Jaj azoknak, kik ez átkos
Földön látnak napvilágot,
Nem telik le a magyarról
Soha a nagy régi átok….
– Hol a kard, menj halni véle,
De előbb üsd a szivembe,
Látom, Isten s végezéstől
Átkozott annak szerelme!” –
Fájóbban minden kinoknál
Igy panaszlott Thurzó Anna
Szive jobban megfájdult rá
S szinte meghasadt miatta!
Mély hangján a fájdalomnak
Szólt Balassa! „mért bántottad
Szent sebeit egy örökölt
Régi haza fájdalomnak?…
Ha menyasszonyát kell védni, –
E szegény beteg hazának,
Sebeire emlékezni
Nincs szüksége Balassának.
Magyar leánynak születni
Nagy dicsőség – érdemeld meg;
A veszélylyel te ne gondolj,
Csak azt mond nekem „szeretlek.”
– Thurzó Anna lelkesülve
Csókod ad rá válaszképen;
Hősi bátorság villámlik
Balassa Menyhárt szemében.
S kardot rántva, ugy a hogy volt
Hajadonfő, öltözetlen
Rohan a vár kapujára
Hová épen hág az ellen.
Kiriglár bég épen akkor
Tolta föl fejét előre,
Az aztán a teste nélkül
Hamar is leért a földre;
Többi része pedig ülve
Ott maradt a vár bástyáján
Mintha segitségre hina
Hébehóba egyet vágván….
Hanem azt a támadó had
Okosabban magyarázta;
– Vissza innen! hogy ha kedves
Az isten szép napvilága
Ezenközben lóra pattan
Menyhért és dörgő szavára
A fölébredt mámort vesztett
Őrsereg is megy utána.
És a meddig Léva égő
Házai világot vetnek,
Megy nyomába öldökölve
A bomlott futó seregnek.
De a midőn hadakozva
Leérnek a sík mezőre
S a százszorta nagyobb ellen
Kivehető lett előtte:
Saját vakmerőségétől
Elrémülve, álmélkodva
Leereszti véres kardját,
Népét vissza parancsolja.
„Hogy szaladnak a bolondok”
– Mosolyogva mond magában –
Meg ne tudják hányan voltunk”
S vissza nyargal lóhalálában; –
Nyargal vissza, vad zaját nem
Hallja már a harczmezőnek:
Dobogó szivéhez ujra
Édes ábrándok szegődnek,
Hasad a hajnal keletnek,
Fölkel a menyasszony ágyról
Thurzó Anna és remegve
Néz ki a vár ablakából.
Sovár szeme Balassáját
Keresi, de nem találja,….
Fekete volt hogy elment, s most
Fehér hab a paripája.
És gyólcsinge, melly fehérlett
Most piroslik a sok vértől –
„Ne ijedt meg – szól Balassa
Egy csöpp sincs rajt az enyémből!….
Vajda János.