Az utazók többnyire csak az országokat teszik figyelmök tárgyává, s azokat helyrajzi, ipar-, kormányzati, s ollykor gazdászati tekintetben irják le; vasutak, és egyéb gyorsközlekedési eszközökkel utazva, s kényelmesebb hôtelekbe szállva, a népet nem ismerik, s nem ismertetik meg. Pedig a mint hasznos ismerni az országot, ép ugy érdekes ismerni lakóit – a nemzetet, ugy a mint az szokásaiban, erkölcseiben ős időktől megmaradt; a mit leginkább a tüzhelyét soha el nem hagyott – azonkivül nem házastársult köznépnél találunk fel, mert a tanultabb, tehetősb résznél a jellemző nemzeti eredetiség idegenszerü miveltségökben többé kevésbé felolvad, átalakul. Igy itt, midőn az olaszokról beszélek, a köznépet értem, mint a melly számu többségénél fogva is leginkább képviseli a nemzetet.
Megjegyzendő itt az, hogy e jegyzetek saját tapasztalásomból levén meritve, csakis azon térre szoritkoznak, mellyen azon tapasztalást, két évig közöttök élve szereztem. Más valaki, más vidékeken, más körülmények közt, más talán némileg el is térő tapasztalatokat gyüjthetett, a mint már maga Piemont, – adatokból itélve, – egy nagy kivétel, de elvégre is azok csak az árnyazatot teszik, a fő szinek ugyanazon élesen jelöltek maradnak.
Sajátságai megvannak minden nemzetnek, némelly szinte követeli, mert azokban nyomatékot, érdemet fektet, a mi mindenesetre méltányolni való, mert csak nemes vetélkedést idézhet elő; de azon sajátságok talán egyiknél sem annyira kizárólag azok, annyira élesen jelöltek mint az olasznál.
Az olaszban igen sok eredetiség van; mintha, nyelvén kivül, csakis annak kellene tenni magát az olaszlétet, a nemzetiséget is. Ő nem keresi, hogy ugy tegyen, mint a másik olasz, mégis mindig ugy tesz mint az olasz, mert hajlamuk, szenvedélyük, erényük, s hibájuk mindenütt ugyanaz, egyaránt olasz, s az marad a világ bármely zugában. Más nemzet fia többé kevésbé büszke, vagy legalább érzékeny nemzetiségére, az olasz nem; sőt ugy látszik annyiban tudja magát olasznak, a mennyiben olaszul beszél, pedig neki mindene, a nélkül, hogy akarná a legolaszabb. Bajos azonban meghatározni, miben áll ez az olaszosság, mert annak valami positiv jellege nincs, hanem hiánya az, a minden más népeknél felvett, vagyis öntudatosan követett formáknak.
Párisnak az egész divatvilág hódol, az olasz nem; egy társaságban annyiféle föveget, annyiféle szabásu öltönyt látni, a mennyi az egyén. A franczia konyha sem tudott még eddig győzni az olasz mártalék nélküli marhahusa, iztelen becsinált-féle keverékjei, s főszerepet vivő reszelt sajátja felett.
Vendégét nem házánál fogadja, hanem vendéglőbe, vagy kávéházba hija meg, és – együtt költ vele, vagy ha megkináltatik, része fizetését és odaengedi; hogy nem vendégszeretők, az is mutatja, hogy kapuik mindig csukvák. Nem példátlan, hogy magok a nők, a magasabb ranguak, szállodák termeiben fogadják a látogatásokat. Családjánál, bizalmával megtisztelt barátját sem vezeti be. A nők különben is igen elzárkozva élnek.
Éléskamrája szüken van ellátva, leginkább piaczról, falun az afféle szatócsboltból él; házi kenyeret nem ismer, ezt nála péksütemény, vagy a szegényebb néposztálynál, a kukukoriczalisztből sürüre főzött polenta pótolja, mint némelly oláh vidékeinken a málé. A pékkenyér többnyire kétféle u. m. franczia és olasz, mind alakjára, mind minőségére különbözik egymástól ez utóbbi a mi görögjeink áldozó kenyerökhöz hasonlitván, kevésbé kovászos lehet. A pék czimirata: „fabrica di pane” kenyérgyár.
Evés ivásban mérsékletes; mindamellett, hogy hamarkodva eszik. Részeg olaszt nagy ritkaság látni.
Levesét, ha csak nem igen sürü, mint millyen a minestrája is; issza, mert fogytig kanalazni nincs türelme.
Szereti a keserü eledelt, s átalán a zöldséget, főleg a salátát. A fejes salátát, ugy a mint megtermett, kezébe véve megy az utczán, s élvezettel szaggatja és eszi leveleit.
A reszelt sajt mindig ott áll asztalán, de só ritkán, bors még ritkábban, paprikája nincs.
Szereti fejét fedve tartani. Láttam pongyolára vetkezett olaszt hosszuszáru pipából dohányozva magas tetejü kalappal fején. S nem egyszer feltett kalappal számol vendégével a fogadós.
A nyelv dolgát igen könnyen veszi. A midőn már több jeles iróink müveit forditásban az egész miveltebb külföld birta, s a midőn a magyar nyelvnek diplomatikai polczra lett felküzdésének zaja messze országokra elhangzott, sok, és pedig tanult olasz azt hitte, hogy Magyarországon latinul beszél a nép. Egyik olasz utazó azt irja, hogy a németek éjjelre álomitalt szoktak inni. Az olasz, ha egy pár szót elsajátit, azt gondolja, hogy már tudja a nyelvet még olly rosszul beszélőről is azt hiszi, hogy képes, az ő igazán munkás segitségével, vele beszélgetést folytatni: jeleket használ, ügyekszik kitalálni gondolatát, s ugyszólván szájába adja a szót. Nem is tudja megkülönböztetni a hibásan beszélőt, csak folyvást beszéljen; neki elég jól van, ha megértette. Átalán a nyelvészet nem igen erős oldalu, – a mi sok valószinüséget kölcsönöz amaz adomának, melly szerint a 30 évig Bécsben lakott olasz, még mindig nem tudván németül, e feletti boszankodásában „dumme natio”-nak nevezte a nemzetet, mellynek olly nyelve van, hogy 30 év alatt nem tudja megtanulni.
A h betüt nem tudja kimondani.
Erősen állitja, hogy Cicero az olasz nyelv kiejtésével beszélt, hogy pl. manyus-nak mondja magnus-t.
Irása az olvashatlanságig rosz, gondolván, hogy a szépen irt betük sem fejezhetnek ki többet.
Miveltebb közönségnek szánt irodalmi nyelvezete is teli van felkiáltásokkal, és sohajtásokkal; s mig az olasz élete keményszivüséget tüntet fel, itt kelletinél gyakrabban ellágyul.
Vére heves, mit a meleg égaly is előmozdit; ezért hajlandó a fantáziára, mit zenéje, festészete eléggé tanusitanak. Gyakori is náluk a véreresztés; ha a kézmüves a szokottnál jobban felhevül, szalad a sebészhez, s eret vágat. Az orvosok még utóbbi időkben is rendesen érvágással kezdik a gyógyitást, hogy lássák a beteg vérvegyületét.
Nem „borra” hanem „kávéra való”-t kér, leginkább idegentől, mert öveitől megszokta nem kapni. A bottega-tól (korcsmáros, kávés, – sajátkép ugyancsak a helyiség) visszajáró legkevesebbet is elteszi, de azért olly parancsolva szolgáltatja ki magát, mintha bőkezüleg jutalmazna, és mindamellett készséges szolgálatot nyer, mert a korcsmáros vagy kávés nem szokott különben tenni hasonló körülmények között.
A boltos sohasem ád elég papirt a vett áru beletakarására, ha kérsz, ád hozzá egy kisebb darabot.
Idegen véleménytőli függetlenség jellemének egyik főbb vonása.
Gyakran látni ökörszekérben napernyőket, nőkalapokat; s alóluk minden genirozás nélkül tekingető szép nőket.
Esernyőt még akkor is visz magával midőn lóháton utazik.
A jól öltözött olasz is maga vesz estelijeül szolgálandó hust a piaczon, s tenyerén viszi a korcsmába, hogy megsüttesse, közönségesen roston, nem gondolva avval, hogy a legjava a parázsra csepeg.
Szeret burnótozni, maguk a nők is. Szép, fiatal hölgyek burnót szelenczét hordanak magukkal; egy részt talán azért is, mert szemökben a burnótozás előidézett nedvesség azok ragyogását emeli.
Nem igen szereti a csint, tisztaságot, még temploma is szemetes. Házaik ablaka alá mindenféle rongyokat, függesztenek száritás végett. Jobb házakon is láthatni már épitéskor e czélra szánt horgokat. Főleg lábbelijével keveset gondol; jól öltözötteket látni fakó topánnal, azt legfeljebb nagy ünnepekkor fénymázoltatják azon alkalomra a város minden utcza sarkán mühelyt állitott tisztitók által. Fürdők nagyobb városban sincsenek; tehetősebbek házuknál fürödnek, bodnároktól e czélra bérelni szokott kádakban.
A város főhelyein mészárszék, hentes, s egyéb élelmiszerboltok foglalnak helyet; van mégis minden népesebb városban egy kiválólag diszutcza, mint a fényüzési czikkek kirakata; ez egyszersmind sétahely, s minthogy rendesen szélesebb a többi utczánál, nem is utczának, hanem „corso”-nak hiják; Velenczében „Mezceria”.
A nők a templomba lépve letérdelnek, csak rövid ima után mennek beljebb. Maga a pap a szószéken olly heves tagjártatással él, olly szinpadi mozdulatok tesz az annak megfelelő széles emelvényen (nem cathedra), hogy az lélekből eredő ama szent buzgalomra nem indithat. A figyelmesen vizsgáló véghetetlen sok ellenmondásokat fog találni e nemzet jellemében. Igy van a vallással is. A vallás cselekvényeit nemcsak gyakorolja, de tulviszi; azonban a moral tanait, a keresztény szeretet igaz elveit magán élete müveire nem viszi át. A bőjtnapokat szigoruan megtartja, mig némelly korcsmában sem kaphatni husételt; s ekkor a korcsmáros a játékot, kártyát sem engedi meg. Alig van ház, mellynek homlokzatán vagy a szentkehely S.S.S. (sanctus, sanctus, sanctus) felirattal, vagy valamelly szent szobra ne állanak. De történt, hogy a részvéttel ápolt, beteg idegent, megtudván, hogy protestans, iszonyodva hagyá oda. Mig a katonák is rendes időbeli imáikat kiki ágyánál térdelve végzi, de azért az olasz részvétére a szerencsétlenség hiába számit, – csufot tud üzni a halottból, s volt idő, midőn az oltár előtt gyilkolták le a papot. Más részt meg a templom szentségét még a tolvajok is tisztelik, kik előtt bizton állnak nyitva az ollykor épen ajtó nélküli templomok.
Az Isten szolgái iránt tartozó hódolatteljes tiszteletből nálok igen sokat levon az, hogy sokan azok közül szük ellátás következtette helyzetöknél fogva, gyakran kényszeritvék a nép közé vegyülni, s kiki bizonyos házakat nyerni meg ép ugy mint az orvosok. A papi rend már azáltal is profanáltatik, hogy arra szánt gyermekeiket már kis korukban papi ruhában járatják.
A templomban a karénekhez hangosan bravozik.
Ünnepi járdalatokkor minden társulatok, (nem csupán a czéhek) mint gazdászati, ipar, zene, stb. egyletek, saját zászlói alatt, s ebbeli rendszabályaik különbsége szerint képviselvék; igy van ollyan is, mellynek rendszabálya: meztelen lábbal, másnak álorczás dominoban menni kettesével a járdalaton.
Illyen ünnepi menetek alkalmával a város nagyobb térein megállapodnak; az arra készült szószékre fellép a szónokpap, a fentebb előadott hevességgel prédikál, s végre a szenteket sorban élteti, fel kiáltva: „eviva Santo Antonio!” (Éljen Szent-Antal) a nép rákiáltja „eviva!” (éljen) – „eviva Santo Pietro!” a nép: „eviva! s igy tovább; végre „tutti santi!” (minden szentek), s ekkor a nép szünni nem akaró „eviva!” kiáltásokban tör ki.
Templomaikban ülésre rendesen kevés pad van, hanem a bemenettől oldalra lát az ember egy rakás szalmaszéket, mellyel szegény vén asszonyok szoktak ismerőseiknek alkalmasint bizonyos jutalomért szolgálni.
A papok, ugynevezett háromhegyü kalapot viselnek.
A szünteleni harangozás (némelly szerzetek szabálya szerint még éjjel is) azon öszhangzatnál fogva, mellyet abban előidézni tudnak, nem annyira untató a fülnek. Ugyanis a kötél a harangnak nem fülére vagy fájára, hanem ütőjére van kötve, mellyet a harang két oldalába erősebben vagy gyengébben, gyorsabban vagy lassabban vervén, ezáltal lehetővé válik a hangot vezetni, s a többi harangok szólásával öszhangzatos játékot idézni elő.
Épületes vasárnapi és ünnepi délután látni mint cathekizál a lelkész mindkét nembeli fiatalabb hiveivel, hol a szónoki ragyogó hatás helyett a bizalmas beszélgetés egyszerü szavaival jut szivhez.
Az olasz szereti a sorsozást, s átalán minden játékot, hol találgatásra nyilik alkalom. Önámitva is mentül tovább ringatja magát a nyerés boldog hiedelmében. Egyszer az u. n. tombola sorsjátéknál egyik, kinek száma 34 volt, miután a kihuzott 35 kikiáltva, s circulálva mindenkinek, s annak magának is a meggyőződésig tudomására volt, mert már azon számot lapjára fel is irta, s a magáét, mint vesztettet kitörülte, – egy közel álló csoportozathoz fordult, s mondá „nemde 34 jött ki?” várván, hogy majd valaki tévedésből rá mondja talán az igent.
Illyen találgatós játéka a la murra, az ujj-játék. Egyik nehány ujjait, a mennyit akar, előre kitartja, a többit szinte kénye szerint játszótársával egyszerre mutatja ki, s mondja is az összes számot; e másiknak tehát ki kell találni, hogy mennyit fog még társa már előre kimutatott ujjaihoz, s igy összesen mennyit – kivágni; az ujjak összes kimutatása és kimondása mindkét részről egyszerre történik, mindinkább emelkedő hangon, végre egész torokból a haragosságig komoly arczczal, e közben annyira közeledve, hogy majd felütik egymás orrát. – Kedvelt játékuk a bogi (bodzsi) golyójáték is. Czélpontul kidobott egy kisebb golyóhoz dobnak a többiek mind, a ki legközelebb dob, az nyer egy poin-t vagyis szemet, pontot; és gondolom tiz kell egy partiehoz, vagyis egy játékhoz. Mulató helyeken legnagyobb pontossággal vizegyenitett arena, sima homoktér van arra készitve; különben uton ut-felen, golyók hiányában kövekkel, tégladarabokkal az olasznak ifja véne evvel tölti üres idejét. A ballonjáték csak nagyobb alkalmakra van felhagyva, s az azt mesterileg játszók nyilvánosan mutogatják ügyességöket hozzá öltözötten, e czélra majd minden népesebb városban levő amphiteatrum féle szintéren; és mert az olasz szereti a spectaculumot, az illyen mutatványok szintolly közönséget képesek, hasonló belépti dij mellett csőditeni mint az operák szinházban.
Mi kinevetjük az afféle ponyvás szini hirdetményeket „a még soha nem látott” „világhires” stb., és minden ollyas vásári hühót, mig nagyobb olasz városban is illyen szinházczédulai hirdetések napi renden vannak.
A nép zenéje csengettyüs rosta, mellynek közepét öklével verve, a rostafáról körülfüggő csengettyük hangja mellett kettősben csárdásféle tánczot járnak.
Sajátszerü kártyája van, de szinte négyféle: kard, bot, pénz, és csavar jegyekkel.
Nála csakugyan (a szélsőségek találkoznak). Mindamellett, hogy elmés, ollykor még a logica, combinatio nem legerősebb oldala. A midőn bombázzák a várost, ő a falak megül pisztollyal lő ki – ez tény.
Hidegebb telekben sajátos hordható tüzhelyén kőszén-parázs mellett csak kezeit melengeti, a többivel nem gondol.
Női iránt udvarias. Láthatni olly napszámost, a ki a kofát karján vezeti haza a piaczról.
Szerelemben is a természet embere levén, az reá nézve elveszti a rejtélyesség ama varázsát a költőiesség zománczát, s a kielégitett kéjvágy nemesebb gyönyörét.
Találkozáskor a férfiak is minduntalan csókolódznak, mint nálunk a nők.
Hajukat vagy à la fiesco nyirják, vagy vállig érő fürtökben – müvésziesen viselik.
Az olasz nőknél a főbb kecsek egyike, – kis kéz, láb, hiányzik.
(Vége következik.)