Nem olvasóinkkal akarunk szót váltani, hanem engedelmökből, a „Budapesti Hirlap” tisztelt szerkesztőjével. Ugyan már miért? kérdhetik olvasóink. Oka van a dolognak. Ugyanis azon tisztelt szerkesztő ur haragszik reánk és másokra. De hát miért haragszik? ő bizony csak azért, hogy – a mint nagy uriasan mondja – a magyar népnek annyi „növelője és informatora” akadt, hogy a „Vasárnapi Ujság” előállott, hogy Csengery és Kemény „Magyar Népkönyvet” adnak ki, hogy Friebesz „Magyar Népkönyvtárt” szerkeszt, hogy Vas Gereben még folytatja a „Falusi Estéket,”, hogy Lukácsy a „Magyar nők Házikönyvtárát” inditotta meg: szóval azért haragszik, hogy a népies irodalomban egyszerre nagy mozgalom támadt. Mi pedig meg akarjuk szépen kérni, hogy ne haragudjék, vagy ha mégis haragszik – Isten neki – haragudjék – ok nélkül.
Szállunk tehát az urra, tisztelt szerkesztő ur!
Higgye meg, még nincs oka haragudni. Mert ugyan mi kár van abban, ha egy téren sokan próbálkoznak, ha verseny kél, a közönség sok közől választhat, s végre győz a mi legjobb? Örülni kell ezen, mert lássa tisztelt szerkesztő ur, az mindig jó jel, ha az irodalomnak valamelly eddig miveletlenül hagyott ágát sokan kezdik mivelni. Egyik is próbál, a másik is, egyik itt, másik ott keresi a dolog nyitját, ez is igyekszik, az is, emez okul amaz tévedésein, amaz megjavul emez sikerén. A sok kisérlet következménye aztán az lesz, hogy valamellyik sikerül. Egyszerre csak azt veszszük észre, hogy irodalmunknak e parlag ága felvirágzott. Ez a világ sora, s ezt igen jól tudhatná a szerkesztő ur, ki jeles történetiró, s mindennap figyelemmel kiséri a világ eseményeit. Csak egy példát mondunk. Ezelőtt harmincz évvel hirlapirodalmunk sem volt valami derék, most már, hála Istennek, dicsekedhetünk is vele. Ezelőtt harmincz évvel bizony a szerkesztő ur sem adhatott volna ki jobb lapot a „Hazai és külföldi Tudósitásoknál,” most már hatszorta jobbat ad, s olly szép vezérczikket ir, minőt Kulcsár nem irhatott volna, ha mindjárt fejére áll is. Legyünk türelmesek s tanuljunk a multból.
A szerkesztő ur azért is haragszik, hogy miért nem egyesülnek a népies vállalatok szerkesztői és irói egyetlenegy vállalatra, mert csak egyesült erővel adhatnának ki valami jót. Egyelőre ugy látszik, mintha ez jó tanács volna, pedig nem az. A történettan, mellyet a szerkesztő ur igen jól tud, az élet, mellyben elég alkalma lehetett tapasztalatokat tenni, bizonyos körülmények mellett mindig megczáfolják ez igaznak hitt állitást. Minden embernek megvan a maga saját iránya és terve, nemcsak az irodalmi, hanem a másféle vállalatoknál is. Természetesen kiki csak azokkal egyesülhet czéljára, kik vele rokon gondolkozásuak, ha máskép tesz, soha sem fogja elérni czélját, és sem igy, sem amugy nem tehet hasznot. Népies vállalataink szerkesztői közől is mindegyiknek megvan a maga külön terve és iránya. Különböző utakon akarnak egy czélra törekedni, s mindegyik a magáét tartja legjobbnak. Hadd menjenek az egyértelmüek együtt, keresse egyik itt, másik ott az igaz utat, mert csak igy találhatják meg. Higgye meg tisztelt szerkesztő ur, hogy tanácsa bármilly jó szándékból származott, nem nagy értékü. Ha nem hiszi, bátrak leszünk egy kérdést intézni a tisztelt szerkesztő urhoz: ugyan miért nem egyesiti lapját a „Pesti Naplóval?” A két jó lapból, egyesitve, bizonyosan még jobb lenne. Nemde mosolyogni fog s megköszönni a jó tanácsot.
Ne haragudjék hát szerkesztő ur még most, hogy annyi népies vállalat állott elő, hanem haragudjék akkor, ha e vállalatok nem fognak megfelelni hivatásuknak s haszontalanok lesznek. Azonban erről még most nem lehet itélnie. A Csengery és Kemény „Magyar Népkönyvéből”, még egyetlen füzet sem jelent meg, a Friebeiszéból sem, s mi is még csak a hatodik számnál vagyunk. Az emlitett esetben nemcsak joga lesz, de kötelessége is kiönteni haragját alapos kritikákban, s erre kérjük is. Kritizálja meg a népies vállalatokat keményen, igazságosan, jó szándékból. Hanem nem ugy, mint most kritizálta a mi eddig megjelent számainkat mert ez – engedelemmel legyen mondva – nem ér egy fakovát.
Ugyanis a szerkesztő ur mult vasárnapi számában ezt mondja rólunk: „A ,Vasárnapi Ujság” eddigi négy számából, s egy kissé tarkán összeállitott tartalmából itélve, semmi határzott tervet és irányt nem mutat s gyönge fametszései mellett nem igen van a nép számára irva, mit valóban annál inkább lehet sajnálni, mert a vállalat, mint halljuk, már is szép pártfogásnak örvend.”
A szerkesztő ur először is tarkasággal vádol bennünket, de mi ezt hajlandók vagyunk érdemnek tartani, mert tarkaság, egyszerüen szólva, annyit tesz, mint változatosság, s ez egy lapnak mindig főkelléke. Ide fogunk törekedni ezután is. Mi fametszeteinket illeti, az igaz, hogy azok nem aczélmetszetek, s egyik kevésbé sikerül, mint a másik, hanem körülményeink közt, s lapunk csekély dija mellett, nem is kivánhatja a szerkesztő ur tőlünk a világ legtökéletesb fametszését – Pesten: valamint mi sem kivánunk a szerkesztő urtól tömöttebb, szebb papiron nyomott s olcsóbb „Budapesti Hirlapot.”
Nagyobb vád a harmadik, hogy nincs határozott tervünk és irányunk. Ennek bátrak vagyunk határzottan ellene mondani. Mi programmunkban megmondottuk, hogy a népirodalom nem egy bizonyos szakának leszünk közlönye, minő például gazdászat, műipar, történettan, költészet, hanem általánosan közönségünk szükségeihez mérve, minden szakból közlendünk czikkeket: tehát encyclopaediai néplap leszünk, mellynek kötelessége érdeket gerjeszteni a tudományok iránt, eszméket ébreszteni, mivelni az izlést, mulattatni s figyelemmel kisérni a körébe tartozó napi eseményeket, s e tervünkhez, ugy hisszük, hivek maradtunk – legalább eddigi számaink bizonyságot tesznek mellettünk, s ezután még inkább fognak. Irányunkat illetőleg „Vezéreszméinkben” bevallottuk, hogy nem fogunk hizelegni a nemzeti előitéleteknek, az idegen nemzetiségeket testvéreinknek nézzük, s ápolni fogjuk a magyar nép nemes érzelmeit, tiszteletreméltó hajlamait, szellemibb vágyait. Mutassa meg a szerkesztő ur: miben sértettük meg az erkölcsiséget, az izlést, a tudomány és józan ész tekintélyét! Álljon elő kivánságaival, minő tervet és irányt kiván tőlünk. Hadd halljunk a puszta szó mellett tényt, okot, tanácsot.
Azt is mondja a szerkesztő ur, hogy nem igen irunk a nép számára. Nem tudjuk mit ért szerkesztő ur a „nép” alatt. Mi nem irunk azon néposztálynak, melly nem tud olvasni, annak sem, melly valami csekély előismerettel nem bir, s nincs fogékonysága az irodalom iránt. Mi azon osztálynak irunk, melly nem nyers tömeg, megvannak szellemibb vágyai, de nem olly vagyonos, hogy az irodalomra valóban költhessen, sem annyira tudományosan készült, hogy a szaklapokat s könyveket élvezhesse, s ideje sincs reá sokat olvasni. Hogy ez osztály hazánkban számos, mutatják előfizetőink. Mi azt hisszük, hogy illy közönség nem szorult holmi mesterkélt együgyü előadásra, sem iskolás hangra. Mi a népiest iratainkban sem a póriasság, sem az affectatioban nem keressük, hanem az egyszerü, világos, érdekes s tömött előadásban. Mi nem kivánjuk lapunk iróitól, hogy megtagadják magokban a mivelt embert, kit a nép örömest és tisztelettel hallgat, sőt ellenkezőleg megkivánjuk bennök. Mi sem hisszük, hogy egészen eltaláltuk volna a hangot, de azt igen, hogy jó uton járunk, s mind inkább el fogjuk találni.
Egyébiránt, ha a szerkesztő ur valamelly jobb terv, irány vagy előadási modor birtokában van, legyen szives azt közölni velünk. Látogasson meg bennünket vagy mi teendjük tiszteletünket. Ugyanakkorra kérjük azon történeti czikkét is, mit lapunk megindulásakor önként igérni sziveskedett. Kiváncsiak vagyunk látni: miben helyezi ön a népies előadást, s minő irányt követ?
A „Vasárnapi Ujság” szerkesztősége.