A politikai lapokból tudják olvasóink, hogy az öreg Napier Károly parancsnoksága alatt egy hatalmas angol hajóhad ment be a keleti tengerbe, az ekkoráig még jégtől övezett orosz flottát fölkeresni. Miután csak kevés magyar embernek van szerencséje a sik tengeren bámulhatni az ujabb kor roppant hadi jármüveit, nem marad egyéb hátra, mint nézni, mit irnak rólok mások. Halljuk tehát egy svéd tudositó szavait:
„Gothenburgba – igy szól emberünk, a kinek különben nem ujság a tenger – márczius 17-én estve érkezett meg a hir, hogy jön az angol hajóhad. Mintegy 400 emberből álló társaság e hirre rögtön abban állapodott meg, hogy külön gőzöst fogadva, a nyilt tengerre száll, nemcsak hogy kiváncsiságát kielégitse, hanem hogy az angolokat egyuttal szivesen üdvözölje. Ámbár az időjárás e helyütt márcziusban épen nem szokott kellemes lenni, mégis igen sok asszony is találkozott a gőzösön. A Wingasund nevü horgonyhelyen két angol hajót találtunk, köztök a 91 ágyus „Princeps royal” nevü sorhajót. Ugy látszik, az angolok jól hasznát veszik az időnek, mert ámbár csak a mult este érkeztek meg, ekkor már is mintegy 33 ágyus naszád volt künn gyakorlaton. Miután több izben körülusztuk a flotillát, meghivást kaptunk, a sorhajót meglátogatni. Örömmel fogadtuk a szives meghivást, s nem sokára az egész társaság a fedezeten volt, s a hajó minden zegezugába szélyedt. Alkalmunk volt, nemcsak a hajón uralkodó rendet bámulni, hanem mivel épen ebéd ideje volt, a legénység étkezési módjával is megismerkedtünk. A brit királyi felség katonáinak valóban nem rosz dolguk van. Ott ültek ők a 48 fontos ágyuk közé sorba felállitott keskeny asztaloknál, s kék és fehér kőedény tányérokról ették jól készitett borsó levesüket disznóhussal, felséges sajtokat, s buzalisztből készült finom, fehér kétszersültjöket. Minden asztal végén viz edény állott, mellyben egy katona, az evés végeztével, a tányérokat megmosta. A legények szabadon és könnyen mozognak, vidáman elfecsegnek, s ebéd után jóizűt dohányoznak kis krétapipáikból. Mindenütt a legnagyobb rend uralkodott. Még a sorhajón voltunk, midőn a távol láthatáron füst mutatkozott, s nem sokára egyik hajó a másik után bontakozott ki szemünk előtt. Ott jött ő, Anglia büszke flottája, elől az óriási „Wellington,” mellynek fedezetén Napier Károly admirál volt. Azonnal gőzösünkre siettünk, s mindkét részrőli éljenzések között a jövevények elébe usztattunk. Midőn „Wellington” ágyui közelébe értünk, vége hossza nem volt a kiáltásoknak, s a hajó-óriás 48 fontosokkal mondta el az Adjon-Istent. Napier Károly a hátulsó fedélzeten jelent meg, s midőn köszöntésünket viszonozta, megláttuk ősz fejét. „Wellington” nyomába a 101 ágyus „St. Jean d’Acre” jött, utána a 120 ágyus „Royal George;” a többiek távolabb voltak még künn a tengeren. Midőn a „St. Jean d’Acre” üdvözletünket viszonozta, matrózait az ábroczokra parancsolták. Alig szólalt meg a tiszt jeladó sipja, egyszerre csak ugy hemzsegett a sok matróz az árboczokon, egy percz alatt sáska módra leptek el minden fát. Midőn elhaladtunk mellettök, épen olly gyorsan, a mint felmásztak, tüntek el ismét. Midőn végre hazafelé indultunk, akkor már 24 hajó érkezett meg 1680 tüzokádóval.”
Eddig a svéd tudósitó. Nem kérdezzük: hogy tetszik?