(Vége.)
Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész ország; minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költők csatába induló nótákat pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdették, hogy ugy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nem különben fognak cselekedni, mint a pézsmamacskák, mellyek a fa alatt állanak és mentem feleszik a cserebogarakat; a ki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztitotta, kifényesitette, s azután kiálták: haljunk meg az utolsó emberig! Illyen utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni.
Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az országot, s a kiket az ősz jós beszéde, és leánya szép szemei, és költő éneklése fellelkesitett, azokat a bajnok egy csoportba gyüjté, s e kis csoporttal elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérközni, mikor még a többiek csak messziről fenyegették azt ököllel.
Tamerlan szélső hadai, mellyek Indiát pusztiták, lerontva a bálványok oltárait, s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kicsiny csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiuk kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak.
A harczok alatt, midőn Mange véres kézzel dult az ellenség között, nem messze a harczoló seregtől magas sziklán áll Ruhiva, és leánya és a költő, s ha jött felőlök a szél, elhozá a költő lelkesitő énekét, s ha visszatekintének a harczosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait s a szép szüz repkedő hajfürtjeit, mint csatára intő zászlót, s uj erő szállt szivökbe tőle, s még jobban verték az ellent.
Az egész országban nagy volt e miatt az öröm; mindennap készült minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek, s százezrével tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harcz mestersége könnyü: csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj sincs. Otthon eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak majd ki a folyampartjára, s várják ott, hogy fognak aláfelé uszni az ellenség fejei, miket ők leapritanak.
De a mint oda érkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végig nézték Tamerlan tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger ez, nem patak, erdő ez, nem berek! mondának egymásnak. Sülve volna is, nehéz volna megenni, a millyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik a ki szalad, nyillal lőnek, azt is megölik, a ki senkit sem bántott. Gyerünk innen, mert itt emberhalál lesz még!
Mégis szégyenlék magukat Mange csapatja előtt, s azt izenték neki, hogy ő csak tartsa magát szemközt az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind leütögetik a fejeiket.
Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságu tatárhad ellen, s reggeltől estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét s reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta mögött megjelenni? Azok pedig szépen szedték a sátorfákat, s a honnan jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja hol jártak már?
E helyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harczoltak velök, ott esett el egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogatásait, Ruhiva buzditó szavát, a szép Palamira sirását és Csalaroda harczi énekét. Egyik a másik után hallgatott el.
Mint a növekvő árviz emelkedett a tatárözön azon domb körül, hol az utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamyra lábainál esett el, sebektől elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolta.
Ott ölték meg az ősz Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér haját, utolsó sohajtása is átok volt a győzelmesre.
Még énekelt Csalaróda, még zengé a harczi-éneket, midőn már senki sem volt, a ki harczoljon többé; egy nyil keresztül járta szivét, s oda szegezé a földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is harczi dal volt.
Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány. Saját kezével verte szivébe tőrét, midőn minden el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye közé, mellette feküdtek szépen: az egyik jobb felől, a másik bal felől. Kezeiket megszoritá utolszor és ugy haltak meg a hogy ohajták: egymást ölelve, dicsően, szabadon.
A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a levágott fejek uszva a viz szinén? Nem sokára jöttek azok, hosszu sorban, szomoru csendességgel usztak alá felé, de jaj, jaj, nem az ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké, hosszu göndör hajfürteik libegtek csendesen a vizben.
Azok pedig, a kik elszöktek a harcz elől, napok mulva ismét haza érkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza; összeszedték a mit szedhettek, felülteték porontyaikat, feleségeiket ökreikre, szamaraikra, s elkivándoroltak a téjjelmézzel folyó országból, elbujdostak, elzüllöttek világtalan világig, eltagadva saját nemzetüket, koldulva, csenve, csalva, s vándorolva, és sehol meg nem pihenve; mintha az ősz Ruhiva átka fogva volna meg őket, hogy a kik boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol, hanem bujdossanak egyik határból a másikig.
Igy jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor származásukat is eltagadták, azt állitva, hogy ők Egyptomból jönnek, s Pharao ivadékai, a mi pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett volna jönniök, a hajókázást pedig nyilván nem ők találták fel; legerősebben bizonyit azonban indus származásuk felől saját nyelvök, melly most is tele van indus szavakkal.
Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon mindenütt szét vannak szórva, Német-, Franczia-, Angol-, Spanyol-, Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a barangoló szomoru nép, melly végzi a legaljasabb munkákat, s mulattatja a vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, mellyet minden ország ugy tekint, mintha eleven állatot nyelt volna el. A magyarországi czigányok állapotja még legtürhetőbb. Ezek sajátitottak el legtöbb miveltséget, miután a főurak mulatási hajlama, s a nép kedélye legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák (utóbbiak, kivált a 17-ik században) itt látni őket diszes, divatos öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüstgombokkal terhelt mentékben, lovakon ülve, még pedig jó lovakon. Itt irnak róluk a költők nem megalázó dolgokat, s uri asszonyságok zongorázzák zeneszerzeményeiket; – hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.