Kedves urambátyám! Minapi hosszu levelem után azt fogja ön talán várni, hogy még hosszabb bőjti prédikáczióval állok elő. Nincs mitől tartania. Az idő nem ollyan, hogy hosszu elmélkedések kapósak volnának, s ez nincs ugyan egészen rendén, hanem azért egyikünk sem tehet róla.
Mondom, nem ollyan az idő, mint rendesen. Vásár van Pesten; a józsefnapi országos vásár megindult. Majd meglássuk, mit hoz.
Magamféle embernek, ki vidékről szakadt ide, mindenkor jól esik, ha csak pillanatnyira is, találkozni távol megyei atyánkfiával. Tegnap is ez történt velem, midőn a váczi utczán végig menve, egy vidéki ismerősöm szemközt jő. Olly sietős volt az utja, hogy már majdnem elhaladt mellettem, a nélkül, hogy rám ismert volna. De már e részben a nagyvárosi emberé az elsőség, ez sokkal hamarébb ismeri ki az idegent.
„Jó napot, János! – kiálték rá. – Nagyon felvihette Isten a dolgodat, hogy már rá sem ismersz a szegény emberre. Hol jársz itt, hol a madár se jár?”
„Adjon Isten ezer annyit! – szóla kezemet erősem szoritva ismerősöm. – De hát csoda volna-e, ha saját édes anyátok sem ismerne rátok? Hiszen ti nagyvárosiak annyira elváltoztok egy esztendő alatt, ha egyébben nem, legalább a ruhában, hogy ugyancsak jó szeme legyen, a ki feltalálja bennetek a régi figurát. – De jó hogy talállak. Épen most szállottam a fogadóba. Egy kis végezni valóm lesz a vásár alatt. S legelőször is egy fontos kommissiómat szeretném elintézni, mellyre nézve te könnyen utba igazithatnál. Tudod, a mi városunk csak afféle kis város, hanem azért mi sem akarunk elmaradni másoktól. Szini előadásokat, concerteket, bálokat mi nem igen rendezhetünk, de a hol jótékony czélt látunk, ott mi is összeállunk s szivesen nyitjuk meg erszényünket. Egy kis pénz gyüjtöttünk Garay árvái számára. Ezt szeretném minél elébb által adni. Igazits utba.”
„Derék emberek vagytok – az Isten megáld érte!” mondám s megmagyaráztam neki a helyet, a hol a summát kézbesitheti. Miután még röviden kikérdeztük volna egymástól, hogy mint vagyunk? elváltunk.
Nem képzelheti, urambátyám, mennyire örvendtettem e találkozásnak, s milly jó kedvvel ballagtam tovább utamon. Igy vagyunk ezzel, valahányszor a magyar népnek egy szép jellemvonását tapasztaljuk, s olly tettéről értesülünk, melly lélekre s nemes érzületre mutat. Mert ugy vagyunk meggyőződve, hogy a hol az meg van, ott életerő sem hiányzik. S az a fentebbi példa nem áll magában – hálistennek!
Olvashatta ön a hirlapokból, Garay költőnknek mult ősszel történt kora halála óta, mint érték egymást az önszántából tett, minden felhivás nélkül bekövetkezett adakozások özvegye és árvái számára. A „Pesti Napló” – mellynek e részben eléggé nem méltányolandó érdeme van – mult héten jelenté, hogy eddigelé 2835 pft küldetett be hozzá a nevezett czélra; nem emlitvén azon öszvegeket, mellyek egyenesen az özvegyhez vagy az árvák gondnokához intéztettek.
S nem lélekemelő, vigasztaló-e látni, midőn egy nép költője iránt igy róvja le tisztelete adóját? A költő iránt, ki nemzete dicsőségének szentelé éjjelét és nappalát, ki míg mások az élet kincsei, vagyon és anyagi érdekek után fáradtak, elzárkozva a világ csábitó ingereitől, megtagadva magától mindazt, a mi után a nagy tömeg élhal, örökké az lebegett élete czéljaként szeme előtt: ébren tartani a lelket a nemzetben, s emlékeztetve őt multja dicsőségére, ép olly fényes jövőbe késziteni számára utat. Én megvallom, évek óta alig ismerem a magyar közönség egy szebb jellemvonását, mint a mit nehány hónap óta boldogult Garaynk árvái iránt tanusitott.
Nem is akarom most vizsgálni: vajjon elég-e az, a mit ekkoráig tettünk? nem lehetne-e nagyobb segélyeket méltán várni? nem kellene-e még sok mások neveit is az adakozók sorában látni? Azt sem akarom elbeszélni, mi történik hasonló esetekben más népeknél, hol közpénztárak állanak fenn illy czélokra; mi p. o. Angliában, hol egy százezrekkel biró irodalmi alapitvány van, mellynek tőkéje évről évre szaporodik, s mellynek kamataiból nem csak a meghalt tudósok és költők hátrahagyott családai nyernek dus segélyezést, hanem ugy van az rendezve, hogy az irodalom jeles emberei, ha öregség, betegség vagy bármi szerencsétlenség által munkára képtelenek lesznek, még életökben bizonyos nyugdijt huznak, még pedig ugy, hogy az alapitványt kezelő nehány férfiun kivül a segélyzettek nevét soha senki se tudja meg. Mert ott azt tartják, hogy a szegénység nem szégyen ugyan, de a gyöngédség ugy kivánja, hogy piaczra ne vitessék.
Mindezeket elhallgatom, s kivánom, hogy velem együtt most közönségünk legujabb szép életjelének teljes szivvel lélekkel örvendjen.
Hiszen ugy sincs még vége az adakozásoknak. A hosszu bőjtön ismét bő alkalom nyilik jótékonyságot gyakorolni. A lapok nem szünnek meg adakozásokat elfogadni, s bizton hiszem, hogy a „Vasárnapi Ujság” is örömest enged egy kis helyet, hozzáküldendő adakozások közlésének.* Az Isten áldja meg.
¤