Szokásban van az angol hirlapok kiadóinál, hogy szétküldik a világba tudósitóikat, csakhogy minél gyakoribb s minél hivett hireket kapjanak a távolabb világrészekből. Illyen angol hirlapi tudósitók most nagy számmal járnak kelnek Törökországban, melly olly fontos események szinhelye lett. Azonban a napi eseményeken kivül az ország egyéb viszonyaira, életmódra s a nép szokásaira is kiterjesztik figyelmöket. Egy illy utirajzra találunk többi között egy angol lapban, melly élénk képét állitja elénk némelly török szokásnak.
„Varnától Sumla felé lovagoltunk – irja az angol tudositó – azon térségen, hol hajdan II. Ulászló magyar király csatát és életet vesztett. A keskeny ut itt eléggé kemény, másutt rendesen járhatlan mocsárokon vonul keresztül, a mellyeknek felszáritására semmit sem tett az emberi kéz. Egy szóval: ugy találjuk itt az utakat, a mint az anyatermészet megteremtette, ez pedig, tisztességgel legyen mondva, nagyon roszul ért az utcsináláshoz.
A tájék gyönyörü volt. Több helyen az ut mentében, többnyire félreeső völgyben, de mindig elég közel, hogy észre lehessen venni, fejér kőből állitott kutakat találunk. Ezeket a törökök vallásosságból épitik az országutak mellé, hogy forró nyári hónapokban a fáradt vándorok és marháik felfrissülhessenek. A kutakra többnyire a török szent könyvből, a Koránból vett mondatok vannak felirva, rendesen a próféta ama hires mondása: „A viz minden lénynek életet ad.” A bolgár földmivelő ritkán megy el illyen kut mellett, a nélkül högy ökreiről levenné a jármot s meg ne itatná őket. Illy kutak épitése azon jámbor cselekedetek közé tartozik, mellyekről azt tartja a muhammedán hit, hogy a menyország kapuit nyitják meg. Általában figyelemre méltó, hogy minden cselekedet, mellyet a proféta követésre méltónak ajánlott hivei számára, valódi haszonnal van egybekötve – kivevén a Mekkába vándorlást, mellynek inkább káros hatása van. „Légy vendégszerető az idegenek és utasok iránt, oszsz alamizsnát a szegényeknek, bánjál emberségesen az állatokkal!” – ezeket tanitja a török proféta s mind ez igen dicséretreméltó tanitás. Neki köszönhetik a muhammedánok, hogy a keleti vidékek égető forrósága a hivők vallásossága által enyhült, a mennyiben ezek a hit parancsolatjainál fogva friss forrásokat állitottak elő a homokos pusztaságokon.
A mint ránk lepett az est, egy pusztára értünk, mely tiz vizi malomból s nehány hozzá való épületből állott nem messze a Devna-tó partjától. Megállottunk egy kávéház előtt, hogy egy findsa kávét igyunk s egy csibukot kiszíjünk, miután egy lovas legényt előre küldtünk Devna faluba, hogy éjjeli szállást készitsen számunkra. Egy török falusi kávéházat egy angol falusi korcsmával lehet összehasonlitani, mellytől azonban sok tekintetben eltér, ugy hogy leirása nem lesz felesleges. – A gazda rendesen tulajdonosa is a khánnak, azaz: azon két-három üres szobának és istállónak, melly az utazók és lovaik befogadására való. A khán mellett van a kávéház, rendesen egy kis szoba, mellynek közepén egy több lábnyi széles átjárat van. Ennek mindkét oldalán egy diván vagy is emelkedettebb fekhely van, kis négyszegekre osztva s szalmagyékénnyel, vagy ha a tulajdonos jobban ki akar tenni magáért, szőnyeggel fedve. Minden illyen osztály közepén áll egy mongol vagyis égő faszénnel telt cserép edény, melly körül a vendégek aláhajtott lábakkal ülnek, pipáikat szivják s kávéjokat szörpölik, néha beszélnek is, de mindig megfontolva s egyszerre mindig csak egy. A pörlést és veszekedést itt nem ismerik s egy franczia kávéház zajának s zugásának itt semmi nyoma sincs. Nehány vendég egész napon át itt ténfereg, azon képzelt jogánál fogva, hogy reggel egy findsa kávét megivott. Egy illy findsa kávé alatt azonban nem kell olly nagy fazekat érteni, mint a minőben a londoni kávéházakban azt a korom izü kotyvalékot osztogatják, sem pedig olly gyönyörüséges findsácskákt, a minőt Párisban kap az ember – hanem mintegy evőkanálnyit amaz elevenitő italból, melly forró, jóizü, zamatos, s egy fületlen piczi findsában nyujtatik, melly ollyan mint egy kis gyermekjáték. Illyet adnak minden vendégnek, midőn belép; erre előveszi csibukját, a parázstüznél rágyujt s egészen átadja magát az „édes semmit nem tevés”-nek. Egy török sem lép a divánra anélkül, hogy papucsait levetné, azonban annak, a ki nem török, elnézi, ha csizmástul, sarkantyustul ülepedik is reá. Nem tudom, a sok strapácziónak, vagy a hidegnek volt-e hatása, de annyit mondhatok, hogy soha sem adtam át magamat olly kéjjel a nyugalomnak, mint itt a török dohány s a parázstartó jótékony melegének hatása alatt, szakálos ozmanlik körében, kik miután udvariasan köszöntöttek volna, ünnepélyesen komoly némaságban tovább paffogtak. Épen olly hallgatag volt a kávés (kaffedsi), ki a szóba felső részén, egy melleig érő sustorgó, pattogó tüzhelynél, mezitelen karokkal s puszta mellel végzi dolgát s nyujtja vendégeinek a kávét. Midőn a tűz fénye, a sürü dohányfelhőkön keresztül törve, barna arczára s erős izmaira sütött, egy hatalmas kovácslegényhez volt hasonló.
Rövid nyugvás után ismét lóra ülénk s egy kövecses sikon keresztül vágtatva, a sötét éjben végre Devna faluba értünk. A falu végén megállottunk és sokáig kiáltoztunk legényünk után. „Hadsi! Hadsi!” – orditottuk. „Hadsi! Hadsi!” hangzott vissza a hegyekről, mellyek felettünk tornyosultak. A falu kutyái dühös ugatást kezdtek; még dühösebben fütyült a hideg éji szél; csak nem egy negyedóra telt el, de a Hadsinak semmi nyomát nem láttuk. Gyanakodni kezdénk, hogy cserben hagyott s csak magának viseli gondját, midőn egyszerre fejünk felett egy magasságon megjelenik, s kiáltásunkat tüdejének olly roppant erejével viszonozta, hogy korábbi hallgatását egészen megbocsátottuk. Hangját követve, nem sokára hozzáértünk, s ekkor egy szalmával fedett, kis kunyhóba vezetett, melly rendkivüli tisztasága által tünt ki. Belül a falak olly fehérek voltak, mint a hó, épen olly fehér volt a boltozat s még az agyagból készült pádimentom is nagyon tiszta volt. A gazdasszony (a fogadósné) már készületeket tett volt fogadtatásunkra, s midőn beléptünk, barátságos mosolylyal jött elénk, a mi vendégszerető fogadásának becsét kétszeresen emelte. Mezitelen lábbal, kemény kezekkel, feje körül fehér kendővel, köntösének két vége hátul összetüzve, becsületes, jólelkü, de naptól barnult arczczal – igy állott előttünk gazdasszonyunk s beillett volna bármi civilisált országba falusi korcsmárosnénak. Hamar torkát metszették egy tyuknak, szemünk láttára kitépték tollait s fazékba dugták: mi azalatt a tüznél sütkéreztünk egy gyékényen ülve, pipázgatva s türelmetlen pillanatokkal lesve a főzés egész menetét. Ez bevégződvén, előszedték a tyukot, s egy roppant fatálon, kevés só és fekete kenyér kiséretében előnkbe tették. A többit megtették tollkéseink és jó étvágyunk. Hogy könnyebben csuszszék, bort hozattunk s négy piaszterért egy egész akóval hoztak, mellynek ollyan ize volt, mintha valami rosz eczetet paprikával elegyitenének, ugy hogy beértünk egyetlenegy kortytyal. Miután elköltöttük volna vacsoránkat, kinyujtózkodtunk a gyékényekre, fejünk alá tettük nyergeinket s nem sokára az álmak országában jártunk. Amire legutoljára emlékezem, az, hogy a falu birája gazdánkkal együtt neki esett a bornak, mellyet mi az asztalon hagytunk, s ez idő alatt mind a ketten pontos vizsgálat alá vették hosszu lovagcsizmámat, melly ugy látszott, határozottan megnyerte tetszésöket. – Másnap szerencsésen Sumlába értünk.”
x.