Ezelőtt mintegy tiz évvel Kolozsvár piaczán minden reggel egy éltes öreg ur volt látható, ki pontban hét órakor csendes és méltóságos léptekkel kezdette meg a maga szokott körutját. Hosszu szürke kabátot viselt, magas és domboru zsebekkel, a hasitéknál legtöbbször lefeselve. Fején magas tetejü kalap nyult fel, kopott ugyan, de azért gondosan kikefélt. Szarvasbőr keztyüs kezéből a nádpálcza, nyakáról a katonás fekete kravát, ajkairól a duzzogás soha sem hiányzott.
Mintegy nyolczvan éves lehetett. Torzonborz szemöldeit, bajszát, haragos szemeit beretvált álla szelidité. A legtöbbször türkés volt ugyan ez is, de az öreg ur arcza igy sem volt kellemetlen. Haragos beszédére sem neheztelhetett meg az ember; mert akaratlanul el kellett mosolyodnia. Az öreg ur pedig haragudott mindenkire a piaczon; a vetemény és gyümölcsárus nőkre, a mesteremberekre, a fát és gabonát szállitó falusiakra, mert drágások, mert csalnak, mert nem „fain” dolgokat árulnak; a járó-kelőkre, mert sárt fecskendenek reá, vagy port vernek körüle, mert gorombák, mert parasztok, mert majd megmondja, hogy millyenek. Mindenüvé benézett, mindent megvizsgált, mindennek megtudakolta árát, mindent potom áron akart megvenni, hosszasan alkudott, mindjárt méregbe jött, hamar kibékült, ritkán vett ugyan valamit, de azért olly fáradtan tért haza, mintha mindazt zsebében vagy hátán vinné, mit nem vett meg.
Otthon nem fogadta a neje. Az öreg urnak soha sem volt neje, sem gyermeke. Rosz kedvében gazdája feleségével veszekedett vagy a nőcseléddel vagy épen az utczagyermekekkel; jó kedvében ugyanezekkel osztá meg örömét. De jó kedve igen ritkán volt. Midőn reggelenként haza jött, mindig boszonkodott a drágaságra, a rosz világra, a czudar emberekre, közbe-közbe elmondván a fa, a gabona árát s megneheztelvén, ha nézeteiben nem osztoztak.
Illyenkor aztán hamar szobájába vonult, s hozzá fogott a seprés- és rakosgatáshoz, mert az öreg ur önmagának ura s szolgája vala egyszersmind, még pedig szigoru ura és engedelmes szolgája. A seprés rendesen hosszan tartott, noha a szoba olly kicsiny volt, hogy három lépésnyi szélességét hossza csak egy lépéssel mulva felül. A rakosgatás is épen annyi bajába került, noha az egész butorzat csak egy ágy, egy asztal, egy szék, egy fél könyves-polcz s egy függő kosárból állott. E függő kosár, melly mint valami csillár nyult le a szoba mestergerendájáról, egykép fénypontja volt a szobának s az öreg ur gondolatainak. Midőn elvégezte a seprést és rakosgatást, nagyot lélekzett s egész ünnepélyességgel állott meg a függő kosár alatt, melly mikor nem volt üres, mindig élelmi szerekkel volt tele. Mintegy magát megjutalmazandó belé nyult illyenkor az öreg ur, kihuzott belőle egy darab kenyeret, szalonnát, néha kettőt is és jóizüen elköltötte. Hasonlókép tett a tepertyü és turóval. Nem ritkán a hideg sültből is vágott egy falatot, s ha jól izlett, még megtoldotta hárommal.
Falatozás közben feldicsérte vagy legyalázta a sütőnőt, a mészárost, a szakácsot vagy valamellyik jó barátját, kiktől mindezt drága pénzen vásárolta meg vagy olcsó ajándékul kapta. Ha palackja üres volt, egy jó pohár vizet nyelt le, de meglátszott arczán, hogy nem tartozik Priesnitz hivei közé. Kissé összeborzadt, valami méla kifejezést ült ajkaira, mintha mondani akarná: 1834-ben, valamint 1841-ben is igen jó bor termett, a tavali termés sem vala rosz, milly ostobák és feledékenyek az ő jó emberei, kik nem tudják meggondolni, hogy a jó bor mennyire erősiti az öreg embert.
E reggeli után, melly ebédnek is beillett volna, könyves polczához lépett az öreg ur. Megtörölgette a portól könyveit, különösen paránykiadásu Horatiusát, mellyet csaknem annyira kedvelt, mint a függő kosarat, rendbe szedett egy halom szinczédulát, megnézegette iratait, s egy vastag köteget kiválasztván, leült irni. Elébb gondolkozott, mélyen gondolkozott, aztán fölkavarta a tintát, megigazitotta tollát, lesimitotta a papirt. Ekkor elkezdett ujra gondolkozni s kikiáltott az udvarra, hogy ne lármázzanak. Végre irt tiz husz rendet sürűn, nagyon sürűn, mert a papirral gazdálkodni illik. Sokáig irt, mindent megirt, azt is, hogy ablaka alatt lármáznak. Ez volt az öreg ur naplója, mellybe harmincz év óta minden napról gondosan bejegyzé: drága-e a gabona, bor, fa vagy olcso? szép idő van-e vagy rut? hol ebédelt tegnap, kikkel találkozott az utczán s több effélét egész addig, hogy csizmája kiszakadt s házi gazdája igen nyelves szolgálót fogadott.
Délután felé öltözködni kezdett. Levette a ruhafogasról jobbik kalapját, kikefélte és fejébe nyomta. Aztán a függő kosárhoz lépett, egy falat kenyeret tört, jó nagy falatot. Felkötvén szebbik kravátját, egy csipet turó mellett pihent ki. Mielőtt kevésbé szennyes szarvasbőr keztyüjét felhuzná, csizmáját kitakaritaná, vagy szürke kabátjára gombot varna, egy darab szalonnát vágott, még pedig fontos okból; mert ha ezt később teszi, összezsirozza kabátját, keztyüjét, csizmáját, noha ez utóbbinak teljességgel nem ártott volna. Igy öltözködött, készült az öreg ur ebédre. Sokáig készült, vissza-visszatért, de midőn nádpálczáját kézbe vette, már több volt, mint bizonyos, hogy elindul. Gondosan bezárta az ajtót, kétszer háromszor megpróbálta: vajjon jól be van-e zárva? étvágy kedveért versengett pár perczig a szolgálóval, majd csendes és méltóságos léptekkel Farkas-utczának tartott.
Kolozsvárt Farkasutczában hajdan két főiskola volt s talán még most is megvan. Mi vala természetesb, minthogy délután két óra felé hemzsegett az utcza a sok tanuló gyermektől, kik csintalankodva, verekedve, s egymást üzve siettek a muzsák templomába. Az öreg ur rettenetesen boszankodott a lármára, verekedésre s nádpálczájával koronként jókat huzott a gyerekekre. „Eb az ingetek fattyai! – riadt reájok – hát ezt tanuljátok az iskolában? Tanuljatok rendet! nézze meg az ember!”
A gyermekek jól ismerték már az öreg urat. Midőn meglátták szürke kabátját és hosszu kalapját, kiállottak utjából, de a biztos távolban elhuzták szájokat s még nagyobbakat rikkantottak. Az öreg ur pedig, hogy elverje boszuságát, megállott a szinház előtt, elolvasta a szinczédulát s ha valamellyik szinész ott lézengett, vitatkozott vele a darabról, a szereposztásról s mindig megkérdé: ugyan mi az a szinház, ugyan mi az a szinész? „Hej öcsém – folytatá intőleg emelve föl kezét – ne rontsátok a magyar nyelvet. Szinház annyi, mint kocsiszin, szinész mint kocsiszines. Kocsisok vagytok öcsém kocsiszinben. Ostobaság! Theatrum és actor – punctum.” Aztán elmondá, hogy a régi időben a szinészek nemes emberek voltak, iskolát végzett individumok, derék hazafiak, most pedig kicsapott diákok, borbélylegények, korhely urficskák – punctum.
Ezek voltak az öreg ur élményei, míg az „Erdélyi Hiradó” kiadó hivatalába ért. Ide pedig nem ebédre jött, hanem hogy haza vigye hirlapját grófi pártfogójának, kinél rendesen ebédelni szokott. E szolgálattal akarta lefizetni kosztját. Ha a koszt jó volt, e szolgálat sem volt könnyü. Az öreg urnak sokáig kellett ott várni, sokáig zsembelni a szedőkre, nyomtatókra, irókra, szerkesztőre, kiadóra, az egész világra. Midőn ezt megunta, komor hallgatásba merült s nagy későre átvevén a lapot, köszönés nélkül távozott. Ez nagy dolog volt, a szüntelen vihogó nyomdainas is tudhatta, hogy ez nem tréfa, az öreg ur haragszik.
A grófi palotában is haragunnia kellett az öreg urnak, mert pártfogója csak délben tizenkét órakor szokott felkelni s este, néha éjjel ebédelni. Az öreg ur kétszer is elmondta a komornyiknak, hogy ő igen becsüli ő nagyságát, kétségkivül a legderekabb ember egész Erdélyországban, de az igen nagy hibája, hogy illy későre ebédel. Isten ugyse ő csaknem meghal már éhen. Ugyan legyen olly jó a kormornyik, menjen be gróf ő nagyságához, siettesse ő nagyságát, vagy a mi még jobb lesz, taszitsa odább az óramutatót. A bizony jó lesz, ugyan tegye meg barátságból!
Az öreg ur sehogy sem tudott várni. Szóba állott a titkárral s megkérte, hogy parancsoljon neki egy falat kenyeret s egy pohár szilvoriumot erősitőül, mert bizony elgyöngül az ember a hosszas várakozásban. Néha, de ez már ritkábban történt s nagy titokban, a szakácshoz is lerándult s megvizsgálta: vajjon megsült-e a pecsenye, nem égett-e meg a tészta, egészséges-e az ő barátja, a szakács? A grófon kivül csak a szakácsot becsülte az egész udvarban; a többi szerinte léhütő, naplopó s tolvaj volt – eb az ingök.
„Hála legyen az istennek” kiáltott el az öreg ur, mintha imádkoznék, midőn valahára csengetni kezdtek ebédre. S valóban csak a templom harangja volt kedvesebb hang az öreg ur fülének e csengetyüénél, az a vén harang, melly vasárnaponként templomba hivta, hogy imádkozzék, megbocsásson ellenségeinek; ő buzgon is imádkozott, teljes szivéből megbocsátott mindenkinek s olly megfrissülve, jó kedvvel jött ki, mintha ebédhez akarna ülni. Csak e két hangért volt még kedves neki az élet. Ezenkivül minden recsegés, nyávogás, kiabálás fülsértő zaj volt reá nézve. S a gróf egyik bolondos kasznárja helyesen okoskodott, midőn az öreg ur halálakor a nagy harang mellett a palota csengetyüjét is meg akarta huzatni. Azon hangok siratták volna az öreg urat, mellynek életében annyiszor fölviditák.
A grófnál ebédre vidám társaság szokott összegyülni: nőtlen urak, müvészek, tudósok s egy pár vig czimbora, kik tudtak inni és elméskedni; mert a gróf szerette a jó asztalt, a jó bort, az okos és bolond beszédet, mindenek felett pedig az öreg urat szürke kabátjával, nagy zsebeivel, haragos mormogásával. Szegény öreg ur arra volt teremtve az istentől, hogy haragudjék. Itt is haragunnia kellett neki, mert a vendégek közől egy magas embernek, ki egy személyben énekmester, orgonista s igen nagy kópé volt, az vala kötelessége, hogy szüntelen vitatkozzék az öreg urral, boszantsa s mulattassa vele a társaságot.
Az öreg ur rendesen ujdonságokkal kedveskedett a grófnak. A magas ur mindjárt rá mondta, hogy engedelmet kér, de ez s az nem igaz s hazugságnak is mondaná, ha az öreget nem tisztelné. Ebből vita támadt s belé merültek a philosophiába, theologiába, mathematikába, idézték egymás ellen a bibliát és Voltaire-t, Shakespeare-t és Gyöngyösit, a Corpus Juris-t és a kalendáriumot. Az öreg ur méregbe jött a magas ur szemtelenségén, ostobaságán, de leginkább azon, hogy a vita miatt nem ehetik a legények el-elkapják előle a tányért s csak nagy pirongatás után hozzák ujra vissza a tállal együtt, mellyből aztán végre némi elégtételt vehet. Azonban ő is kifogott a társaságon. Néha a vita tüzében, míg szája járt, szép csendesen kinyult kezeivel s tele tömte zsebeit mindennel, mit csak az asztalon elérhetett. Ezért voltak neki nagy zsebei s otthon függő kosara. A vendégek méltányolták e körülményt s ritkán akarták észre venni zsebelését. Az öreg ur pedig zsebelt és vitatkozott, csak akkor hallgatott el, midőn kedvencz ételét hordozták. No hiszen ember legyen a talpán, ki ekkor szót vett ki belőle. A magas ur e csodát egy párszor véghez vitte a társaság tapsai közt. Nem is haragudott senkire az öreg ur ugy, mint arra a magas urra, ki egy személyben hires énekmester, nagy bajuszos orgonista s nagy kópé volt.
Ivott is az öreg ur, kegyetlenül ivott, de mennél többet ivott, annál komorabb, hallgatagabb lön. Már ekkor alig lehetett többé belesodorni a vitába. Ott az asztal végén elkesergett, elbusult magában s csak midőn oszlott a társaság s valaki a vendégek közől elkisérte temető melletti kis lakásáig, szólalt meg elérzékenyülve. Ugy elbúcsuzott szegény öreg ur, mintha már bizonyos volna benne, hogy holnap meghal. Elmondá illyenkor mindig, hogy ő csak azért költözött illy közel a temetőhöz, mert öreg ember s nem sokáig él, azért gazdája asztalos, hogy koporsót csináljon neki, azért iratta meg végrendeletét, mert már egészen elkészült a halálra. „Ha meghalok – végzé a búcsut – irassátok sirkövemre: Itt fekszik, kit a fájdalom szérüjén csépelt ki a bánat és gond.” S mielőtt lefekünnék, mindig elővette bibliáját vagy Horatiust s vigasztalást keresett bennök. Azonban kioltva gyertyáját sem aludt el hamar. Gyakran hangzott ki egy hosszu mély sohajtás a szobából: „Én istenem, millyen az emberi élet.”
Kérdhetik már olvasóim ki volt ez az öreg ur?
E szürke kabátos öreg ur, kinek nevére ma már senki sem emlékszik, egykor igen hires ember volt, e komor és haragos öreg ur negyvenhárom évig kaczagtatta meg a magyar embert bajában, ez elhagyott vén embert, kinek beomlott sirján nincs fejkő, virág, egykor koszorukkal halmozta el a nép: szóval ő vala a legelső magyar komikus szinész, neve: Jancsó Pál.
De ha mindenki megfeledkezett az öreg urról: pályatársai, utódai, a szinházi almanach-szerkesztők, conversations-lexicon irók, nekem emlékeznem kell róla. Nekem az öreg ur pártfogóm, jó barátom volt. Gyermekkoromban nádpálczájával sokszor megmentett tanulótársaim körmei közől; első verseimet ő dicsérte meg, kivéve a benne előforduló uj szavakat, mellyeket ki nem állhatott; valahányszor meglátogattam, mindig fölkelt egyetlen székéről, rá ültetett s reám nézve mi sem vala meghatóbb, mint midőn az öreg ur haragos lelkesülésében beszélni kezdett, hogy ezelőtt ötven évvel mint vala számüzve a magyar nyelv, mint nem volt hire hamva sem a magyar müvészetnek, s milly derék ember volt ő, ki nemes ember létére a szinpadra lépett.
Nekem el kell beszélnem, hogyan élt az öreg ur s hogyan halt meg.
(Vége következik.)