(Folytatása.)
Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok szájában, nem tudták megmondani, mit hoz a holnapi nap? Megállt a hegedüvonó a lantosok kezében, elfeledték a harczrabuzditás nótáját, és kiesett a kard a harczosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt onnan.
Mit használ jóslat, ének és fegyver; ha nincs sziv, melly azokat emelje?
De volt! Palamira szive volt az.
Felöltözött a szép leány legszebb kantusába, karjára kapcsolt két arany pereczet, hosszu fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsu derekára felkötötte a drága tibeti övet, mellynek végébe pálmák voltak varrva himmel. Gömbölyü nyakába három sor igazgyöngy volt füzve s pártája ragyogott tüzvillogásu granát gyöngyöktől; keblébe volt tüzve egy eleven rózsa.
Hejh de mennyivel szebbek voltak szemei a granátnál, piros ajkai és gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél s egész tekintete, járása kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; a ki őtet látta, nem látott az rajta sem ékszert, sem selymet, arannyal áttörve, hanem csak bübájt és eleven szépséget.
Odahivatá magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak. Egyiknek vállára tette jobbkezét, másiknak balkezét. Csalaróda szép halvány ifju volt, ábrándozó lesütött szemekkel, hosszu fekete hajfürtjei göndör karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges férfi termettel birt, arcza sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra volt felkanyaritva s körülfogva egy érczabroncscsal, hogy mikor harczol, a szemébe ne csüngjön.
A mint igy vállaikra tevé kezeit Palamyra, szemébe tekinte az egyiknek, szemébe a másiknak is s igy szólt hozzájuk.
– A ki engemet szeret, bebizonyitja nekem azt, hogy szeret. Nem elég beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, a ki engemet szeret; hallgatni kell annak és megtudni halni, valamint én megtudok halni azért, a kit én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat s menjetek az ellenség elé. Veletek megyek én is. És a mikor én elől fogok menni, hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobbfelől, másik balfelől fogtok-e mellettem állani? És ha megkell halni, nem inkább ott estek-e el mellettem, egyik jobbfelől, másik balfelől, s megöleltek és ugy haltok meg velem együtt?
A költő rácsapott kobzára, a harczos rácsapott kardjára; harczias hangot adott mind a kettő.
Azzal előhivták az ősz Ruhivát, kinek kondor ősz fején minden szál-haj fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták szándékukat.
Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét, felölté hosszu csikos palástját s kiméne velük együtt a piaczra, a hol a nagy népsokaság erős lármát támaszta már s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással czivódott minden ember.
Háromfélét akart a nép. Egyik azt kivánta, hogy hódolattal kell a hóditót megengesztelni s kiválogatni az országból ezer tevét és ezer szép hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen Zingarának s ne rontsa el a szép tornyokat.
Másik rész inkább elakarta hagyni az országot s bujdosni világtalan világig és soha sem térni vissza a tejjelmézzel folyó országba, mellynek édes vizeiben idegen tatárnép itatta lovait s nem ölelni meg többé azon nőket, kiknek barnapiros arczát kutyafejü hősök csókolgatták.
A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kivánta, hogy ők kimennek az ellenség elé, megmérköznek vele emberül s ha a Buddhának a százkezü istennek ugy tetszik, hogy őket megsegitse, elverik az idegen hóditót boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel elnézheti, hogy védőik elhulljanak; ám elfognak hullani s ők lássák, ki védi meg őket tovább?
A nagy zaj közepett megérkezék a piaczra a vén Ruhiva és leánya a szép Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok s mind a négyen felállanak egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, a kik addig beszéltek a néphez, s nem hagyták egymást szóhoz jutni.
Elhallgattak, a mint a vajdát meglátták mindnyájan: a bátrabbak, mivel szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik illy beszédet.
– Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy halljátok, a mit beszélek s legyetek azután mindnyájan egy karrá, hogy cselekedjétek, a miket mondtam. Nagy országjáró ellenség közeleget határunk felé, lólábu, kutyafejü ellen, a ki tizenkét feleséget tart és kis gyermekek husával él. Kellenének ugy-e a mi szép barna menyecskéink, s a mi gyönge husu ifju magzatainak? Kellenének a mi szép vetett mezőink, a mi halastavaink, a mi folyóvizeink tele sáraranynyal? És a mi juhaink és a mi ökreink, miket már mi meghizlaltunk? De nem esznek abból. Azért hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi tőlük. Láttunk mi már máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy reptükben elfogták a napot. Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprüt fogtunk, elsepertük, eltemettük őket. Avagy a kinek egy aranydénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija volna, a melly legcsekélyebb rézpénz. Ugy vegyétek, hogy mi vagyunk az arany dénár, az ellenség a rézpénz; tiz közülünk többet ér, mint amannak ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, haza hozzuk mind. Itthon csupán az asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig az alatt, a mig mi az ellenségre járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a viz mentében ássanak egy hosszu-hosszu árkot; ebbe temetjük bele majd az ellenséget és a kőfaragók készitsenek nagy szobrokat, felirván azokra, hogy azon sirban nyugszanak mindazok, a kik Zingarának ellenségei voltak!
Tetszett az öreg beszéde a népnek s felkiáltanák rá nagy örömmel s egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban.
(Vége köv.)