I.

Kedves urambátyám! Még most is fülemben cseng az ön keserü panasza, mellyet utolsó Pesten létekor hozzám intézett. „Csak egy őszinte egyenes szót hallanánk már egyszer, öcsém! – kiáltott fel ön. – Annyi a czifra beszéd, annyi a kósza hir és üres mendemonda, hogy ugyancsak ember legyen, a ki kiokosodjék belőle. Itt Pesten is akárkivel állok szóba, akármellyik ujságlapot veszem a kezembe, csak azt látom, hogy a ki csak megszólal, már maga is alig veszi észre, hogy mást mondott, mint a mit valóban akarna vagy kellene; azok az ujságok pedig ugy kirakják vagy pedig beburkolják s takargatják a mondókájokat, hogy utoljára is csak egy halom czifra szürt, köpönyeget és bundát lát az ember, a nélkül, hogy sejtené, mi van alatta!”

Erre azután félretolta ön a pipáját s elkezdte azt a hires ódát, mellyet Berzsenyi irt nagy haragjában a magyarokhoz, olly időben, midőn épen olly háborus időket éltek, mint mi most. Azután szótlanul ott ülénk mindketten s miután egy darabig farkas szemet néztünk volna s gondolataink ismét hazakerültek, mit volt mit tenni? szép csendesen ujra rágyujtottunk.

Azóta, hogy ön hazafordult a Mátra aljába, sokszor visszagondoltam amaz estére. S nem mintha azóta megtaláltam volna, nyitját a dolognak vagy orvosságot fedeztem volna fel ellene – nem, távol vagyok illy nagy gondolatoktól! – hanem azt hiszem, hogy gondjaink elüzésére végre csakugyan egyéb módot is találunk az elnémulásnál, meg a pipáragyujtásnál.

Álljunk neki a munkának s mondjuk el egyenesen, a mi a szivünkön fekszik, hogy ne legyen találós mese, a mit gondolunk. Könnyen érti egymást a magyar ember, ha akarja. Ez volt az én véleményem, midőn a tollat kezembe fogtam, hogy önnek ez ujság lapjain vasárnaponként röviden elbeszéljem, a mi nevezetesség történt a mult héten Budapesten, vagy a mit itt láttunk, hallottunk, olvastunk.

Mielőtt azonban rátérhetnék a krónikairásra, meg nem állhatom, hogy egy ohajtásomat előre ne bocsássam. Annyira agyba főbe dicsérték nehány év óta a magyar embert itthon is, meg a külföldön is; sok jó tulajdonságait – a mellyeket nálamnál senki jobban nem becsül – annyi tömjénfüstbe fulasztotta az a temérdek sok jó emberünk, hogy bizony már alig tudja az ember mikép rakja a szot, ha egy kis keserü mondani valója van s nincs mézes madzagja. Pedig az Isten mentsen meg a kényeskedéstől meg az elbizakodástól.

Csak azt akarom most mondani, hogy akármi szépet és jót higyjünk a magyar emberről, de azt nem mondhatja róla legjobb barátja sem, hogy olvasni szeretne! Hej pedig ha még ez a tulajdonság is meg volna bennünk, már akkor azután kissé bátrabban hasonlitgatnók egymást más nemzetekhez. Nem követem azokat, a kik minduntalan az angolokat és francziákat hozzák fel például, mint a kik száz meg százezer példányban veszik a könyveket és hirlapokat, vagy Amerikát, hol majd minden falunak meg van a maga külön ujsága s majd minden vasuti állomásnál találhatók könyvesboltok, mellyekben kiki válogat magának utravalót lelke táplálására – nem akarok ezekről szólani, mert sokan azt mondhatnák: könnyü nekik! annyi milliónak! olly hatalmas nemzeteknek! S ezt el is kell ismerni, ámbár más részről be van bizonyitva, hogy nálunk aránylag több az iskolába járt, olvasni tudó ember, mint különösen a francziák között, és csak azon kell elcsodálkoznunk, hogy hova vesz hát nálunk az a sok iskolázott hazánkfia, ha a könyvvásáron nyomát is alig látjuk?

De mondom, nem akarom azokat a hatalmas nemzeteket például felállitani. Nézzünk szét a kisebbek táborában, ollyanok között, a mellyek számra nézve velünk állanak egy sorban. Ime itt a mi szomszéd török atyánkfia, kit olly vad barbárnak szeretnének némellyek kikiáltani. Mennyire szeretnek a törökök olvasni, bizonyitja az is, hogy Konstantinápolyban magában 13-féle hirlap jelenik meg. Nálunk Pesten is teng-leng vagy tiz, de a mellynek legtöbb olvasója van, még az sem mondhatja, hogy még legalább tizszer annyi ki nem kerülhetne ez ország népességéből. A mindennapi kenyérrel együtt kellene egy ujságlapnak járni minden felnövekedett, életre való ember házába. De a törökök még többet is tesznek: könyveket is olvasnak. Van nekik 1851 óta egy akadémiájok vagy tudós társaságok is, mellynek az a kötelessége, hogy a török nemzeti irodalmat minden módon emelje, a hazai irókat serkentse, a külföldi jobb tudományos munkákat pedig jó török forditásokban ismertesse; a mellett figyelemmel kell lennie arra, hogy a könyvek közönségesen érthető török nyelven irassanak, ugy hogy az ország valamennyi vidéke és néposztálya olvashassa. Az irókat azután tiszteletben tartják s becsületesen jutalmazzák, még pedig nemcsak pénzzel, hanem egyéb polgári kitüntetésekben is részesitik. Bizony tultesz rajtunk a török!

S ha most e déli országról egy pillanatot vetünk észak felé, ott találjuk Svédországot, mellynek területe Norvégiával együtt megmérközik ugyan hazánk kiterjedésével, de az ország nagy része olly lakhatatlan vidékekből áll, hogy népessége nem teszi a mi népességünk felét sem. S ez országban még is 130 különféle hirlap jelenik meg, s találja meg ezer meg ezer olvasóit, palotákban és kunyhókban egyaránt. Sőt többet mondok. Szomszédjában az a kis Finnföld (Finnland), mellyen a velünk nyelvrokon finnek laknak, alig számlál többet másfél millio lakosnál, s benne még is 17 ujság tudott megélni a mult évben, 10 svéd, 7 pedig finn nyelven. Minek szóljunk azután az angolok, francziák s németekről, mikor ezekkel a kisebb népségekkel sem állhatjuk ki a versenyt?

Már pedig én azt hiszem, kedves urambátyám, hogy ez többé igy nem maradhat, hogy ennek is meg kell változnia. Itt az idő, hogy a magyar ember megértse igaz érdekeit s napi szükségeinek egy nagy részét szorgalmas, folytonos olvasás által fedezze. De elég erről mostanra ennyi. Úgy is kifogytam már a papirosból.

Még csak azt irom meg, hogy a farsangot mult héten szerencsésen eltemettük. Régen nem volt az olly zajos és jókedvü, mint ez idén, pedig minő hosszura nyult. Volt költség és fényüzés, pedig minő drága lesz napról napra minden a piaczon. Szegény feleségem naponként panaszolja, hogy a mit a mult évben még váltó forintjával fizetett most pengő forinton is alig kapja. Háboruról beszél az egész világ és közelgő véres időkről, s még is ugy tánczolt, hogy se vége, se hossza nem volt. Bizony furcsa idők! Hanem azért ha eddig megéltünk, majd csak ezután is megsegit az Isten!

A viszont találkozásig!

¤