Az utolsó Czigányország.
ELBESZÉLÉS JÓKAI-tól.

Szegény, szegény hegedüsök ti!

Kik vándoroltok az egész világban és vándoroltok nemcsak hazátlanul, hanem még mezitláb is, vagy pedig ollyan csizmában, melynek már más félre gázolta a sarkát.

Kik mulattattok boldogot boldogtalant, s cserében viselitek érte boldognak boldogtalannak avult köntösét.

Kik laktok a falu végeken, mint semmi néphez sem tartozó nép, – kiket tegez minden ember, de senki sem tart rokonának, – kik idegenei és jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.

Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést s éltek megpanaszolt kegyelemkenyéren – és a mi keserübb a pirongató szónál, hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: – kik sehol sem mondhatjátok: „itthon vagyunk.”

Vajh! Volt e valaha ollyan ország, mellyben ti voltatok az urak?

A hol vajdáitok előtt meghajolt az utczán minden ember, s sarkantyuitok pöngésére kinéztek kapuikon az asszonyok?

A hol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes palotákban, állatfejekkel czifrázott oszlopu, kacskaringós tetejü, talitarkára festett aranyos ezüstös palotákban?

A hol nem parancsolt veletek a kisbiró, öregbiró, szolgabiró és az ő hajdui, hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piacz közepén, s a tisztes kondor szakállu vajdák bölcs itéleteit irástudó bölcsek jegyezték fekete táblára egymást öklelő igazi czigány betükkel?

A hol nem viseltetek ollyan ruhát, a mit más ember már elnyűtt, hanem lehuztátok a párducznak és a káguárnak az ő bőrét, s azzal övedzétek körül derekaitokat, asszonyaitok pedig, az ő szép rózsaszinüre festett ujjaik hegyével ollyan fehér kantusokat szőttek fontak az angorajuhok ezüstös gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva himes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal, s csinosan körültekerve a karcsu derekakon, hogy a szép gömbölyü vállak s az ideges sima karok szabadon maradjanak?

A hol, ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el benneteket, hanem ti kergetétek el őt.

A hol téjjel mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő, magától termett a föld, aranyat ezüstöt kináltak a hegyek, s a mi többet ér tejnél vajnál, aranynál ezüstnél, a hol azt mondhattátok „itthon vagyunk?”

Vajh! volt-e ilyen ország valaha?

Messze, Ázsia közepén, hol a Hindu Kusch hegyei a Ganges szent vizei előtt megnyilnak, a szakadékos vizomlásokon át keresztül tekintve, egy boldog tartomány képe áll előttünk, mellynek neve Zingara.

Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsiros, tavasza virágosabb mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb.

Hol a mi kertjeink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek, s a mi drága csemegéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve, – azokkal ott a házi állatok hiznak.

Még a vadak is szelidebbek mint minálunk. A szép hosszuszőrü kecskejuhok tavasszal lehagyják nyirni gyapjaikat, s őszig semmi gondja rájuk a gazdának; a fecske ennivaló mézgából késziti fészkét, mit Europában, mint csemegét, drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas kisebb mint nálunk, a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt tejes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozzaikból ruhának való gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital készül.

A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek még a kereséssel se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok s elszórják a parton.

Ujabbkori utazók, kik e földet sürübben kezdik látogatni, mióta a hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát; – gyakran emlegetnek egy nagy kiterjedt várost, mellynek még most is bámulatos romladéki ott látszanak a szent folyó partján két felől. Egy roppant kőhid két oszlopa még most is kiáll a vizből, melly a város két partját egymáshoz kötötte.

Körül sürü erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek elő, mintha iszonyu nagy cserepekbe volnának ültetve óriási virágok, a chinafa és a fahéjfa bokrok elleptek minden utczát, minden piaczot s a legmagasabb bolthajtásokról hosszu kapaszkodó növények szárai csüggnek alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékokhoz nem lakik semmi emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tiz mérföldnyire van hozzá.

Az utasok csodálatra méltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök nagy részint lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt egykor nagyratörekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival felczifrázni, s a kik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni; – s ime házaik tulélték uraikat, s az épületek még állnak, a midőn már senki sem tudja, hogy ki lakott azokban?

A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene hangzott; ezen rombadült épületek mind megvoltak népesülve s éjjel nappal olyan zaj volt e városban, mintha egyremásra lakodalom volna.

Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott itt egy szép olajbarna arcszinü népfaj, melly hires volt a Ganges vizétől a chinai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata, másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége.

Mert három osztály volt közöttük, egyik a bübájosoké, ez volt a legfőbb, másik a költőké, harmadik a harczosoké és mindenik osztálybelinek a fia azzá lett, a mi volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem lehetett, sem pedig a bübájos leányát katona el nem veheté, a ki alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály, melly a néphez sem számittaték, volt a földmivelőké, és azokat lenézte a többi három, s azoknak be sem volt szabad lépni az elébbiek küszöbén.

Egy uralkodója soha sem volt e népnek, hanem a melly földön valaki leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a büvészt, amott a költőt, másutt ismét a hadvezetőt.

Azon időben, mellyről e történeteket irjuk, egész Zingarában ismeretes volt e három név: Ruhiva, Csalaróda és Mange.

Ruhiva volt a legvénebb büvész, ennek volt egy szép leánya: Palamira, és ezt szerették ketten, Csalaróda, a költő és Mange, a bajnok.

A leány pedig szerette mind a kettőt, és nem tudta elhatározni magában, hogy mellyiket szereti jobban? mert ha a költő szépen tudott is énekelni karcsu termetéről, mellyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlitott, földig érő fekete hajzata tekercseiről, mellyet az égből aláeresztett tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka selyemruhákat e magasztalt termetre, s ragyogó gyöngyöket fekete hajába; s a millyen szépen tudta verni a költő a kifeszitett húrt vékony pálczikókkal, ollyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles görbe karddal, s egyiknek a hire sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is olly forrón szerette, mint a másik.

Lőn azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak Zingarában. A mint a nap lenyugodott, az ég még sem sötétült el, hanem a távoli Himmelaya bércztetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik verni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész reggelig.

Napok mulva megtudták, hogy mi volt ez a tünemény?

A rettenetes Tamerlán jő azon tájfelől vége-láthatatlan tatárcsordáival, s körül feléget erdőt és falut az ellenség földein, hogy sem ember, sem állat azon ne lakjék többé.

Jaj te néked szegény Zingara!

(Folyt. köv.)